Nem hinném, hogy az álmok érdekesek! Olyankor az ember agya mindenfélét összekombinál és elképesztő dolgokat kitalál, képes önmagát kívülről látni, mint egyszer én is a feleségem szemszögéből látva magam, amint belépek az ajtón, és neheztelést érzek önmagammal szemben (épp fasírtban voltunk kicsit), vagy amikor veszélyesen sziklás-őserdős terepen egy rám bízott csapatot kellett kimenekítenem, aztán elkezdtem felébredni, és biztattam az álomban levő alteregómat, hogy: „Csak tovább!”, és szerettem volna visszaaludni az álombeli önmagamba, de sehogy se sikerült, aztán egész nap az a gondolat gyötört, hogy talán még mindig küszködik a csapat a tudatalattim valamelyik szektorában, magukra hagyatva. Voltak fura álmaim, de nem sorolom, mert mint írtam, nem hinném, hogy érdekesek, mert csak a napközben tapasztalt, olvasott vagy gondolt infók variációi és továbbfejlesztései ezek, és nincs bennük semmi olyan, ami nehezen megmagyarázható, pláne nincs természetfeletti.

Ami talán említésre méltó, és magyarázatot igényelhet, az egy többször előforduló rémálmom volt kisgyerek koromban. Azt álmodtam ilyenkor, hogy az ágyamban fekszem, és a takaró huzata, meg minden körülöttem, még a bútorok felülete és a falak is, összeráncolódnak! De nem akárhogy ám, hanem minden, aminek simának kellene lennie, olyan élesen-tarajosan barázdált és cirkalmas lesz, mint az aszalt szilva bőre, csak sokkal világosabb mint eredetileg, majdnem hogy fehérré válva gyűrődik egyre, anélkül, hogy zsugorodna, és ez olyan erőteljes borzadályt váltott ki belőlem, hogy ordítva felébredtem, és a szüleim alig tudtak megnyugtatni. Ráadásul azonnal elfeledtem az álmot, mindegyik esetben, így még elmondani se tudtam, hogy mi a bajom. Lehettem úgy 5-6 éves, amikor ez megszűnt, aztán egyszer, sokkal később, már majdnem 20 évesen volt ismét ugyanilyen álmom, ami már nem borzasztott el annyira, hogy ordítsak tőle, meg hogy elfeledjem a felébredéskor, és ekkor tudatosodott csak bennem, ekkor jöttem rá, hogy miket is álmodtam gyerekkoromban, mert hirtelen vissza tudtam azokra is emlékezni.

Pókos rossz álmok nálam is gyakoriak voltak felsős koromban, de megvolt az oka: akkoriban még gyűjteni kellett a rovarokat, és a pókok sokat szenvedtek a den.szeszben, mert nagyon strapabírók voltak, ráadásul képes voltam galád kísérletekre, egy gallyra mászatott pókot behajítottam egy másik hálójába, lesve, hogy mi történik, tehát alighanem a lelkifurdalás hozta rám a nyolc lábúakat álmomban is. Talán két csípés rossz emléke is súlyosbította a helyzetet. Egészen addig, amíg elegem nem lett belőle, úgy a gimnázium elején, és arra gondoltam, hogy tenni kell valamit ellene, ezért ha legközelebb álmomban pók jön a közelembe, nem fogok a felébredésbe menekülni, hanem szembe szállok vele, és agyoncsapom! Akkoriban már sajnáltam volna ébrenlétben, az igazi, élő pókokat bántalmazni, de úgy tűnt, hogy álomterápiának talán jó lesz. És bevált! Na, nem sikerült elsőre, talán harmadszorra, amikor elalvás előtt nagyon rákoncentráltam és bebeszéltem magamnak, hogy ha jön egy pók, azt agyon kell ütnöm!!! Azóta nem okoznak rémálmot a pókok, ritkán bukkannak fel, akkor is a környezet természetes részei, mint a faágak és levelek, az utak és a hegyek, amerre visznek álombeli útjaim, és nem törődöm velük, de nem is akarnak bántani. Ébren is egészen más a viszonyulásom hozzájuk, mert igaz, hogy nem kívánom cirógatni őket, mint némelyik madárpók-tulajdonos a kedvencét, de elviselem, csaknem közönyösen, ha betéved naponta egy-két példányuk a szobámba (erdő közelében lakom, dombvidéken), és csak lekapom a polcról a „pókfogó szett”-et, az üvegpoharat ráborítom a betolakodóra, a kartonlap-darabot alátolom, aztán kiviszem a szabadba elengedni.