Előre szaladtam

Tavaly ilyenkor éppen a kedvenc edzőkörömön futottam, mert így tudtam kikerekíteni az éves futott km-t. Idén talán meg lehetne írni az éves összegzést, amiben nagyon jó dolgok voltak. A két legjobb maga a maratoni felkészülés, és a remekül sikerült Vasi Vasember lenne, de ehelyett ezúttal másra gondoltam. Bulváros dolog ez a szilveszter, jöjjön tehát a gördeszkázó kutya, vagy egy intim bepillantás macmelon terveibe.

Amit most leírok nem csak nem írtam le sose, de nem is mondtam senkinek. Nem babonából, hanem tiszteletből, túlságosan tisztelem azokat a sportolókat, akik teljesítik a lentebb említett versenyeket. Nem akartam magamból magam előtt bohócot csinálni azzal, hogy összekapcsolom őket a nevemmel, azaz a vágyaimmal. De agyalni sokat agyaltam rajtuk. Tulajdonképpen azt mondanám, hogy nagyon is céltudatosan készültem vagy egy évtizeddel előre. Sokat olvastam, képeztem magam sporttudományból stb. Most már nem nevetséges leírni, mert kénytelen-kelletlen feladtam őket, de nem is szeretném, ha szomorú dolog lenne, mert olyan jó kis tervek voltak. Valaki megcsinálhatná helyettem. :) Olyan szépen kitaláltam. :)

13 hónappal a sose lefutott maraton előtt ezt írtam a blogomon: "Azt se feledjük, hogy egy sérülés vagy betegség keresztülhúzhatja a számításaimat, sőt még az is lehet, hogy valamelyik testrészem nem teszi lehetővé, hogy valaha is lefussak 42,195 km-t. És akkor mi van? Mi van, ha sose futok maratont? Semmi. Futok. Annyit amennyit. Innen csak nyerni lehet."

És ezt komolyan is gondoltam. Aztán mégis elégé elszomorodtam, amikor kiderült, hogy nem lehet, de soha többé. És nem a maraton fájt, pedig sokat készültem rá. Hanem ami itt jön leírva, annak az elmaradása fájt és hagyott űrt bennem.

Talán nagyképű indítás, de a maraton biztos, hogy sikerült volna. Előtte 6 héttel, edzésből, elég jó tempóval ment 32 km, ami után nem voltam halott. Tisztelem a távot, és feltehetően lettek volna komoly nehézségeim, de felkészültem. (Mostantól ezért a "ha" nem foglalkoztat, ez az egész úgyis csak fantázia, de azért használom a szót) Ha tényleg ment volna elsőre 4 órán belül, akkor szuper, de ha nem, akkor is igencsak büszke lettem volnam még az 5 órásra is, ha teljes halál van. Már hónapok óta futás közben csiszolgattam, hogy hogyan mesélem el az idáig vezető utat. Az biztos, hogy benne lett volna: köszönöm amatőrnek, hauanitának és a többieknek a bíztatást, odafigyelést, a rengeteg motivációt, baloonak, elmnek és még ki tudja hányaknak, hogy szívességből picit a példaképeim lehettek.

A maraton után picit lazítani akartam, aztán 2 hét felpörgetés, örömfutásokkal, és a Tudás Útján kihasználni a megszerzett kondit (és a résztávozások miatt a gyorsaságot) és repeszteni egy PB-t, ha a maratonon nem sérülök meg, akkor józan számítás szerint ez is tuti. (Közben valamikor elpáholni 800-on amatőrt, tuti taktikám volt rá.)

