A predestináció

 

Sokat foglalkoztatják az embereket az effajta kérdések: Tudja-e az Isten előre hogy ki üdvözül és ki kárhozik el?

Természetes, hogy tudja, szól a kérdésre az egyetlen lehetséges felelet. Hiszen ha nem tudná, nem volna sem mindentudó, sem mindenható.

De hát ha tudja – jön rögtön a második megállapítás –, akkor az ember számára teljesen felesleges, hogy önuralmat gyakoroljon és lemondjon a bűnökről. Ha ugyanis Isten azt tudja valakiről, hogy üdvözülni fog, akármennyit vétkezik is, a végén mégiscsak meg fog térni és üdvözül, mert ennek így kell lennie, mert ez így van előre megírva. Ha ellenben Isten azt tudja valakiről, hogy el fog kárhozni, még ha egész életén át úgy él is, mint egy szent, a végén mégiscsak bűnben fog meghalni, mert így van róla megírva.

Az iszlám harcosai is azért voltak olyan vitézek és azért voltak olyan jó katonák, mert az ütközet előtt és az ütközet alatt így okoskodtak: Allah vagy azt határozta rólam, hogy ebben az ütközetben elessem, vagy azt, hogy megmaradok. Ha azt határozta, hogy elesem, akkor bármennyire bujkálok és kerülöm is a veszélyt, a végén egy buta golyó mégiscsak eltalál, mert az ember el nem kerülheti végzetét. Ha azonban az van megírva rólam, hogy nem itt halok meg, bármilyen bátran viselkedem is és bárhogy keresem is a veszélyt, mégse eshet bajom.

Valóban, voltak olyan vakmerő híres katonák, akik sohase sebesültek meg és akikről társaik azt tartották, hogy nem fogja őket a golyó.

Ezt hívjuk a mohamedánok végzetben, fátumban való hitének, melynek – mint láthatjuk – haszna is volt, mert vitézzé tette az embert. A kára azonban mégis sokkal több volt, mert miatta lettek a mohamedán országok a pangás, az elmaradottság, a rendetlenség országai, s emiatt nem volt a hajdan nagy arab kultúra – ellentétben a keresztény kultúrával – megtermékenyítő hatással az egész emberiség kultúrájára. Az iszlám fátumához hasonló, bár nem ennyire túlzó egyes protestáns felekezetek, elsősorban a kálvinizmus predesztinációja, azaz előre előrendelést hirdető tana is.

Mint említettem már, ezt a predesztinációt az egyház is hirdeti, sőt magát a szót is használja, mert Isten mindentudó és élők és holtak korlátlan Ura lévén, világos, hogy minden ember sorsa elsősorban Tőle függ. Mivel pedig Isten változhatatlan s részére idő nincsen, sorsunkat öröktől fogva rendelte el. Isten tehát öröktől fogva tudja, sőt öröktől fogva el is rendelte, hogy ki-ki hány éves korában, hol, milyen betegségben és milyen körülmények között fog meghalni s természetesen öröktől fogva elrendelte azt is, hogy az üdvösség vagy a kárhozat lesz-e a végső sorsa.

Eddig tehát megegyezik a katolikus és a kálvinista tan az előre való elrendelést illetően. A kettő között az eltérés abban van, hogy Kálvin szerint ez az eleve elrendelés az ember cselekedeteitől függetlenül, egyedül Isten végtelen bölcsességéből és hatalmából, akaratának korlátlanságából történik s mi vele szemben mást nem is tehetünk, mint hogy alázattal tudomásul vegyük azt is, ha üdvösségünkre szól, mert Isten végtelen szeretetének bizonyítéka irántuk, de azt is, ha kárhozatunkat tartalmazza, mert ez meg Isten igazságosságának, hatalmának és végtelen szentségének megnyilvánulása rajtunk.

A katolikus egyház ezzel szemben azt tanítja, hogy igaz, hogy Isten eleve elrendeléséből üdvözülünk vagy kárhozunk el, de ez nem történik a mi érdemünk vagy bűnünk nélkül. Hiszen szabad akaratot kaptunk Istentől s ezt a predesztináció nem teheti semmivé. Isten ajándéka nem lehet olyan, mely van is, meg nincs is. Ha Isten nekünk szabad akaratot adott, akkor van is szabad akaratunk. Akkor ez a tulajdonságunk nem lehet csak képletes, hanem valóságosnak kell lennie. Ha azonban létezne olyan végzet mint a mohamedánok hiszik, vagy olyan előre elrendelés, mint Kálvin tanította, akkor tulajdonképpen nem lenne szabad akarat, mert az ember a maga akaratától függetlenül üdvözülne vagy kárhozna el.

