Az, hogy az Egyház nevében egyének követtek el bűnöket nem szünteti meg a legitimitást, és nem hatalmaz fel senkit, hogy ezért saját szektát alapítson. A bűnös Egyház története 33. pünkösdjén elkezdődik...
HOGYAN EGYEZTETHETŐ ÖSSZE AZ EGYHÁZ SZENTSÉGE A BENNE TAPASZTALHATÓ BOTRÁNYOKKAL?
Válasz:
Az Egyház szentségét nem csökkenti, ha egyes tagjai súlyos bűnösök. Az Egyház ui. Jézus Krisztus keresztáldozatának és a Szentlélek megszentelő tevékenységének köszönheti szent mivoltát.
Magyarázat:
Az Egyház szent, mert a végtelen szent Isten alapította; szent, mert jegyese, Jézus Krisztus sugárzik át rajta, aki életét adta az Egyházért; és szent, mert a Szentlélek őrzi. Az Egyház szentsége természetesen nem jelenti tagjainak bűntelenségét. Az Egyház nem tagjaiban, hanem céljaiban és Főjében szent. Azáltal szent, akihez tartozik és aki alapította, s nem azok által, akik hozzá tartoznak, annak ellenére, hogy nem ritkán egyes tagjaiban is felragyog az Egyház szentsége. Az atyák az Egyházat „bűnösökből álló bűntelennek" nevezték, sőt Clairvaux-i Szt. Bernát kifejezése még élesebb: Sancta Meretrix (Szent Szajha).
A bűnös ember így az Egyház szentségét meg sem karcolhatja. Vagy azért, mert a bűnös tagnak olyan súlyos a vétke, hogy el is veszítette az Egyházhoz való tartozását, vagy azért, mert bűnbánata és Krisztus kiomló vére által megszentelődik.
Igazolás:
Szt. Pál apostol tanítja, hogy Krisztus szentségessé tette Egyházát: „Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen" (Ef 5,27). Az Apostol szerint: „Isten temploma szent, ti vagytok az" (1 Kor 3,17). Ezért mondjuk: Szent Egyház.
Szt. Pál apostol is súlyos hibákat és bűnöket talál már a korai Egyházban is, de meg sem fordul a fejében, hogy az Egyház megszűnt volna Egyháznak és szentnek lenni. Kiközösítést követel és nem új alapítást: „Egyébként az a hír járja, hogy paráznaság fordul elő köztetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki apja feleségével él. S ti még kérkedtek, ahelyett, hogy bánkódnátok, és kizárnátok magatok közül, aki effélét művel" (1 Kor 5,1).
Júdás is bemocskolta személyét és apostoli hivatalát, de az a többi apostolt nem érintette. Bűne és következményei csak reá szállottak, nem az Egyházra: „Közénk számított, a mi szolgálatunk jutott neki is részül. Gonoszsága bérén telket szerzett magának, amikor pedig lezuhant, kettérepedt és kifordultak a belei" (ApCsel 1,17).
Szt. Péter is megtagadta Jézust, de bűnbánatát elfogadta Krisztus, és az Egyház vezetője maradt, bár Jézus megkövetelte tőle a hitvallást: „Majd harmadszor is megkérdezte tőle: »Simon, János fia, szeretsz engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: »Szeretsz engem?« S így válaszolt: »Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.« Jézus ismét azt mondta: »Legeltesd juhaimat!«" (Jn 21,17).
Maga Jézus is megmondta, hogy a bűnök és a botrányok elkerülhetetlenek egy közösségben, ez azonban csak a személyre nézve jár következményekkel: „Lehetetlen, hogy botrányok elő ne forduljanak. De jaj annak, aki okozza őket!" (Lk 17,1).
Sokan úgy gondolják, hogy a Római Egyház már rég megromlott s csak idők kérdése, mikor omlik végleg össze. Ennek határozottan ellentmond Jézus csalhatatlan ígérete, hogy ü Egyházával marad „mindennap, a világ végezetéig" (Mt. 28, 20), s az a másik kijelentése is, hogy amíg az Egyház Szent Péter sziklatalapzatán áll, addig „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta" (Mt. 16, 18).
Nomen est omen.
A régi korokban az emberek a névadással kivártak a keresztelőig. Nem abajgatta a bába a kismamát azzal, hogy nevezze néven a gyermeket.