Ezután az volt a tervem, hogy váltok egy nagyot a felkészülésben, és elkezdek nagyon lassan és nagyon hosszan futni. Amilyen hosszúakat csak az időm enged. Pontosabban kéthetente egy igazán hosszút főleg terepen, de persze a pontos csiszolgatása a tervnek még hátra volt. Ez lett volna a téli alapozás, amely két tényezővel erősítettem volna. Elkezdtem még nyáron csinálni a 100 fekvőtámaszt programot, aminél semmi nem állt volna távolabb tőlem pár éve, de mégis nagyon megtetszett, azonban a maraton miatt a heti 3 helyett, 1 szinten tartó edzésre korlátoztam, hogy majd utána. A másik erősítő tényező az úszás (lett volna, de ezt már unom mindig kiírni). És bónuszként a munkábabringázást idén először szerettem volna egész a télig kitolni. A fekvőtámasztra (+esetleg felülésre) és az úszásra nagy szükségem van (volt<-ez a t utolsó ígérem :) mert a hosszú futásokon tartani kell magamat, már a maratoni készülésbe is sokat besegítettek. Ősz végére volt tervben, hogy elkápráztatom magam és a környezetem, hogy megy 100 fekvőtámasz egyben. (Le sem írom, hogy mennyiről indultam. Na, jó biztatásként más gyengéknek: 15-ről.)

Szóval a téli alapozás pillérei megvoltak. Tkp. bosszantott a nyáron, hogy találtam egy számomra zseniális maratoni edzéstervet, de egyszerűen hiányzott, hogy télen nem raktam le az alapokat. Egyetlen hajszálnyit bosszús voltam, mert tudtam, hogy másodszorra már nagyon-nagyon jó maraton menne ezzel az alappal, de még egyre nem biztos, hogy föl akarok készülni hamarosan, mert lekívánkozok az aszfaltról. Mindegy már.

A fő cél, ami nekem a maratonnál is sokkal fontosabb volt, az a T50. Hetek, hónapok óta nem kérdeztem meg –balázs–t, hogy lesz-e 2010-ben, mert nem akartam egzecíroztatni, de aztán nem bírtam magammal, és kb. egy nappal az ominózus szívultrahang előtt csak rákérdeztem. A válasz hasonlóan pozitív volt, mint a leletem szívbetegségre. Pedig annyira készültem, hogy már rég az útvonalat böngésztem, fényképeket nézegettem, meg persze turistatérképet, tudtam a nagy emelkedőket, hol mennyi vár stb.

Nagyjából január végén akartam a nálam okosabbaktól tanácsot kérni, hogy hogyan is legyen a felkészülés pontosan. Azt biztosan tudtam, hogy addig is irány minden vagy majdnem minden hétvégén a Pilis. Futva, túrázva, futótársakkal, barátokkal bejárni az útvonalat, töviről-hegyire. Nem elhanyagolhatóan szép helyeket végiglátogatni, de legfőképpen, az útvonalat úgy betanulni, hogy a tájékozódással ne lehessen gond (ez egyébként sem nagyon problémás nekem általában, de sosem árt csiszolni). Nem is olyan titkos tervem volt, hogy a kocsim csomagtartójába, jobb esetben anyósülésébe belegyömöszölöm amatőr barátomat, aki pont az eltévedéstől is tart, mert túl lapos helyen lakik, de azért elgondolkodott ő is ezen a távon... Be kell látnom az egész leírt terv leggyengébb pontja az ő Pilisbe csábítása, de végül is vele vagy nélküle, de mentem volna.

Még nem választottam ki, de egy keményebb 30-ason kipróbáltam volna, hogy van-e esély, és ha itt nem vérzek el, akkor ott álltam volna a startvonalnál. Sérülés vagy rossz előjelek esetén csanyáék versenyének maratontávja volt a B-terv, és csak remélhetem, hogy ez most nem véres sértésnek számított. :)

A T50 sikere vagy kudarca alapvetően meghatározta volna a további menetrendet. Nagyon is tudom, hogy ez a táv van olyan kemény, hogy szó sem lehetett volna biztos teljesítésről, nagy szenvedéstől mentesről meg pláne nem beszélnék. Ha nem jött volna össze a dolog, akkor a pontos paraméterektől függően a 2011-esre szerettem volna felépíteni, esetleg több lépésben, okosabban, tapasztaltabban.