Ezért a Kálvin tanította predesztináció teljes lehetetlenség. Ez esetben ugyanis mind örök életünknek, mind örök halálunknak egyedül Isten lenne az oka, mi magunk semmi szerepet se játszanánk benne. A földi halált illetően ez Isten igazságosságával nem ellenkeznék, mert meghalni úgy is meg kell, s tudjuk, hogy nem tőlünk függ, mikor. Isten az időt azért nem közli velünk előre, hogy állandóan készen legyünk rá.

De az eleve elrendelést még e tekintetben se fogadhatjuk el, mert korai halálunk sokszor bűneink (például mértéktelenségünk, egészségünkre káros élvezeteink) következménye. De önkezünkkel is véget vethetünk életünknek s ilyenkor életünk tartama tisztán tőlünk függ. Erre nem mondhatjuk, hogy Isten akarta, mert hiszen az öngyilkosság bűn s a bűnt csak nem Isten követteti el velünk?! De az öntudata és a lelkiismerete azt is mindenkinek megmondja, hogy öngyilkossága nem volt szükségszerű, azaz, hogy ezt a tragédiát azoknak az okoknak ellenére is, melyek kiváltották, elkerülhette volna. Öntudatunk azt mondja, hogy öngyilkosság esetén a halál nem azért következett be, mert Isten eleve így rendelte el a dolgot, hanem Isten azért rendelte el ezt így eleve, mert Ő a jövőt is tudja és ezért előre tudta azt is, hogy mi ezt a bűnt el fogjuk követni. Világos azonban, hogy mi nem azért követtük el, mert Isten ezt előre tudta. Hiszen mi nem tudtuk, mit tud Isten előre.

Hogy az öngyilkossági kísérlet halállal végződik-e, azaz sikerrel jár-e vagy nem, az már sokszor nem tőlünk függ, hanem sokszor tőlünk független tényezők döntik el. Az azonban bizonyos, hogy semmiképpen se végződhet a dolog halállal, ha mi magunk a kísérletet el nem követjük. Rajtunk kívülálló okból csak halálos szerencsétlenség érhet bennünket, de nem öngyilkosság. Világos tehát, hogy öngyilkosság esetén a halálunk oka mi vagyunk, nem pedig Isten predesztinációja.

Ami azonban nem a földi halált, hanem az üdvözülést vagy elkárhozást illeti, e tekintetben még inkább képtelenség Kálvin predesztinációs tana, mert hiszen eszerint nem mi, hanem az Isten lenne oka nemcsak halálunknak, hanem még üdvözülésünknek vagy elkárhozásunkban is, ez pedig képtelenség, sőt – legalábbis elkárhozásunkat illetően – istenkáromlás. Még az is lehetetlen, hogy valaki a maga tudatos hozzájárulása, tehát érdeme nélkül üdvösséget kapjon Istentől. Ezt is igazságtalannak kellene mondanunk, ha azokra gondolunk, akik ugyanezt a jót nem kapják meg Istentől, hanem éppen ellenkező jut osztályrészükül.

Kálvin is elfogadja, mint igazságot, sőt természetesnek tartja, hogy nem mindenki üdvözül. Hogy lehet hát Isten végtelen jóságával és igazságosságával összeegyeztetni azt, hogy a kárhozatra, erre a végtelen büntetésre, mely még akkor is megborzaszt, ha igazságosan ér bennünket, akaratunkon kívül, anélkül hogy rászolgálnánk, csak azért kárhoztat egyes embereket, mert Ő ezt öröktől fogva így rendelte el, azaz mert ez Neki így tetszett.

Kálvin csak Isten fenségét, korlátlanságát, végtelen Úr voltát, végtelen hatalmát nézte akkor, mikor a predesztináció tanát felállította, teljesen megfeledkezett azonban arról, hogy Isten ugyanolyan jó és igazságos is, mint amilyen végtelen hatalmú úr. Abban is igaza van Kálvinnak, hogy nemcsak a mennyország szolgálja Isten dicsőségét, hanem a kárhozottak végtelen szenvedése is. Elfelejti azonban, hogy csak akkor van ez így, ha ezek az elkárhozottak megérdemelték sorsukat, azaz, ha nem tudatos hozzájárulásuk nélkül, tehát nemcsak egyedül a predesztináció miatt érte őket ez a keserves sors. Azonban Isten tökéletességével és szentségével egyenesen összeegyeztethetetlen, hogy valaki csupán azért bűnhődjék örökké (vagy akár csak ideiglenesen is), mert ez Isten végtelen főségének így tetszik.

