bofe Creative Commons License 2009.11.30 0 0 104
2009. november 27-én örökre itt hagyott minket imádott Cicókánk. 16 évet és 9 hónapot élt. A vérvizsgálati eredményei és az ultrahangos vizsgálatok is nagyon rosszak voltak. Egy hét alatt legyőzte őt a halálos kór. Szombati napon reggel még vidám volt, szokásához híven farkas éhesen látott neki a reggelinek. Körülöttünk téblábolt, mindig a közelünkben szeretett lenni. Estére már megváltozott a viselkedése, nem evett, szomorúvá vált. Vasárnap is kedvetlen volt, csak folyadékot ivott, széklete nem volt, viszont az almot eszegette. Hétfőn vittük orvoshoz. Vérvétel, tapintásos vizsgálat. Infúziót, vitaminkoktélt és gyógyszereket kapott. Az orvos közölte, hogy macska leukózisra gyanakszik - gyakorlatilag közölte velünk, hogy a cica meg fog halni. Kedden ismét irány az orvos: ultrahang vizsgálat, újabb vérvétel mert a levett vér bealvadt. A veséje, lépe, mája nem működött megfelelően. Ismét gyógyszerek és vitaminkoktél. Persze a cica se hétfőn se kedden nem evett, elvonult, került minket. Vécézni nem tudott. Szerdán ismét orvos, diagnózisa: a vese 30 %-os, a cica állapota visszafordíthatatlan, vérképe rossz, vérszegény. Talán egy-két hete van hátra, persze csak akkor ha eszik is. Még egy infúziót és vitaminokat kapott aztán kivették a lábából a hétfőn behelyezett kanült. Teljesen összeomlottunk. Mit csináljunk? Hagyjuk szenvedni vagy könnyítsük meg az elmúlását. Úgy döntöttünk várjuk még egy napot, hátha erőre kap. De sajnos csütörtökön sem evett, pedig azokkal az ételekkel kínáltuk amit a legjobban szeretett. Végre sikerült neki vécéznie, de gyalázatosan keveset és folyékony állagút. Szegény kiscicám állapota nem javult így az elaltatása és hamvasztása mellett döntöttünk. A pénteki nap az iszonyú volt, egész nap az estén járt az eszem. 19 órára beszéltük meg az orvossal az eutanázia időpontját. Amikor indultam vele az orvoshoz majd a szívem szakadt meg. Az elaltatása előtt megsimogattam a kis fejét, megpusziltam és bocsánatot kértem tőle. Sírtam (nem szégyenlem) pedig férfi vagyok és 42 éves. A kezeim között aludt el örökre. Aki nem élt át ilyet, el sem tudja képzelni azokat a perceket. Az egész kb. 5 percig tartott, de nekem óráknak tűnt. A kis testét beletettem a kosarába és zokogva hagytam el a rendelőt. Egy barátom vitt el Budaörsre a DIPI-sekhez. Nagyon korrektek és rugalmasak voltak. Végig jelen voltam a hamvasztásnál. Mikor átadtam a testét még egyszer megpusziltam, ismét bocsánatát kértem és elmondtam egy megtanult búcsúzó szöveget. Másfél óra múlva egy szép mázas urnába kerültek kedvencünk hamvai. Este fél 11-re értünk haza, gyertyát gyújtottunk. Még napközben írtam egy hosszabb búcsúztatót amit felolvastam családi körben. Mindannyian zokogtunk...
Így ment el kevesebb mint egy hét alatt imádott kiscicánk. A másik cicánk (ő 13 éves) azóta is szüntelenül keresi társát. Most már minden szeretetünket ő kapja.
Cicókánk pedig amíg élünk velünk marad! Így nyugodt a lelkünk: a gyógyulásáért is mindent megtettünk és a végtisztességet is megadtuk Neki!