kacsacsoru Creative Commons License 2009.12.24 0 0 9074
így a regisztráció alatt mondhatnám, hogy egy kis kedvcsináló
(ha eltekintünk a helyesírási hibáktól :-))) )

Kellemes ünnepeket mindenkinek

Honnan érdemes kezdeni egy beszámolót az UTMB-ről? Onnan, hogy amikor 2006-ban Chamonix-ban voltam kirándulni és láttam a plakátokat a versenyről akkor azt gondoltam, ezek az emberek egy teljesen más világ? Vagy inkább onnan, hogy 26.-án szerdán elindultunk Franciaország felé? Nincs jó döntés. Sose lesz teljes körű, így hát inkább belekezdek.

Mik a motivációk? Az egyik a kihívás. Ahogy több fórumon is elhangzott ,hogy azok akiknek megfogalmazódik, hogy rajhoz akarnak állni itt és leadják a nevezésüket már rendelkeznek némi „kurázsi”-val (ez volt a franciák egyik szava amit kiabáltak szurkoláskor, jelentése kitartás). Tehát, nincs bukni való, a nagyon pesszimisták mondhatnak olyanokat, hogy edzetlenül állt a rajthoz, meg nem is oda való, de szerencsére már ez a réteg is egyre vékonyodik Magyarországon. A másik motiváció a kihívásból ered de meg kell említenem – az elérhetetlenség. Annyi misztikum lengi körül ezt a hétvégét, hogy egy magam fajta reál gondolkodású embernek szüksége van némi személyes tapasztalatra az objektív véleményalkotáshoz. Nem mellesleg az összegyűjtött tapasztalatokat hátha más hozzám hasonló is tudja hasznosítani.

Mozgató rugó : tavaly kétszer próbáltam körbefutni a Balatont (először júniusban hivatalosan, utána magán szervezésben júliusban) – mindkétszer elvéreztem. Kihívásra volt szükségem, de a síkon futás sok sikertelenséget adott akkortájt. Három „álom versenyem” van: UTMB, Bécs Budapest, Spartathlon. Ebből csak az első jöhetett szóba ha betont kiejtem. Hát akkor próbáljuk meg.

Pont gyűjtő túrák. Aztán decemberben nevezés. Őszintén örültem, hogy egy magyarnak sem kellett itthon maradni sorsolás miatt. Kezdődhetett a felkészülés aminek fő mércéje az volt, hogy a magánélet rovására ne menjen (asszem ezt sikerült, de majd idővel kiderül). Így csak minden második hónap telt túrák teljesítésével és csak az ellentétes hónapokon volt meg a heti öt rövidebb futás. Mátrabérc vissza-oda; Terep 100; Mátra 115 (ez de nagyon jó volt) és egy Kazinczy 200 próbálkozás került a lábamba. Visszanézve ez biza kevés. De legalább fogytam. 100 és 103 kiló között indultam Chamonix felé.

Szerdai napot szántuk utazásra a párommal. Így kedd este lecsavartunk Zalaegerszegre, majd szerda reggel onnan már közelebb volt a határ és az osztrák autópálya. Az út hozzához képest egész jól bírtuk mind ketten az egy helyben ülést, bár biztos hogy segített a monotonitás tűrésében előbb az osztrák Alpok, majd az olasz dolomitok látványa. Persze a Milánó környéki 2x4 sáv nem dobta fel a hangulatot, viszont az olasz francia határ környékén, amikor ismét elkezdtek fodrozódni a hegyek és egyre több várat és templomot vettünk észre egy nagy sziklatömbre építve amik szinte belógtak az út felé, na ez megint rendbe rakta a lelki világunkat – gyönyörű. Egy kis mellékes sztori: van a baráti társaságban egy triumvirátus mely egyik célja, hogy elérje az európai országok legmagasabb pontjait. Ennek a társasának az egyik tagja –szerintem profi, saját bevallása szerint- fél-profi fotós. Elnézve ezeket a hegyeket illetve a fodrozódásokat, a nap és a felhő fényjátékát a gleccsereken – ez még az én puritán ízlésemnek is tetszik. Szerintem a fotós cimborám 3 percenként taposott volna a fékre, hogy ezt fotózni kell – senkinek nem lett volna a terhére mert tényleg félelmetes volt végignézni az út mellett magasodó zöld, fehér, szürke és ezek különböző arányú kombinációjával tarkított hegyeken amik percről percre változtatták az összképet.
Jöhetett a 12 km hosszú Mont Blanc alagút és megérkeztünk.