A névben a személyiség lényege, titka foglaltatik bele. Gondoljunk csak az indiánregények „beszédes” neveire, de nézhetjük bármely kor, bármely emberi kultúráját, akár a legprimerebb népekét is. A névadással az Abszolútum mar belénk. A név egyszerre kimondható és kimondhatatlan. A névadás egyben az Istennek való fölajánlás is. Ezzel válik „teljes emberré”, alannyá, személlyé a mikrokozmosz. Eszembe jut erről, hogy mennyit fejtegetik pl. a 666 jelentését. A Gonoszság lényege az elszemélytelenítés, ami fölér a biológiai halállal. Az Antikrisztus egy Szám, míg Isten egy ki ugyan ejthető, de kimondhatatlan Név. A Szám reprodukálható, tárgyiasítható – a Név nem. Nem véletlen, hogy a gyűjtőtáborokban az embereknek csak számuk volt, nevük nem – élőhalottá váltak.
Ez a helyzet állt fönn az adventi időszak zsidóságánál is. Jézust „kiskarácsonykor”, nyolc nappal születése után metélték körül, s adták neki a Gábor angyal által Máriának s Józsefnek is megadott nevet.
Nem volt ez másképp Simeon bar Jona esetében sem.
Tu es Petrus…
Isten zsenialitását mi sem bizonyítja jobban a humoránál. A világtörténelem talán egyik leginkább ingatag, sziklaszilárdnak nem nevezhető alakját Kőszálnak elnevezni. Igazat kell adnom Chestertonnak, ennek a kiváló tollú angol konvertitának, aki Heretics című munkájában így ír erről:
Amikor Jézus egy jelképes pillanatban meg akarta alapítani az ő nagy társaságát, szegletkőnek nem a briliáns Pált, nem a misztikus Jánost választotta, hanem egy ötölő-hatolót, egy sznobot, egy gyávát – egyszóval egy embert. És erre a sziklára építette Anyaszentegyházát, és a poklok kapui nem vesznek erőt rajta. Minden birodalom és királyság elenyészett a velük járó és folytonos gyengeségük miatt, vagyis azért, mert erős emberek alapították erős emberekre. De ez az egy valami, a történelmi keresztény Egyház gyönge emberre lett alapítva és ezért elpusztíthatatlan. Mivel egyetlen lánc sem erősebb a leggyengébb láncszemnél.
Ezért szoktam mosolyogni, mikor a pápák bűneiről beszélnek. Ezek nemhogy eltántorítanak, hanem jobban hozzákötnek a katolikus hithez. Jézus Krisztus ugyanis objektív intézményt alapított meg Péter személyében, mely a szubjektív kvalitásoktól független. Ebben rejlik az ereje. Eszembe jut, amit egy atya mondott nekem egyszer, hogy az Egyház isteni eredete mellett nincs nagyobb bizonyíték, minthogy bűnös pápák sem tudták szétverni, hanem megújult a szentekben. A pápa „tévedhetetlensége” csupán arra vonatkozik, amikor dogmát nyilatkoztat ki rajta mint eszközön keresztül a Szent Lélek, avagy a Szent Lélektől megerősítvén nyilvános hitvallást bocsát közre. Minden egyéb esetben a páli parrhesia – nyílt beszéd – szellemében lehet konstruktív kritikával illetni a pápát.
Mostanában olvastam Giulia Farnese – a „Szép Júlia” – VI. Sándorhoz írott leveleit. A „méregkeverő borgiák”, a megtestesült macchiavellisták, hát biza szükség volt a reformációra…
Szükség volt-e? Megújulásra biztosan. Ám Luther Márton, ez az ideggyenge ember, nem tudott egészséges distinkciót tenni, és a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket. Nem a templomot tisztította ki, hanem újat – emberit – emelt. Eszembe jut a pár éve vetített hazug propagandafilm Lutherről, amiben már-már egy második Szent Ferencként jelenik meg. Egy katolikus pap is azt mondta nekem a film után, hát igen, van miért szégyenkeznünk… Ebben lehet igazság, de ezt ne egy olyan ember mondja meg, aki azt mondta, hogy „az asszonyok vagy házasságra, vagy szajhának valók”, s aki – mint Hesseni Fülöp kettős házasságát megáldó – azt hangoztatta bőszen, hogy „ha feleséged nem akar, hát jöjjön a cseléded, ha feleséged még akkor sem akar, hát bocsásd el”.
