Mielőtt megválaszolnám konkrétan azon felvetésedet, hogy "az Atya már akkor is szerette a Fiút, amikor a Fiú még nem is létezett" had osszak meg Veled még néhány észrevételt. A mainstream iszlám teológia a mutaziliták iskoláját eretnekségnek tartja, hiszen tagadja azon tételét, hogy a Korán örökkévaló, noha ezen emberek nem csináltak mást, csak következetesen logikailag végigvezették azt a tételt, mely szerint csak egy személy örökkévaló. Ebből az következik, hogy senki és semmi nem lehet Allahon kívül örökkévaló, még a Korán sem. Vagyis a mutaziliták lényegében nem mást tettek, mint felismerték, majd önhatalmúlag próbálták feloldani a hivatalos iszlám teológia ellentmondását. És lám, most meg eretneknek tartják, ilyet.

 

Valami hasonlót csinálsz Te is az Őrtorony-teológiával. Mivel logikusan gondolkozol, ezért minden egyes logikai szálon végigmész, és felismered ha valahol valami hibádzik. Ilyenkor - mivel nyíltan nem akarsz szembenni a felekezeted tanításaival - megpróbálod ezeket a logikai lyukakat saját szakálladra kipótolni: segédhipotéziseket alkotsz, kibővíted a definíciókat, tehát lényegében túllépsz a felekezeted biztosította kereteken. De sajnos - csakúgy mint a mutaziliták - csöbörből vödörbe esel: ugyanis alighogy sikerült valamilyen megoldást kreálnod az egyik problémára, máris ott találod magad egy következőnél, és arról ne is beszéljünk, hogy közben észrevétlenül a HBR definíciója értelmében eretnekké "hitehagyottá" váltál. Mindenesetre a magam részéről furcsa módon csodállak ezért: nem hinném, hogy erre sokan hajlandóak lennének a JT-knél.

 

Ezért is szeretek veled párbeszédet folytatni. Te egy olyan beszélgetőpartner vagy, akivel akkor és remek érzés beszélgetni, ha amúgy sok kérdésben nem értünk egyet, mert mindkettőnk látóköre tágul, bővül, azáltal, hogy egymás felvetésére választ keresünk. Más emberek lefárasztanak, megint mások felbosszantanak. Na, mindegy, már megint eltértem a témától.

 

Szóval annyit akarok mondani, hogy általában (de nem mindig!) az egyszerűbb megoldás az igaz, úgyhogy ha már egy tétel "életben tartásához" túl sok gondolatmankót használtál fel, akkor talán jobb elgondolkodni a létjogosultságán.

 

Na, de vágjunk akkor bele a konkrét felvetésedbe. Azt mondod, hogy "az Atya már akkor is szerette a Fiút, amikor a Fiú még nem is létezett" - így próbálva meg egy segédhipotézis segítségével megkerülni a felvetést. Aquinói Szent Tamás módszere az volt, hogy úgy bizonyított egy tételt, hogy az ellenkezőjéből indult ki, tehát pl. az istenbizonyítás esetén azt mondta, hogy "tegyük fel, hogy nincs Isten" - majd arról bizonyította be, hogy miért nem lehet igaz. Most én is ezt a módszert fogom követni. Tehát tegyük fel, -ahogy mondtad - hogy volt idő, amikor a Fiú még nem létezett, de az Atya már ekkor is szerette. Ez csak egyféleképpen lehetséges: valamilyen értelemben mégis csak létezett, hiszen szeretni csak létezőt lehet, nemlétezőt nem. Milyen módon létezhetett tehát ebben a modellben a Fiú? Mondjuk azt, hogy az Atyának (aki ekkor még nem is volt Atya, hehehe...) a "fejében", gondolatában, képzeletében létezett. Hoppá, most eljutottunk egy kulcsfontosságú gondolathoz.