Kis logisztika, parkolóhely keresés. Egy apartmanban volt a szállásunk László Szilvivel, Szilágyi Anitával. És nem utolsó sorban innen indult kedd este a PTL-re a háromfős magyar különítmény – Börcsök András, Siményi Miklós, Wehner Géza! (röviden a PTL-ről: 245 kili, 17 ezer szint-emelkedéssel, frissítő pontok nélkül és a három embernek együtt kell mozogni és célba érni. De erről majd a későbbiekben úgyis szót ejtek). Ez nem csak azért volt fontos számomra, mert legalább a lehető legközelebb kerültem a friss információk beszerzéséhez a PTL-ről hanem mert nem mindig az UTMB-ről beszélgettünk és az esélyeinket latolgattuk a másik két magyar indulóval. A hangulat a verseny közeledtével egyre inkább hasonlított egy érettségiző vagy egy egyetemi szigorlat előtti váróéhoz. Csütörtökön a nagy semmittevés jegyében telt. Délelőtt elmentünk rajtszámot felvenni. Alapesetben nem tulajdonítottam volna neki nagyobb jelentőséget, de egy jelentős magyar különítménybe futottunk bele. Előttünk Kiss Ati, Fridman előttük a sorban Carlos és Csaba közben a sor mellett már rajtszámmal SC és Norbi már CCC-s rajtszámmal. Amikor meg mi jöttünk ki akkor Olivér, Pro és még egy két magyar. Jól esett végignézni a társaságon, hogy kicsiny országunk milyen népes táborral képviselteti magát és nem esélytelenül. Amíg a többiek kihasználták a rengeteg magyar jelenlétét addig nekem vissza kellett mennem a camelbag-emért a szállásra. Én naiv gondoltam, hogy ha nem lesz táska ellenőrzés akkor az nem is kell. Tévedtem. Attól függetlenül, hogy senki nem nézett a táskába, csak aláíratták velem (és természetesen mindenkivel), hogy mindig a táskámban lesz a kötelező felszerelés a táskára mégis rárakták a plombát. Teljesen logikus, hisz ezzel meg lehet akadályozni a teljes táska cserét. Megvan a rajtszám, vettünk még egy sípot – ezt többszöri ellenőrzés/emlékeztető után is kihagytam a csomagomból – majd leültünk a főtéren újságot olvasni/ fagyizni meg rejtvényt fejteni. Ezt már csak a párommal, Szilviékkel elkerültük valahol egymást.

Csütörtöki napnak a következő fontos fázisa az esti szénhidrát feltöltésem. A történet teljességéhez el kell mondanom, hogy 2008 márciusa óta kiraktam a tészta féléket és a krumplit is az étrendemből (ezt tuti felül kell vizsgálnom UTMB után). Tésztát csak a nagyobb megmeredtetések előtt ettem. Most a felkészülés utolsó szakaszában állandóan éhes voltam, csak azért nem borítottam fel saját táplálkozási dolgaimat mert tudtam, hogy MB előtt ismét itt a lehetőség. Így is történt, délben volt egy nagy adag spagetti. És este … hm … betoltam egyedül egy családi pizza ¾-ét. Nem hiszem, hogy képes lennék e rá még egyszer, de akkor nagyon jól esett  Nem emlékszem a pizza nevére csak azt hogy a „dupla bacon” benne volt. Az evés csattanója az lett, hogy amikor feltettem a kezem, hogy nem bírom tovább akkor a párom megkérdezte, hogy ízlett. Mondom, hogy szuper volt, és neked? Borzasztó – válaszolta (pedig nem egy válogatós típus). Mai napig megmosolygom a jelenetet.