Akár így, akár úgy a 2010-es nyárra volt még egy kisebb, bónusztervem. Mivel a triatlon olimpiai táv igen jól ment, rákaptam a hosszabb bringásokra is, ezért arra gondoltam, hogy ha tudok eleget bringázni, akkor nekivágok a középtávnak. Ezt csak akkor, ha úgy érzem nem lesz halál. Számolgattam, hogy nagyon óvatos teljesítéshez milyen tempók kellenek, és nem érzem, hogy teljesen irreális lett volna a szintidő körüli teljesítés, mondom: ha megvan a kellő bringás km. (A bringás terveimről nem írok, mert nem voltak nagyok és csak a triatlon miatt kellettek, de sose lehet tudni, mert egyre jobban kattantam rá az utóbbi 3 évben, nem rossz dolog, ha az ember sok órás versenyre készül, és változatosságot keres a felkészülésben.)

Ezzel a triatlonban el is értem a maximumot. Soha ne mond, hogy soha, de én a legkomolyabban úgy gondolom, hogy a Gyékényesi bányató partja nem nekem való. Nem azért mert lehetetlen (1 nagyon durván erre áldozott évvel szinte bárki???), hanem azért, mert nem vonzott igazán (és azért az nem ugye nem ártana...) és mert ahhoz nagyon sokat kéne bringázni, annyit, amit elsősorban a közúti balesetveszély miatt nem akartam. Inkább még mindig az erdő vonzott. (Ha nem jött volna össze 2010-ben, akkor a középtáv 2011-12-ben is szép cél lett volna.)

A triatlon egyébként nagyon jó nyári dolog, színesíti a futást, miközben mégsem szakadok el tőle, de a sprinttáv nekem túl pörgős, így inkább az olimpiai távon szerettem volna gyakrabban indulni. Ha már iszonyat állóképes vagyok, akkor meg középtávon ugye.

Kb. eddig vannak azok a tervek, amelyekről nyilvánosan is szóltam még néha-néha. Ez egy év előre, pesszimistább esetben kettő.

2011-re nem akartam újabb nagy célt kitűzni, úgy gondolom, hogy jó, ha van "pihenőév", ami nem feltétlen jelenet kevesebb sportot, de amikor nem török át újabb határokat, hanem stabilizálom az eddigieket. Tehát a terv ismét a T50 volt, sok kisebb verseny mellett, ami ezért vagy azért kimaradt, esetleg egy újabb maraton, de nem arra koncentrált felkészüléssel.

Ennek az évnek alapján esetleg 2012-re, de inkább 2013-ra viszont szerettem volna nekikészülni a T100-nak. Itt egyre homályosabb a jövő. Arról sincs fogalmam, hogy a T50 hogyan sült volna el, nem csak maga a verseny, hanem, hogy mennyit tudok készülni, de azt, hogy a hosszabb túrafutások 50-60-70 km körül mentek-e volna, az végképp rejtély. Ezt nem tudhatom, nem csak sport, de egyéb szempontból sem. Végig vallottam, amit az elején, hogy jutok, ameddig jutok. De emlékeztetnék: amit most leírok, az nem az amit el tudtam volna érni, hanem az, ami izgatott.

Olyan vagyok, hogy akkor vágok neki egy távnak, ha úgy érzem, hogy 90%, hogy teljesíteni fogom, ezért könnyen lehet, hogy 2014-re vagy a soha napjára húzódott volna a T100 nevezésem. (Végig imádkozva, hogy balázsék örvendjenek jó egészségnek, és ne szülessenek ötös ikreik, max. négyes, azaz vigyék tovább a versenyt.) De tegyük föl, hogy egy nap beneveztem volna. Hogy mi lett volna aztán, nem tudom. De induljunk ki abból, hogy sikerült volna teljesíteni. Ha nem, akkor az életem boldogan folytatódik, de ez az izgalmas történet véget ér.