Az ilyen Istent nem lehetne szeretni. Az ilyen Istentől csak borzadni lehetne és rettegni. De élni se volna érdemes így, s ha ilyen lenne a sorsunk, azt kellene kívánnunk, hogy bárcsak sohase születtünk volna. Annyira igaz ez, hogy kálvinistáink legtöbbször el se akarják hinni, hogy az ő Kálvinjuk valóban ezt tanította. Pedig műveiből ezt kétségtelenül be lehet bizonyítani, s ha Kálvin nem ezt tanította volna, akkor az egyház se ítélte volna el érte, mert hiszen magát a predesztinációt, mint láttuk, maga az egyház is hiszi és tanítja. Ha Kálvin nem ilyen, az Isten igazságosságával és szeretetével ellenkező predesztinációt tanított volna, akkor nem kellett volna e tekintetben is eretneknek nyilvánítani.

Lehetetlen tehát, hogy csak azért üdvözüljön valaki, mert Isten erre predesztinálta. Még lehetetlenebb, hogy valaki csak azért kárhozzék el, mert Isten ezt róla így rendelte el eleve. Hisz láttuk a spiritizmusban, hogy sokan még azt is ellenkezőnek tartják Isten végtelen jóságával, hogy a tényleges bűnöst és a bűnben haláláig megátalkodót pokollal büntesse, tehát örökké kínozza érte. A spiritiszták szerint Istennek még ekkor és még az ilyen embereknek is meg kellene bocsátania.

Ez a spiritiszta kívánság valóban összeegyeztethetetlen azzal, hogy az Isten az úr mindenek felett, hogy Isten akaratának büntetlenül nem lehet ellenszegülni, hogy a bűnössel való küzdelemben a végső szó, a győzelem csak Istené lehet. De az, hogy nemcsak van kárhozat, hanem a kárhozat csak azért van, mert Isten az úr, nem pedig azért, mert az elkárhozott vétkezett és vétkében egész a földi élet végéig kitartott, s ezért bűnhődnie kell, már kissé sok a jóból és épp úgy lehetetlen túlzása Isten nagy hatalmának, mint a másik túlzás, a spiritiszta felfogás, a végtelenül nagy szeretetének.

Hogy az ember szabad akaratát hogy lehet összeegyeztetni Isten mindentudásával, sőt eleve való elrendelésével, nem csodálkozhatnánk, ha nem tudnánk megmagyarázni. Világos ugyanis, hogy mi Istenben nem érthetünk meg mindent, és hogy a végtelen nem férhet bele a mi véges koponyánkba, sőt még szintén véges lelkünkbe se. Tudomásul kell vennünk azért, hogy nemcsak az van és nemcsak az lehet, amit mi is fel tudunk fogni.

Annyit azonban az eszünk is világosan megmond, hogy a predesztináció csak a mi tetteink tekintetbevételével lehetséges, mert hiszen másképp kényúr és igazságtalan lenne az Isten. Isten pedig nem kényúr, hanem jóságos Atya (ha nem az volna, akkor nem volna tökéletes), s nem csak szeret bennünket, teremtményeit, hanem maga a megtestesült szeretet. Azonos a szeretettel, mint ahogy mindennel, ami jó, ami tökéletesség, ami pozitívum, azonos.

Azonban magát a két ellentétesnek látszó dolgot: azt, hogy Isten a mi korlátlan urunk s mi ugyanakkor mégis magunk vagyunk saját sorsunk kovácsai, egész szépen meg lehet magyarázni.

Tegyük fel, hogy egy hajó éjszaka a parttól nem messze hánykódik a viharban a tengeren, mert kormánya már eltörött. A közelben levő világítótorony őre, aki fénynyalábokkal pásztázza a tengert, látja, hogy a hullámok egy, a vízből kiálló sziklaszirt felé sodorják ezt a kormánytalan hajót. A hajón levők a sötétségben, mely körülveszi őket, természetesen mit sem sejtenek, mert ők nem látják ezt a szirtet. A fényszóróval felszerelt őr azonban előre tudja, hogy a hajónak vége lesz, hiszen rémülten látja, hogy már csak vagy öt, már csak vagy három, már csak egy fél mérföld választja el a szirttől, melyen szét fog zúzódni. Vajon mondhatja-e valaki azt, hogy a hajó azért vágódott neki a szirtnek s pusztult el, mert ezt az őr előre látta?