Péntek: nyolc körül keltünk. Aznapi agymenésem az volt, hogy a chip miatt el fogják vágni a csuklónkon lévő szalagot és szerezni kellene egy teljeset, hogy verseny után fel lehessen tenni emléknek. Elsétáltunk a versenyközpontba, de egy mogorva néni volt az illetékes poszton aki ridegen elutasította a kérésemet. Szálláshelyen a vizsgadrukk teljes kibontakozása, táska pakolás közben. Mosolyogva figyelem, ahogy a lányok rohangálnak a felső szintet és alsó szintet összekötő lépcsőn. Lefelé mondogatták, hogy most jönnek le utoljára mert minden megvan aztán rá fél percre rohanás vissza. A tésztaparti és a csomagleadás maradt még délutánra. Tésztapartin én már nem ettem, elhoztam két sajtot és már jöttem is ki. Az volt az elméletem ehhez a mozdulathoz, hogy soha nem ettem indulás előtt tésztát és nem lennék boldog ha indulás után egy órával guggolnom kellene egy bokor tövében mert a szakácsnőnek megszalad a keze valamelyik alapanyagból. Sajtot megfelezve a kedvesemmel ültünk le a csomagleadás ajtaja előtt egyre sűrűsödő tömegben. Ajtónyitás, tülekedés. Itt nagy hasznát vettem a BKV-járatain szerzett rutinnak. Pikk-pakk bent voltam a három csomaggal. Őszintén megmondva meglepődtem, hogy egy ilyen tömegből ilyen korán szabadulok. Felbuzdulva sikerességemen, gondoltam megkísértem a szerencsémet, van még mára egy nyeretlen projektem. Ismét bementem a rajtirodaként funkcionáló csarnokba és most kapok karszalagot  Irány haza, még egy kis üldögélés, fetrengés aztán lassan indulunk is a szoborhoz megbeszélt magyar találkozóra, hátha sikerül egy szép ungarise csapatkép. Részben sikerült, hat fővel. Erről a képről mostantól az a jelző fog eszembe jutni amit Csaba használt rám: vízilabdás alkat. Szó se róla, ebben a társaságban tényleg elég furcsán nézek ki a méreteimből adódóan (195 centi, 100 kiló). Csaba és Oli is ugyanazt tanácsolja Anitának és nekem: lassan az elejét, az UTMB Chamex-től kezdődik. Agyba bevésve. Ami viszont büszkeséggel töltött el az a táskám mérete. Valamiért arra számítottam, hogy a 8 literes zsákommal a nagyobb csomagosokat fogom képviselni. Átlagosnak ítéltem meg a mezőnyön végig nézve. Elkészült a kép aztán irány a rajtba. Itt találkoztam Fridmannel és Kiss Atival.

A rajt: sejtettem, hogy nem lesz olyan eufórikus a hangulatom, mint ahogy mások korábban leírták. Nem is lett, hiszen készültem rá, örömöt inkább az jelentett, hogy a kivetítőn olyan emberekre közelített a kamera akiket eddig csak Youtube-on láttam: Kilian, Olmo, Csaba, stb. sajnos ezt a kis örömöt is elnyomta az a viszonylag sok kísérő akik bent furakodtak a tömegben, hogy az utolsó pillanatig meg legyen örökítve kedvesük, cimborájuk arca. Jöhet a Vangelis, az eleje már rohan, mi nem mozdulunk. Séta, kis kocogás aztán megint szűkülő utca így megint séta. Közben a kedvesem fényképez a kordonokon kívülről, amit a lassú tempó mellett többször is meg tud tenni. Végül egy búcsú csók és onnantól (képzeletbeli) szemellenző feltesz és go. Kis hullámvasút visz ki minket Chamonix-ból, de megmosolygom azt, hogy az 50 ország mennyire egységes abban, hogy felfelé séta – legalábbis a mezőny ezen részén biztos. Egy darabig Szilvi lábvizében megyek – tudom, hogy ez nekem gyors, de ez esik most jól (nem a tömeg miatt, magam miatt). Közbe Kiss Ati ér utol így már ketten nézzük, ahogy Szilvi szép lassan lavírozik előre a kígyózó sorban. Így már kimondva is elhangzott, ha Szilvit utolérjük akkor elfutottuk. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, az első hegyről azt mondták a többiek, hogy nem is emlékeznek rá – szó se róla elég lombos környezetben ment ahhoz, hogy mindenki találjon a saját emlékei között egy hasonlót a magyar tájakon szerzett emlékek közül. Csak az nem 1800-on van 

A további részek megértésében sokat segít, ha megosztom miket szerettem volna tartani. Alap, hogy egy ellenfelem van a szintidő. Ha leveszik rólam a rajtszámot akkor meg eldöntöm, hogy folytatom e rajtszám nélkül vagy tényleg le kell állnom (ez főleg a végén adott nagyon nagy nyugalmat). Illetve, hogy korábbi indulók említették, hogy 60-nál hajnalodott rájuk. Gondolkodtam, számolgattam és úgy véltem, hogy ha 50-et beleteszek az éjszakába akkor az már bíztató. Az első éjszakám ez utóbbi gondolat jegyében telt.

Charme-ről leértünk Saint Gervais-ba. Itt még nagyon nagy volt a hangulat. Sok taps, allez, kurázsi. Itt lestem el Atitól egy ötletet ami elég kézenfekvőnek tűnik, de nem készültem rá tudatosan. Az viszont, hogy a levest mint folyadékpótlást használjam (Attila a só pótlásra hivatkozott) még jól jött később mert általános tapasztalom, hogy a folyadék kínálat nekem monoton volt a pontokon. Volt Cola, víz, izó, kávé, tea. Kávé, tea kilőve, soha nem próbáltam illetve tavaly a Red bulltól csúnyán megborultam így tartok a koffein tartalmú cuccoktól. A cola jöhet, mert már próbáltam. Igaz okozott már ez is problémát de kis vízzel hígítva jó lesz. Az izót próbálgattam, arra szerettem volna építeni, de én semmi ízét és hatását nem éreztem. Vizet meg töltenek a camelbe, szóval jól jött még később, hogy az édes vizes kólát fel tudtam cserélni levessel.