Ha sikerül, és nem utálom meg egy életre (amit nem nagyon hiszek, miért utálnék az erdőben futni rettenetesen sokat), akkor persze szerettem volna újra rajthoz állni. Végső soron az lett volna a célkitűzés, hogy nagyobb probléma nélkül teljesíteni tudjam. Úgy gondolom, hogy 3 célbaérkezés után beszélhetünk valamiféle rutinról.

És mihez kell a rutin? És persze a sok-sok ezer, tízezer km, ami a rutinhoz kell? Számomra úgy gondoltam, hogy a futásban a végcél a CCC. Nagyon vonzott ez a verseny, mióta először hallottam róla, új perspektívába helyezte számomra a futást. Oké, nem biztos, hogy a T50 meglett volna. A T100-on talán rajthoz sem állok, de pláne nem teljesítem mondjuk 3-szor, a harmadikra már szinte rutinosan. De ha mégis, akkor a CCC-ben éreztem betetőzni a terveimet. Amiképpen az IM nem vonzott, (mint ahogy Zoltán Erika lemondott Madonna javára Amerikáról ugye) ugyanúgy az UTMB sem. Az nekem biztosan sok, nem mintha a CCC nem lenne ultra, de annyi ideig, mint az UTMB még otthon ülve se tudok ébren maradni, szóval az nem kísértett soha. Nem abban az értelemben, hogy ha a családom élete múlna rajta, akkor... hanem mint élvezet. Viszont, megmondom őszintén egy ideje már tanulmányozom a CCC útvonalát, és nem ok nélkül kísértem nagy figyelemmel az idei versenyt is, gyűjtöttem a tapasztalatokat. (És persze mellékesen hihetetlen élmény volt végigszurkolni ismeretlenek-ismerősnek.)

Korántsem gondolom, hogy biztosan ez lett volna a Jövő. Mondom csak a terveim. Melyek eddig tartottak a fejemben. 2020-as CCC. Eddig bírtam álmodni

Nem tudom ez összejött volna. De fontosabb célom is volt közben. Egyrészt megmaradni egészséges multisportolónak. Kifejtve: az egészséget szerettem volna végig szem előtt tartani, ez könnyen lehet, hogy véget vetett volna terveimnek, mintahogy pontosan ez történt a valóságban a maratonnál, kvázi a startvonalnál (vagy nekem példakép mondjuk elm, és szomorúan figyeltem, hogy neki a csonthártyája húzott egy vonalat, legalábbis pár évre, és sok ilyen példa van); másrészt nagyon fontosnak tartom a multisportot, azaz hogy ne csak futás legyen (még ha az is a domináns). Nem akarok senkit győzködni ezen a fórumon, de azért van pár jó érv emelett. Imádtam azt az érzést, amikor futottam, bringával mentem az úszodába, még fekvőtámaszoztam is, és szinte szétvetett az erő. Azt mondtam, hogy 1 perc futás = 2 perc szabadidő, akkor hozzá kell tennem, hogy 1 J sportra fordított energia = 2 J életenergia. Perpetuum mobile.

De a legfontosabb ugye, maraton hetvenévesen. Lehet, hogy valaki nem hiszi el, hogy ment volna mondjuk a T100, én sem tudom. De azt tessék elhinni, hogy simán kiszállok, vagy felhagyok a terveimmel, ha azt érzem, hogy ezzel az egészségem kerül veszélybe. És ha picit tágíthatom a horizontot, akkor értsük ide lelki egészséget, a család egészségét, a társaskapcsolatok egészségét. Szerintem ez már egy T50 szintű felkészülésnél is necces, de úgy gondolom van, létezik a modus vivendi, lehet úgy csinálni, hogy ne szembe menjen ezekkel az edzés. Kiderülni nem fog, így maradok optimista.

Na, hát ennyi volna, vagy lett volna, vagy ki tudja mennyi lett volna. Szerintem egész szép kis tervek. Felkínálom, ha valakinek van kedve megcsinálhatja helyettem. Rám izgalmasabb, de kevésbé látványos dolgok várnak.