Valahol Európában

 

Volt valami Piros 85 az elmúlt hétvégén. És én felelőtlenül megígértem Futobogárnak, hogy elkísérem az utolsó 35 kilin. Mivel közben az autóm motorja tökéletesen megadta magát, mi mással közelíthettem volna meg a Kopár Csárdát, mint bringával. Gödöllőről egy laza 45-ös, bemelegítésnek pont jó lesz. Mármint a héten munkába járósból összejött 363 kilométer mellé...

Persze, lett ez 58 is, mert Ürömnél elfordultam jobbra, azt gondolván, hogy Pilisborosjenő nem zsákfalu. De, bringával az. Terepfutva biztos nem, de az a sport még váratott magára egy kicsit. Így aztán közel tíz kili extrával gazdagodtam. Ami nem lett volna baj, ha Bogár nem olyan gyors, amilyen. 2 után néhány perccel jött az értesítés, hogy már Dobkőn van Kutyával. 4-re biztosan a Kopárnál lesznek. Én akkor kezdtem összevakarni magam Gödöllőn. Az ebédet nemes egyszerűséggel kihagytam, helyette a hidegben igencsak hatásos hidegen sajtolt olívaolajból kortyoltam jó nagyokat. Tömény energia, egyszer majd csak odaér bennem, ahol használni is tudom. A zsákomba azért belehajigáltam a futócipőmet, futós cuccot, némi kaját, aztán hajrá. 1:20 óra alatt kellett volna elérnem a megbeszélt helyre. Esélyem sem volt erre. Talán nyáron, csúcsformában, egy Ironman kellős közepén tudtam volna 35 km/órás átlagot bringázni ilyen távon. De most ősz volt, még ha egész meleg is október 31-hez képest, én már leeresztettem, csak azért mocorgok, mert mozgás nélkül megőrülnék.

De, toltam, ahogy a csövön kifért. Annál nincs pocsékabb érzés, mint amikor azt mondom, ott leszek valahol, és már úgy indulok el, hogy tudom, nem fog menni.

Erre még ez az extra kitérő is. Aztán vissza a helyes útra. Hogy ne legyen túl vidám az élet, a bal szememből kiesett menet közben a kontaktlencse. Ott álltam Üröm mellett félvakon, elkésve 4-kor, lemerült telefonnal. Elkezdtem stoppolni. Megállt egy öt emberrel teli kocsi. Kérdezték, miben segíthetnek. Mondtam, mivel elvinni úgysem tudnak, legalább adjanak kölcsön egy telefont. Adtak.

- Mindjárt a Kopárnál vagyunk - mondta Bogár - de fél órát ott leszünk.

14 kili. Az meglesz, gondoltam. Persze, ha tudtam volna, pontosan hol a Kopár Csárda. De, mivel csak annyit tudtam, hogy Piliscsabán (a netemet a kedves szolgáltatóm épp két nappal korbban kapcsolta le, így nem tudtam pontosan megnézni). Ennek megfelelően félvakon - fél kontaktlencse valahol az út porában Üröm környékén - elzúgtam mellette. Amikor már gyanús volt a dolog, megkérdeztem valakit, hol is van a célobjektum. Vissza kellett mennem vagy 2 kilit (újabb 4 extra kili), ráadásul jóóó nagy emelkedőn. Na, ezzel csúsztam le végképp arról, hogy találkozzak Bogárral és Kutyával. Bogár gyerekei állítólag készítettek egy drapériát Hajrá Anya, hajrá Kutya, hajrá Baloo! felirattal. És amikor ők megérkeztek, megkérdezték, hogy jó, jó, de ki az a Baloo?!

Amikor - éljen a mindent előre pontosan megszervező én - nekiálltam alkudozni a rendezőkkel, hogy hadd tegyem már be a mikrobuszukba a bringámat, amit majd a célban összeszedek, ha beértek, ők már úton voltak. Nekem még át kellett öltöznöm, a kajáim közül a lehető leggyorsabban összerakni valamit, amivel túlélhetem ezt a kalandot. Egy kókuszdió a fölsőm hátsó zsebébe, egy kis kókuszolaj, olívaolaj kombó, egy nagy marék galagonya, egy 7 decis kulacs mézes, sózott vízzel, és kész.

Persze, hogy merre vezet az útvonal, arról fogalmam sem volt. Minek az, végül is olyan egyértelmű ez a töksötétben, nem?

Szerencsémre Saliko éppen a bablevesét, vagy milyen levesét kortyolgatta. Kérdezte, mit csinálok én itt. Mondtam, hogy azt magam sem tudom egészen pontosan, de most utol kellene érnem Bogárt és Kutyát, mert nagyon mondták, hogy az menni fog.

Hát, nekiindultunk. Még föltettem a fejemre a lámpámat, és pontban 5-kor nekiindultunk. Volt fél óra hátrányunk.

Ennek megfelelően én nem nagyon erőlködtem, Saliko sem, föltalpaltunk valami emelkedőn, nekem fogalmam sem volt, melyiken. Pecsételtünk. Saliko régi ismerősként üdvözölte a pontőröket, sőt a kutyájukat is, aztán mentünk tovább. Kis bizonytalanság valahol, aztán egy jó hosszú emelkedő, természetesen tempósan meggyalogolva.