Elindultunk a Balme felé, cikkáznak a fejlámpák a hegyoldalban felfelé, lehet vele számolni hogy kitett rész lesz. Ahol viszont kitett rész ott nagy valószínűséggel szél. Szerencsére itt a kis valószínűség játszott. Majdnem szekérúton lehetett a hegy oldalában lévő frissítőig menni. Ha jól emlékszem innentől játszottam azt, hogy frissítő ponton csak inni és camelt tölteni állok meg a kajázást azt felmarkolt adagból oldom meg. Irány tovább a Bonhomme-re, egy sáv, köves. A kihívást mégis a felhők okozták azzal, hogy lerövidítették a látótávolságot. Az előttem lévőt nem mertem 3 méternél távolabb engedni, mert akkor a fényvisszaverője már hasonlóan csillogott mint a párás levegő amiben sétáltunk. Az előttünk lévő fejlámpák meg nem is látszottak. Talán néha ha feltámadt a szél akkor lehetett látni 50-100 méterre előre – a lámpákat. Ez mondjuk biztos múlt az én fényforrásomon is – márkásnak márkás, de elég alacsony kategóriájú. A tető közelében volt is egy kis elkavarás is – valaki 3 méteren kívülre engedte az előtte szaladót úgy hogy ő maga meg nem figyelte a jelzést. Szerencsére csak vagy 15-20 méterrel vitte el a sort. A Bonhomme lefeléjéről is mesélt Szilvi, hogy nagy esések voltak, mert széttaposott meg jól futható, így nagy tempóból lehet nagyot esni. Ha ehhez hozzáveszem a nagy testsúlyomat akkor tudok olyan sérülést okozni magamnak ami a befejezést akadályozná így vissza kettő és csak oda tettem a lábam ahol biztosnak éreztem. Szép lassan ismét szekérút lett az egy nyomból (ami sok helyen térd mélységű volt). Champieux-ban nem akartam tudni az időt de egy dialógus fültanúja lettem. Négy óra körül voltam lent. Attila frissített, én indultam tovább (úgyis gyorsabb, majd utolér felkiáltással) – itt láttam őt utoljára. 50 kili négy órakor, nekem ok. Innentől lelki béke 

Akkor mehet a következő feladat Col de la Seigne. A felfelé hasonló mint a Bonhomme: eleinte nyomjuk széles úton aztán egysávos bitang meredeken. A gerinc közelében veszem elő az esőkabátomat, hogy fogjon egy kicsit a magasban uralkodó szél erősségén. Fogott. Sima egyszerű kis zsebébe behajtogatható PR dzseki, de az én elvárásaimat teljesítette – nem fáztam benne. Szó se róla sikerült aláizzadnom, de ha a tüdőgyulladást elkerülöm már megérte. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy ha ez így marad akkor nem cserélem ki a két viharkabátot Courmayeur-ben, hiszen ez kisebb és könnyebb (nem annyira strapabíró mint a másik, de arra a tűrőképességre itt nem lesz szükség). Még egy fontos dolog történik ezen a tetőn – a combok megunták kérdezgetni a „mi a jó eget csinálsz” kérdést és jelzik, hogy ha szeretném folytatni azt csakis előre egyeztetett tempóban, ami ennél lassabb. Én kompromisszum kész vagyok csak érjek be. Szóval eddig volt elég a felkészülés során begyűjtött kilométer. Lefelé dzsesszelek, megelőznek, szégyen vagy sem nem zavar, én nem őket akarom legyőzni. Lefelé haladás közben világosodik, a fény megvilágítja a hegyek csúcsait. Itt ért igazán a második csalódás a rajt után. A rajtban elmaradt a nagy hátborsózás – ok. Ezek a hegyek viszont nem szimpatikusak. Gondolkodok, hogyan is veszem a bátorságot, hogy szembemegyek már megint több előttem szólóval. Azzal zárom saját magam számonkérést, hogy július elején amikor a Glocknert és a Venedigert próbáltuk meghódítani túl friss élmény még. Ennyiben is maradok, sajnos ez a véleményem az egész úton nem változik. Szép környéken megyünk, de nem az a meghökkentő látvány ami akár a kocsiból akár a Venedigerről látszott.