 

Mit mondunk mi, hogy hogy honnan van a Fiú? Azt mondja az Athanasziosz féle hitvallás: "A Fiú egyedül az Atyától van: nem lett, nem teremtetett: hanem született." Mit jelent az, hogy született vagy más szóhasználattal inkább nemzetett? Nyilván nem a teremtett világban létező ivaros szaporodással kapcsolatos dolgot jelent. Ezt a különbségtételt az eredeti görög szöveg is alkalmazza: abban "gennaó" van. Ez nem azonos a női szüléssel ("tiktó"), inkább nemzésnek fordítható. Az egyébként Atya emberi értelemben nem is férfi, mert ez a szó csak emberi fogalmazás. Azt fejezi ki, hogy a Fiú lényege az Atya lényegével egyazonos, és nem teremtmény. Szóval akkor mit jelent ez a "nemzés"? Szellemi nemzésről van szó, olyan tevékenységről, amely az Atya lényegét korlátlanul közli a Fiúval, és "eredménye" egy tőle különböző, de vele egylényegű személy. Bár biztos vagyok benne, hogy így is kezded kapisgálni, azért kibontom:

 

Ugye a szentháromsági személyek mindegyike Isten, Isten pedig öröktől fogva létezik, teljességgel lehetetlen, hogy bármelyik isteni személy időben megelőzze a másikat, vagy oka legyen a másiknak. A szentháromsági eredések (processio) tehát csak logikai egymásutánt jelentenek. A Szentháromság esetében négy vonatkozás (relatio) ismeretes: atyaság (paternitas), fiúság (filietas), lehelés (spiratio activa) és lehelődés (spiratio passiva), de ebből csak az első három személyalkotó vonatkozás (relatio subsistens). Ez az egyeden „különbség” a szentháromsági viszonyokban. Ahogy a Firenzei Zsinat fogalmazott: „Mindhármuké az egy lényeg, egy természet, egy istenség, egy mérhetetlenség, egy örökkévalóság, és minden egy, ahol nem merül fel a viszonyulások szembenállása (oppositio)” (DH 1330). Az Atya eredet nélküli. A Biblia a másik két isteni személynek tulajdonít eredetet, az Atyának soha.

A Fiú tehát nemződés útján születik az Atyától, de a nemzést nem a hétköznapi értelemben kell érteni. „A Fiút az Atya tisztán szellemi nemzessél, lényegének korlátlan közlése révén származtatja” (DS 526). A Fiú születése tehát Isten értelmi tevékenysége. [Itt kapcsolódunk bele az előbbi gondolatmenetbe, mely szerint a Fiú az Atya elméjében létezett!]
A születést szűkebb értelemben kell venni. (Tágabb értelme ui., hogy ami nem volt, létrejön, a szűkebb azonban csak annyit tesz, hogy élő ered az élőtől, és e kettő azonos természetű.)

Önmegismerő tevékenységünk által megsejthetünk valamit a Fiú származásából. Amikor valamit megismerünk, kialakul róla egy képünk (ún. verbum mentale – belső ige). Az értelmi kép azonban sokban különbözik attól, aminek hasonmása. Minél tökéletesebb a megismerés, annál jobban kimeríti a tárgy megismerhetőségét. Ha pedig önmagunkat ismerjük meg, akkor egy belső képet alakítunk ki magunkról, mely nem azonos velünk. Az Atyában azonban olyan tökéletes értelmi tevékenység van, hogy a Fiú az Isten önmagáról alkotott lelki Képe (Verbum divinum — isteni Ige) azonos magával az Istennel. Az Atya értelmi tevékenysége akkora szellemi erejű megismerés, hogy nem pusztán egy képet hoz létre, hanem önmagának valódi képmását, és egy valódi Ige (Verbum – Szó) születik belőle. Az Atya tehát önmagát megértve, önmagát megfogalmazva szüli a Fiút, mintegy kimondja magát a Fiúban.

 

Én ehhez egy kicsit szájbarágosabb példát is hoznék még, hogy közelebb kerüljünk a megértéshez. Belenézel a tükörbe. Mit látsz? Nos, erre a legtöbb ember azt mondaná, hogy "Mi mást, mint magamat?" - pedig ez a válasz nem helyes. Ugyanis ha tükörbe nézel, akkor valójában nem magadat látod, hanem a te tükörképedet, ami valójában nem te magad vagy, hisz te a tükör előtt állsz, a tükörben tehát nem lehetsz te, viszont ugyanúgy néz ki. Hoppá, és akkor most gyorsan eszünkbe jut Szt. Pál Kolosszéiaknak leveléből ez a kifejezés Jézusról: "Ő a láthatatlan Isten képmása..." (1:15). Természetesen a tükrös példánál a tükörképed nem elevenedik meg, nem lesz valóságos személy, stb. De képzeljük el, hogy Istennél ez nem így van. Ő úgy "néz [méghozzá örökké] a tükörbe", hogy az ő képmása meg is elevenedik, és tökéletes képmás lesz, egy olyan személy, aki másvalaki, de nem másvalami. Na, ő lesz a Fiú.