Márai Sándor: Esik a hó    

Ebben a három szóban: "esik a hó" - számomra az élet egyik legtitkosabb alapérzése szólal meg. Mintha azt mondanák: "Boldog lehettél volna, de elmulasztottad." Vagy ezt mondanák, háromszor: "Haza, haza, haza" Vagy ezt: "Emlékszel?..."
Erre az érzésre nem lehet felelni, elemezni sem lehet ezt. A hó számomra egyszerre a kassai ház, mikor még volt igazi Kassa és igazi ház - mert az érzéseknek a történelmi és tárgyi tényekhez semmi közük -, a gyermekkor, aztán az ifjúkor, München, utazás, egy szállodaszoba, Salzburgban a harangok, az a vad szívdobogás, mellyel hajnalban felnéztem a harmadosztályú vasúti kocsi ablakából Innsbruck fölött a havas hegycsúcsokra, hópehely egy fiatal nő hidegtől vörösre csípett, pisze orrán, Tolsztoj, egy csésze kamillatea Párizsban, az "Univers" kávéház kártyaszobájában, s még sok minden, amit nem tudok felsorolni, nem is érdemes, mert pontosan benne van e három szóban: "Esik a hó."