A tenger az élet, a hajó a mi lelkünk, a szétzúzódás az elkárhozás, a világítótorony őre Isten. Isten, mint mindentudó, előre tudja, ki mit fog életében tenni, ki mire és hogyan használja fel a szabad akaratát: a jóra-e vagy a rosszra, és aki rosszra, tart-e utána bűnbánatot vagy megátalkodik a rosszban. Ezért tudja Isten és határozza el előre és határozta el már öröktől fogva, ki üdvözül és ki kárhozik el. Világos azonban, hogy nem azért üdvözül és nem azért kárhozik el valaki, mert ezt Isten előre látja s emiatt előre el is rendelte, hanem azért határozta el Isten sorsunkat előre, mert ő már előre, öröktől fogva tudta mindazt, amit mi tenni fogunk majd akkor, mikor annak ideje elérkezik. Az, hogy a mi földi és örök sorsunk nemcsak az ő határozatától függ, hanem a mi cselekedeteinktől is, nem sérti vagy csökkenti Isten végtelen hatalmát és mindenhatóságát. Hiszen az az emberi szabad akarat, mely nekünk megadja azt a jogot és lehetőséget, hogy még Isten akaratával is szembehelyezkedhessünk, szintén az Ő adománya részünkre, így tehát az a jog és lehetőség is, ami a miénk, valóban az övé, tőle származik s egyedül csak az Ő jósága és irántunk való szeretete adta nekünk.

Hogy Isten nekünk önállóságot adott, mégpedig olyan önállóságot, mely még Vele szemben is érvényesülhet, az csak az Ő irántunk való szeretetét bizonyítja, s mivel mint minden más tulajdonsága, Istennek a szeretete is végtelen. Ezért világos, hogy annyi jogot adott át nekünk a magáéból, amennyit csak adhatott, amennyi csak lehetséges volt. Mindenét (például a végtelenséget) nem adhatta oda nekünk, mert új isteneket nem teremthetett, mert Isten (végtelen) csak egy lehetséges s teremteni csak véges lényeket lehet. De olyan véges lényeket, akik az egy végtelenségtől eltekintve olyanok, mint Ő: gondolkodnak, mint Ő, szabad akarattal, őket még magával az Istennel való szembeszegülésre is képesekké tevő akarattal bírnak, lehetséges volt, hogy teremtsen, s mint láthatjuk, teremtett is, mert végtelen szeretete így kívánta.

A szabad akaratú ember (és angyal) megteremtése együtt jár azonban egy esetleg még Istennel is szembehelyezkedni tudó, bűnöző ember vagy angyal megteremtésével, mert az olyan angyalnak vagy embernek, akinek nincs meg ez a lehetősége, a valóságban nincs szabad akarata, tehát Istennel szemben nem bír önállósággal. Ekkor a szabad akarat csak látszat volna, nem pedig valóság, Isten pedig nem látszatadományokat szokott osztogatni. Ez nem illene hozzá, hiszen akkor nem lenne igazlelkű.

Ez az oka, hogy az ember (vagy az angyal) még Istennel is szembeszegülhet, azaz megvan a lehetősége a vétkezésre. Mivel azonban lehetetlenség, hogy az Isten és az ember (vagy angyal) közti viszonylatban az utolsó szó ne az Istené legyen, és mivel az is lehetetlen, hogy annak, aki Istennel szembeszegül és szembeszegülésében a végsőkig megmarad, a büntetése ne végtelen legyen, ezért kellett az Istennek akkor, mikor embert és angyalt teremtett, egyúttal poklot is teremtenie (mert hiszen másképp nem ő lenne a végső úr) és ezért kellett a poklot örökké tartónak teremtenie.

Világos azonban, hogy Isten nem teremthetett poklot csak azért, mert Ő az Úr mindenek felett, tehát nem ítélhetett embereket vagy angyalokat arra, hogy oda jussanak és örökre ottmaradjanak csak azért, mert Ő az Úr mindenek felett s végtelen fölségének így tetszett, hanem csak azért, mert lehetetlen, hogy Istennel szemben a bűn diadalmaskodhassék s övé lehessen az utolsó szó.

A mennyet tehát elsősorban Isten végtelen jósága adja nekem, de másodsorban – így kívánja ezt az igazság – a saját érdemeim is. Másképp nem tudnám megmagyarázni, miért nem adja meg ugyanezt minden embernek. A pokollal elsősorban szintén Isten igazságossága és hatalma büntet, de az is világos, hogy nemcsak azért kerülök oda, mert Isten az Úr mindenek felett, hanem a magam bűnei miatt is, hiszen másképp nem magam, hanem Isten lenne oka elkárhozásomnak, ami lehetetlen, sőt istenkáromlás. A Kálvin tanította predesztináció tehát mindenképpen tarthatatlan.

 

Forrás: http://mek.oszk.hu/07800/07883/index.phtml