A filmben meg már-már egy romantikus szerelemnek állítják be a kígyó Bora Katalinnal szövődő románcukat. Bora Katalin – a fönnmaradt ábrázolások szerint is – olyan nőies volt mint Attila a hunok királya, úgyhogy ha egy ilyen akaratosan bajszos nő úgy reám erőszakolja magát, mint a wittenbergi doktorra, inkább visszamentem volna szerzetesnek. Arról nem is beszélve, hogy mindennél többet mond, hogy egy kiugrott szerzetesnőt vett el Luther, ahelyett, hogy egy tenyeres-talpas thüringiai parasztlánnyal kötötte volna össze éltét.
Szégyenkezni tehát nemcsak nekünk lenne okunk. Ám mi nem is istenítjük VI. Sándort, nem úgy mint egyesek Márton doktort.
Mindig is óckodtam az affektáló, rajongó papolátriától, amely az igaz katolikus hittől idegen. Ez ahhoz hasonló, mikor az olaszok a kedvenc vallásos személyek közül első helyre Pio atyát, és az ötödik helyre Jézus Krisztust tették. II. János Pál pápát VI. Sándorral állítom egy sorba, mert ha erkölcstelen kicsapongásairól nem is tudunk, struccpolitikájával hozzájárult a hit válságához, mikor mindent ráhagyott a sokszor simóniával hatalmat szerző hivatalnoki gárdára. Ifjonti színészi tehetségének maradványai pedig nem kápráztatnak el, amivel néhány jól szervezett performanszot adott. Ez nem feledteti a szégyenletes koráncsókolást, síratófalazást, ökumániás gesztusokat.
Fülembe cseng mindeközben Jézus szava: „Az én gondolataim, nem a ti gondolataitok.” Isten bölcsessége VI. Sándor erkölcsi gyöngeségén, és II. János Pál hitbeli gyöngeségén is megnyilatkozik.
Szeretem II. János Pál pápát. Szeretem, hisz Péter is megtagadta Mesterét, Antióchiában is botrányt okozott, sőt Rómából is el akart menekülni a vértanúság elől. Azonban a Kőszál, nem a „test s vér” nyilatkozott meg mikor a szándékos emberölést, a magzatgyilkosságot, az eutanáziát objektíve súlyos bűnnek nyilvánította. Megnyilatkozott Péter rajta keresztül, mikor a nők pappá szentelhetetlenségét dogmává emelte. Beteljesedett Jézus ígérete: „Imádkoztam érted, hogy megerősítsd a testvéreket a hitben…”
Ez a szeretet reális szeretet, nem cukormázas szentimentalizmus. Kritikám csakis a páli „nyílt beszéd” őszinteségét tükrözi. A hivatalt tisztelem, amennyiben tisztelendő a hit szerint, a valós embert pedig szeretem a maga gyengeségeivel, hibáival, bűneivel együtt Szent Ágoston nyomában: „Szeresd a bűnöst, a bűnt vesd meg.”
A „santósubitós” enyelgést, bulizgatást meg meghagyom a pattanásos tinilányoknak. Férfiaknak ez nem való.
Milyen igaza is volt Thomas Babington Macaulay angol történésznek, aki 1840-ben így írt:
A római egyház látta mindazoknak a kormányoknak és egyházi intézményeknek a kezdetét, amelyek ma a világban léteznek; és nem lehetetlen, hogy arra hivatott, hogy meglássa valamennyiük végét. Nagy és tisztelt volt, mielőtt a szászok Britannia földjére léptek, és mielőtt a frankok átkeltek a Rajnán, amikor a görög ékesszólás még virágzott Antióchiában, és amikor még bálványokat imádtak Mekka templomaiban. És életerős lehet még akkor is, amikor egy új-zélandi utazó megáll egy széles pusztaság közepén a London-híd egy tört ívénél, hogy lerajzolja a Szent Pál-katedrális romjait.
Fülembe cseng a tegnapi evangéliumi szakasz (Lk 5: 1-11), melyben Péter Jézus lábaihoz borulva így szól: „Menj ki tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Jézus azonban az Egyházat, Péter csónakját nem hagyta el, hanem így szólt: „Ne félj! Ezentúl már embereket fogsz.”
Ezért hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházban!