Lac Combal elég Holywood-i látvánnyal bírt. Nem feltétlen a szépsége hanem ahogy a lakatlan völgy közepén a hegyekről lecsorgó patak mellé fel van állítva a két katonai sátor nagyságú frissítő pont. Nem láttam Attilát elmenni mellettem így rákérdezek, hogy merre jár – 20 perc előny. Was Attila here? Dizüjít minit! Ok  szép lassan felelevenítem a francia tanár nyomtalannak hitt próbálkozásait. Még megkérdem, hogy hány kilométernél is járok, aztán indulok tovább. Az egész útvonalra igaz, hogy se neveket se adatokat nem ismertem a pályáról – szégyelem – de úgy éreztem, hogy a tájékozódáshoz nem kell, a hegyet meg kell mászni akár hogy is hívják, a távot belerakták, a szintet belerakták, az élménybeszámolót meg majd megírom térkép mellett. Szégyellem, de nem bántam meg. Beletörődve vágtam neki lassú tempómmal a Mont Favre-nak. Ha jött valaki mögöttem akkor elengedtem. Nem volt hosszú a szenvedés. A másik oldalon meg gördülhetett a lefelé. Maison Viellie-ig ösvényen, utána meg technikás szakaszon megy a döcögés lefelé. Valaki olyan megy a sor elején aki még tőlem is fososabb a lefelén.

Nagy megkönnyebbülés a Courmayeur-i tornaterem. Meg előtte a kis bohóckodás a szurkolókkal. Végig próbáltam kényesen figyelni arra, hogy bárki aki egy kicsit is buzdít annak valamit visszajelezzek – egy köszi, egy intés egy vissza taps. Én jól éreztem magam, a szurkolók kaptak egyfajta visszajelzést arról hogy igen még hallunk meg érzékelünk a külvilágból. De azt tapasztaltam, hogy nagyon sokan nem foglalkoztak velük. Mintha az természetes lenne, hogy azok az emberek kint állnak és végig tapsolják a mezőnyt. Vagy a néni  aki csak állt egy vödör mellett, fogott egy husángot ami pont beleért és olyan hangot csiholt mintha egy kovácsműhely mellett haladtam volna el – aranyos volt. Tornateremben találkoztam Szilvivel. Ő egy órás full szervízen van túl, én nem szeretnék ennyit. Szeretnék wc-re menni de sorbaállás van az egyetlen retyó előtt. Ezzel megy el a legtöbb időm mire áthidaló – magyar – megoldásként használom a mozgáskorlátozottakét. Szerintem nem tartottam fel senkit  vagy mindenkit ? nézőpont kérdése! Gyors vazelinezés, az előreküldött táskámat szétszakították így kicsit izgulok, hogy megvan e minden és rendben fog e megérkezni a célba. Meg van minden. A teát beletöltöm a camel-be, kabát marad, kesztyűt kicserélem a melegebbre (ezt a Ferret-en fogom áldani nagyon) viszont zoknit nem cserélek.

Lehet nagyképűnek nevezni a következő kijelentésért de objektív: az UTMB az eddigi legkevesebb sérüléssel járó teljesítésem akár túrának akár futásnak nevezem. Volt egy minimális kidörzsölésem a derekamon, de a kényes helyeken semmi. A talpam meg annyira egyben volt, hogy nem mertem megbontani a cipőt mert nem voltam biztos benne, hogy ennyire jól vagy jobban vissza tudom kötni. Így a tartalék zoknit is csak bedobtam a hátizsákomban, hogy legyen ha kell és irány tovább. Csak sikerült összeszednem egy fél órás boksz utcát. Szilvi számszerűsítette a következő feladatot – 1000 szint. Így is álltam hozzá, amit a combok engedtek, azt én is. A Bertone háznál voltam szemtanúja annak a jelenségnek, hogy az előttem haladó úgy igazította meg az alsóneműjét a fenekében, hogy közben görcsösen szorította a sétabotját. Mérges voltam az ilyen szitukra, már amennyire megengedtem magamnak, hogy foglalkozzak ezzel. Az eddigi útvonalon többször beleállították a sarkamba, achillesembe a pálcájukat, de volt olyan figura aki a hóna alá csapta amíg orrot fúj és a bot a combomba kötött ki. Ebből a szempontból nem bántam meg, hogy én nem vittem. A combomnak biztos segített volna, viszont biztos hogy az ilyen amatőr bothasználók életveszélyes táborát gyarapítottam volna. Az első 24 órában sokat bosszankodtam ehhez hasonló felelőtlen versenyzők miatt illetve az egy sávon idiótán előzők miatt. Biztos az én felfogásom lassú, de kellett 30 óra mire rájöttem, hogy amikor mögöttem franciául vagy olaszul beszélnek akkor szólni próbálnak, hogy eljönnek mellettem. Ha nem reagálok akkor is elindulnak. Amíg nem értettem addig kényelmetlen volt. 30 óra után inkább engedtem vagy legalább is tudtam, hogy oda kell figyelni mert nem az a méret vagyok akihez hozzászokott és ki tud kerülni, így rendre megbillentettek.

