Ott a szövegkörnyezet arról szól, hogy az egyetemes feltámadás után lesz vége a világnak, mely a bűn által Istentől elszakasztatott; mert Krisztus váltságművének utolsó cselekvénye, a feltámadás által minden be van fejezve, úgy, hogy Krisztus az emberiséget Istennek visszaadhatja, mely fölött a bűnnek és halálnak, a test- világ- és ördögnek minden hatalma megszűnik, Pál mondja: Istennek és az Atyának; mert az emberiség azután átalában az Istennek, a három isteni személynek vettetik alá, de különösen az Atyának, a mennyiben Krisztus szentséges emberisége az Isten Fiával egyesűlve van, s így tehát ezen, a Fiúval egyesűlt szent emberiségben az egész megváltott emberi nem az Atyához különös, és pedig fiúi viszonyba lép.

 

Mindazáltal, akarja Pál mondani, mivel a Fiúnál van minden hatalom, azért nem kell hinni, hogy az Atya mindenről lemondott, vagy épen magát a Fiúnak alávetette, mint ez földi atyáknál gyakran megtörténik, midőn a hatalmat és birtokot átadják fiaiknak. Az apostol szükségesnek tarthatta e megjegyzést tenni a pogányságból megtért keresztényekért, kik a Krisztus uralmánál talán a pogány hitregére gondolhattak, mely szerint Jupiter az ő atyját, Saturnust, birodalmától és tekintélyétől megfosztotta.

 

Miután pedig minden ellenség legyőzetik, és minden emberek, valamint az angyalok a Fiúnak alávettetnek, akkor ő maga is alá lesz vetve Istennek, hogy Isten legyen az egyedűl uralkodó, és minden közvetlenűl tőle függjön. – Mivel Krisztus az újjászületett, a megváltott emberekkel képezi az új emberiséget, az új nemzedéket, s ő, mint fő, a testtől el nem választható: igen természetes, hogy ő is alája lesz vetve Istennek, mint ez új nemzedék minden egyes tagja; azonban ez alávettetés tulajdonképen csak az ő emberi természetére vonatkozhatik. E kifejezés „hogy Isten legyen minden mindenekben“ Istennek a teremtmények fölötti tökéletes uralmát jelenti.

 

A feltámadás után jő a világítélet és a világ vége. Az Úr Jézus szent embersége szerint az egész teremtett világnak, elsősorban az emberiségnek ura és királya, de egyúttal az általa megváltott emberiségnek közvetítője is a mennyei Atya előtt. A végítélet után megszűnik Krisztusnak ez a közvetítő szerepe, és az örök boldogság közvetlenül Isten országa lesz.

 

Tehát a világítélet után Jézus Krisztus uralma átmegy Istennek közvetlen, örök uralmába. A Fiú aláveti magát az Atyának: emberi természete szerint.

A Szentírás azt is tanítja, hogy bizonyos értelemben az Atya is „kap” valamit a Fiútól (pl. Jn 16:15.23). Jézus alárendelte magát (hüpotasszó) az Atyának (1Kor 15:28), „hogy Isten legyen minden mindenben”, de ez egyáltalán nem jelent alacsonyabbrendűséget, hiszen Ő alárendelte magát (hüpotasszó) Máriának és Józsefnek is (Lk 2:51), és a Kol 3:11 azt állítja, hogy „Krisztus minden mindenben”.

 

Ez a hely (amint Jn 17,3; 20,17; 1Kor 11,3 és az Újszövetség hasonló kijelentései) csak az üdvrend felől („status oeconomiae" - az üdvrendek állapota) és a Szentháromságon belülről (az isteni személyek kölcsönös viszonya) érthetők helyesen. Isten, az Atya minden teremtmény fölé helyezte Fiát, „mindent az ő lába alá vetett (27. v.). Ez azonban csak a dolgok végső beteljesüléséig tartó időre érvényes. A végén a Fiú mindent átad az Atyának, aki mindent alávetett neki, és ő maga is örökké gyakorolja fiúi helyzetét („alárendelés"), amelyet már a világ alapjának megvetése előtt az Atyához viszonyítva elfoglalt. Különben nem lenne Fiú - mégha az Atya által öröktől, kezdet nélkül nemzve is -, és ezzel isteni lényegű. (Vagyis Jézus csak Fiú voltában különbözik - ezt fejezi ki „az Atya által öröktől, kezdet nélkül nemzve" -, egyébként ugyanazt az isteni lényeget, hatalmat birtokolja, „öröktől, kezdet nélkül")

 

Hogy ne vetné magát alá, ha ő maga is az Atyától született, tehát származás tekintetében az Atya után következik? Az Atya és a Fiú közti kapcsolat pedig szereteten alapul, így az önalávetés sem kisebbíti Krisztus valóságos istenségét, mintha ugyan ezzel lemondana valamely méltóságáról.