Ezután hullámvasutaztunk egy kicsit – olyan 8-10 kilométert. Javaslat mindenkinek – a Mont Blanc sokkal szebb erről az oldalról. A következő élmény Arnuve előtt akadt, ismét volt erőm futni (és erről kép is készült  ), jól esett futva érkezni a pontra. Szokásos technika, folyadék töltés, kaja felmarkolás aztán usgyi. Mivel nem tudtam a frissítőpontok és hegyek egymáshoz viszonyított helyzetét így itt már azt hittem, hogy túl vagyok a Nagy Ferret-en. Ezt csak az élménybeszámolók olvasásakor értettem meg, hogy nem. Pedig már olyan jól éreztem magam, hogy az a nagy pukli a szintrajban milyen simán ment – megint naiv voltam, de csak mosolygok rajta. Ferreten felfelé kapaszkodva egyre erősödött a szél, a fenti ellenörző ponton harci díszbe öltöztem (kabát, sapka, kesztyű) ami kb 10 percig volt rajtam. Eszembe is jutott Ács Zoli (Everest expedició résztvevő – asszem kb 8800ig jutott) története az Antarktiszos hegymászásáról: elképzelhető, hogy 200 méterenként kell ruhát és felszerelést cserélni, hiszen a gleccserek elhelyezkedése teljesen kiszámíthatatlan. Én is valami hasonlót éreztem, ha fúj a szél felöltözök, de ha 5 perc múlva eláll akkor le. Csak megindult a lejtő, 18 kili ereszkedés. És ismét a pálya ismeretének hiánya, azt hittem, hogy Champex-ig meg sem állunk. Viccelsz? Az túl egyszerű lenne. Fouly-ról teljesen elfeledkeztem. Gyors frissítést terveztem, mert kezdett sötétedni és szerettem volna minél hamarabb Champex-ben lenni, de megláttam megint Szilvit. Feladja. Átöltözött, és várja a buszt. Plusz két hír: másfél órával vagyok Anita előtt. Ok- nem vele versenyzek, de jól esik a tudat. A párom plusz Ildi megvárnak Champexben. Ezt azért is fogadtam meglepetéssel, mert Szilvi megkérte Ildit, hogy vigyen neki néhány cuccot, de az én pici párom még péntek délután nem nyilatkozott mit is fog csinálni szombaton (annyit kértem, hogy vigyázzon magára egy kicsit, mindjárt jövök ). Ahogy kijöttem a pontról fáztam, számítottam rá. Egy idő után a fáradtságom fázásba csap át. Kabát fel, 10 perc után felmelegedve kabát le. Innentől minden pont után ez ment.

Fouly-ból extra motivációval indultam a következő pont felé. Ez a sebességemen annyira nem látszott. Az emelkedőkön azonban sokat segített vagyis én erre fogom, hogy nem voltam annyira beletörődő a lassúságommal kapcsolatban. Egy tanulságos szösszenetnek itt is szemtanúja voltam. Champex előtt egy kanyarban volt egy ellenőrző pont egy kis törékeny kínai (nem tudom őket megkülönböztetni – húzott volt a szeme) lány elkeseredve nekikezdett a pontőröknek mondani, hogy nem folytatja. Akik egy kicsit lenyugtatták és elmondták neki, hogy ha fel is adná akkor is fel kell menni a pontig, de amúgy se adja fel szusszanjon 15 percet és gondolja át. A történet a Bovine-n folytatódott amikor a hölgy elszaggatott mellettem a hírhedt felfelé után a gerincen. Valaki említette még, hogy a feladás gondolatánál jobb 10-20 percet odaszánni és átgondolni, hogy ne hirtelen felindulás döntsön egy év munkájáról. Bármennyire is várjátok, nekem nem volt ilyenem  Champex, nem, nem a frissítő pont volt a lényeg. Nem várt ismerős arcok, közte a kedvesem. Nagyon feldobott, kitöltött valami ürességet bennem hacsak egy rövid időre is. Szólhattam néhány szót (nem a gondolataimmal kellett veszekednem ), lophattam néhány ölelést. De éreztem, hogy kezd a combom megmerevedni így indulnom kellett, hogy ne legyen izomzatilag is fájdalmas a búcsú.

Bovine: ahogy, mindenki mondja, térdig és derékig érő kövek felfelé. Itt inkább elengedtem a mögöttem jövőket mert kétszer is azon kaptam magam, hogy idióta megoldásokat választok, hiába figyelek, hogy ne befolyásoljon a mögöttem jövő. Itt visszatettem a fejemre a lámpát, korábban a kezembe vittem (50 kilitől), mert azt éreztem ,hogy álmosabb vagyok, ha a fejemen van. Itt kellettek a kezek a mászáshoz, de a lábak sem voltak kímélve. De ennek a hegynek is vége lett. Komótosan, de felértem. Fent elég szeles helyen volt a pont így nem sokat időztem. Leves, aztán jöjjön a lefelé. Utálom. Biztos sokan szeretik azt a gyökeres lefeléket ami közepesen technikás. Én nem vagyok technikás versenyző és a lefeléket is gyatrán bírom. Ezeket eddig is tudtam, de ez a lejtő ismét megerősítette. Szerintem egyikünket sem dobja fel amikor a gyengeségeit olvassák fel neki – hát így éreztem ott magam. Viszont ahogy ott fogalmaztam- ez is elfogy egyszer. El is fogyott! Lent olyat éreztem amit már nagyon régen nem: korgott a gyomrom. Leültem egy nagyobb kereszteződésben és letoltam egy szezamkit meg egy müzlit. Jobban lettem és a frissítő is itt volt már a kertek alatt. Trient. Cél szintén a gyors depózás.

Catogne: ezt a nevet megjegyzem!!! Akkor ugye nem tudtam, mentem fel és az fogalmazódott meg bennem, hogy én itt már jártam. Na most ez kizárt. Őrültségnek tűnik, mert az de minden kanyar ismerős volt. Mintha már jártam volna itt. Ezt az érzést azonban ott hallucinálásnak neveztem és nevezem még ma is az egyszerűbb megfogalmazás kedvéért. Nagyon fáradt voltam. Majd le ragadt a szemem és nem tudom/tudtam miért éreztem, hogy ismerem a szakaszt. Nagyon harcos volt, nagyon sokan hagytak ott. A lefelé az egysávoson okés volt még a kocogást is tudtam erőltetni, de utána megint egy gyökeres rész következett amit annyira nem értékeltem már. A sérülés mellett a lábfejemet féltettem leginkább a lejtőktől, féltem, hogy a cipő összetöri a lábamat pillanatok alatt ha nem figyelek. Pedig erre semmi nem utalt. Catogne: ezt a nevet megjegyzem!!!

Vallorcine előtt 300 méterrel ismét gyomor korgás. A frissítő ponton rengeteg narancsot toltam rá, meg némi camambert. Az utóbbit nem kellett volna! Ahogy kiértem a pontról még fel sem melegedtem amikor a gyomrom jelezte, hogy ezt a fajta sajtot nem kellene erőltetni. Igaza is volt, ezt sem próbáltam soha előtte, de nagyon szeretem. Ha ezt a kompromisszumot is meg kell hozni, akkor legyen. Még egy hegyet kibírok camamber nélkül. A vasút és egy patak mellett sétálva haladt a sor, amikor hallom hogy mögöttem kiabálás. Mi van? Nekem szólnak, hogy rossz irányba megyek. Basszus, mit csinálok? Elaludtam sétálás közben. Ez gáz. Azért sem kezdem el számolni, hogy mióta vagyok ébren. Flégére lábánál ér utol Anita. (Utólag megkaptam, hogy olyan arcot vágtam, hogy „na ez is itt van”) Gyorsan levontam a következtetéseket: rohadt lassú volt az utolsó két hegyem, de végre megint magyar szavak hagyhatják el a számat választ remélve. Elég köves és lépcsős ez a szakasz is. A tetőn meg egyenesen sziklatömbökön vezet az út keresztül. Nagyon komoly. Szilvi kérdezte utólag, hogy Bovine a nehezebb vagy a Flégére. Akkor azt válaszoltam, hogy a Bovine. Módosítanám, az amelyiket sötétben éred el. Még szerencse hogy nem nagyon van olyan része a mezőnynek, hogy mind a kettőt éjszakára kapja. A tetőről, hatalmas sziklatömbökön keresztülvergődve érünk le egy futható terepig. Számomra a futható a kevésbé lankás és egyenes talaj volt már ekkor. Még egy utolsó ellenőrző pont és indulhat final countdown. 7 kilométer lefelé. Nyögvenyelős, leginkább sétálok és a fák között azt figyelem milyen messze is van még az a falu ott lent és hogy tegnap éjjel azt mondtam a kedvesemnek, hogy 11 előtt nem érek be és remélem nem nagyon unta szét magát a tűzoltóságnál. Lefelé gyarapszik a szurkolók száma. Hogy milyen lehetett a mozgásom arról talán az a legárulkodóbb, hogy az egyik tapsoló ennyit fűzött hozzá „So ellegant”. Ezen elmosolyogtam, hogy az a pingvin mozgás amit produkálok azzal hogy visszatartom a tempómat olyan mértékig, hogy a combjaim ne szakadjanak szét, ez elegáns. Hát ezt beleírom a referencialevelembe 

De mint a többi hegy ez is elfogyott. Leértem a bitumenre. Chamonix. Harcoltam a könnyekkel, nem akartam bőgni. Szerettem volna befutni abban a válogatott pólóban amit egy vízilabdához közeli kollégám intézett és nem szerettem volna, hogy egy bőgő masinának a hátáról olvassák, hogy HUNGARY. Beértem a patakhoz. Szinte egyből szembetaláltam magam Oszival meg Ildivel. Nem álltam meg, nem bírtam. A kedvesem várt a tűzoltóságnál a hídon, elém szaladt, átölelt. Ezt szeretem  Kivettem a táskából a válogatott pólót amit még Courmayeurbe küldtem előre, onnan hoztam végig. Megérdemli ez a címer hogy rajta legyen néhány fotón. És jöhetett a legszebb része az egésznek a célba sétálás. Elvi kérdést csináltam abból, hogy ha a lefelén nem bírtam futni akkor itt sem szeretnék mást mutatni mint ami vagyok. Nem esik jól futni, pedig érzem, hogy ez a taps most a világból kivinne. A párom sétál mellettem és videózza ahogy próbálom tartani a korábbi elképzelésem, hogy minden tapsolónak visszamosolyogni, megköszönni. Asszem sikerült. Ebola jön velem szembe már piros CCC-s mellényben. Mindenkinek örülök, de a magyaroknak főleg. Siményi Miki a kezembe nyom egy magyar zászlót, ez csak katalizátor az érzéseimre, mert kb egy hetet rohangáltam indulás előtt egy ilyen lobogóért, de nem kaptam sehol (biztos rosszul kerestem). Még egy javaslat mindenkinek aki nem másodpercekért harcol – a célba ne fussatok, sétáljatok. Visszaadhatatlan. Azt a két percet simán megéri amivel lassabban értem be mint futva  Már zászlóval a fejem felett sétálok tovább amikor Carlos szól hogy egy fotó erejéig álljak meg. Soha nem váltottam egy mondatot vele és azt is megtisztelésnek veszem ha az Andrássy-n rám köszönne. Így azért jobban esett  Az Arvine-re lefelé döcögve döntöttem el, hogy célba érés előtt mint egy tiszteletem jeléül a szervezők felé megtapsolom őket és féltérdre ereszkedek egy rövid időre, fejet hajtva. Megtettem. Ahogy emelkedtem fel a kamerák és a fényképezők követték a fejemet. Átsétáltam a cél vonalon. Először egy idősebb szervező lapogatott háton elismerően aztán egy szőke asszony ragadott meg és bár egy szavát nem értettem, de mivel ugyan az az arckifejezés volt rajta mint amikor nagymamám kolléganői azt mondták, hogy „de rég láttalak, milyen sokat nőttél” így gyorsan elcsattant két puszi. 44:42:45 – asszem ennyi lett, de ez nekem másodlagos.

Büszke voltam / vagyok. Nem csak magamra, hanem mindenkire aki segített, szurkolt, elindult, célba ért vagy szervezett.

Levágták a kezemről és a rajtszámról a chipet, visszakaptam a kauciót és megkaptam a mellényt. Itt a PTL-es társaság (sajnos nekik nem sikerült), a párom, Szilvi, Anita és még sok magyar.

Gyors zuhanyzás után indultunk is Cannes felé, hogy minél több idő telhessen a tengerparton fekve. A kocsiban elaludtam, 59 órát voltam ébren. Még vagy három napig nem tudtam rendesen leguggolni, mert égetett a combom. Másfél hét után kezdtem újra kocogni.

Hogyan tovább? Van még két álom versenyem és van egy PTL amin magyar csapat még nem ért célba – ami elég csábító (bár be kell lássam ott már nem csak az erőnlét számít, hanem hogy miként kezeli 100 óra fáradság után az ember a saját csapattársát.)

UTMB még egyszer? Nem hiszem, a célomat elértem: egészségesen szintidőn belül. Lehetne rajta kozmetikázni, de most ennyire voltam jó. Tudom azt is, hogy csupán a pályaismeretével lehetne nyerni az én időmből 1-2 órát is. Azonban a combom szurkálása botokkal illetve az idióta előzgetők 20-25 óráig voltak körülöttem. A besétálás 10-15 perc volt és jövőre ugyanúgy csökkenne az értéke mert elvárnám, hogy olyan eufórikus legyen mint most. Szóval valami nagyon komoly érv vagy elhatározás kell, hogy a jelenleg bennem élő szép emléket kockára tegyem.