Kérdeztem, ez mi itt előttünk. Talán az volt a válasz, hogy a Nagyszénás. Nekem aztán mindegy volt, ha esetleg a Kisszénás is lett volna. Én csak szedtem a lábaimat, és nagyon igyekeztem jobbra fordított fejjel a még látó szememmel figyelemmel kísérni a rögök és buckák alakulását. A változatosság kedvéért a félig vak szememre elkezdtem szép színes szivárványt látni minden fényforrás körül. A majdnem telihold körül egész jól mutatott:-)

Aztán csak caplattunk fölfelé és fölfelé és fölfelé. Caplatás közben azon gondolkodtam, miközben Salikóval kedélyesen eltársalogtunk, hogy milyen jó is ez a terepfutás. Az olyan emelkedőkön, mint ez is, legfeljebb Olipapa, Németh Csabi, meg néhány másik elvetemült fut fölfelé. Nekünk kiváló kifogás volt ennek felfüggesztésére, a saját jól felfogott érdekünkben. Közben lendületesen tömtem magamba a kókuszdarabkákat, és kortyolgattam a mézes, sózott vizemből. Megbeszéltük, milyen szép árnyéka van a holdnak. Valami hatalmas meredély szélén kerülgettük a kidőlt fatörzseket, és egyszer csak szembe találtuk magunkat egy marádijesztővel. Thx, Yoyo, ez kedves meglepetés volt.

Aztán egyszer csak fölértünk, Salikónak pecsételtek, én maradtam kívülálló, mintegy vendégművész.

Lefelé futottunk. Már amennyire a köves - Oli az ilyen nyaktörőkre szokta monani, hogy technikás lefelé - a nyaktörőkön futni lehet lefelé. Újabb remek kifogás a futás elkerülésére:-) Aztán valamikor valami emberlakta területre értünk. Mint kiderült, ez Nagykovácsi volt. Ennek megörültem, mert nagyjából el tudtam képzelni, hogy a Galaxis mely idő- és térhorpadásában megbújva létezik ez a hely. Egy rettenetesen meleg szobában pecsételtek, én gyorsan kijöttem, nehogy rám melegedjen a cucc. Ittam vagy két pohár vizet, és elvettem egy vajas kenyeret. (Azt hiszem, miután megjön a fizetésem, befizetem a nevezési díjat a szervezőknek a tápolásért, amelyet így utólag is köszönök. Remélem, senki elöl nem ettem el semmit, és mindenkinek jutott minden.)

Saliko tájékoztatása szerint a János-hegy következett, mint következő nagyobb púp. Ennek örültem, mert ismereteim szerint ez a környék legmagasabb pontja, így onnan följebb már nem lehet mászni. Még az erdő szélén újabb telefon Bogárnak Saliko telefonjáról, hogy merre járnak. Állítólag 15 perccel előttünk hagyták el Nagykovácsit. Ezen kissé fellelkesedve toltuk/toltam. Aztán egyszer csak ott volt előttünk két fénypont. Utolértük Bogárt és Kutyát. A nagy találkozás örömére Bogár úgy kezdett el futni a síkon, meg a lejtős részeken, hogy Salikóval összenéztünk, és nem értettük, hogy értük mi utol ezt a csajt.

Egyszer el is kavartunk, a Sistargő-féle pontot kihagytuk volna, ha a másiknál nem szólnak, hogy az még van. Eltrappoltunk oda és vissza. Sistergő szenzációs volt. Ittam nála egy deci alkoholmentes sört, megkóstoltam a házi diós sütijét (nagyon finom volt, köszönet érte, meg a jó szóért, egyáltalán Sistergőért, önmagáért. Sok jó embert ismerek futós, bringás, triatlonos körökben, de közülük is az egyk legszuperebb ő.

Közben átvettem a bal lábam nagyujján kiszakadt zoknimat a másik lábamra és fordítva. Úgy már egészen komfortos volt:-)

Aztán nyomtuk tovább.

Még akkor is elmosolyodtam, amikor a Szépjuhásznénál kereszteztük a vonatsínt. Emlékeztem rá, milyen szép volt évekkel korábban egy jó meleg nyári délutánon - balazs - és 7241Gabi esküvője a sok-sok öltönyös, nyakkendős férfiemberrel, és csinosba öltözött lánnyal, asszonnyal, futócipővel a lábukon:-)

Aztán nekiálltunk fölcaplatni a János-hegyre. Valamit nagyon jól csinálhattam, mert nekem, akinek merő egy jégcsap szokott lenni keze-lába, időnként le kellett vennem a kesztyűmet, olyan melegem volt. A sok olaj dolgozott bennem. Ez ugyan időről időre pit stopra kényszerített, de nagyon nem siettem, úgyhogy belefért, a többieket nem hátráltatta a dolog. Menet közben váltottunk néhány szót Bogárral, és én lenyűgözve figyeltem, mennyi kilométerrel a lábában is milyen okosan tolja, tele erővel, elszántsággal, de mégis könnyedén. Mindig csak azt tette, amit tennie kellett, nem foglalkozott fölösleges dolgokkal, nem aggódott semmin, csak ment, járta a saját Útját. Mert ez a nap, ez az Út az övé volt.

Amikor Maki fogadott bennünket a kilátónál, készült néhány kép, én ittam vizet, megtöltöttem a kifogyott kulacsomat, és nekiálltunk szaladni, lefelé, valamerre Budaörs felé. Mert menet közben az is kiderült számomra, hogy ott a végállomás. Felőlem aztán lehetett volna bárhol, valahol Európában.

Az ereszkedés után megmásztunk megint valami púpot, aztán megint ereszkedtünk. És egyszer csak ki volt írva, hogy Budaörs 4.6 kilométer. Már eléggé el voltunk halva Salikóval, szerencsére már Bogár is takarékosabb üzemmódba kapcsolt, Kutya pedig közölte, hogy innen már zombi-ként is bevonszolja magát. A vízmosás köves, bokatörő lefeléjén - Oli szerint biztos csak egy technikás, de futható lejtő - legyalogoltunk. Aztán kiértünk a betonra. Én nem nagyon akartam elhinni, hogy megúsztam bokatörés és esés nélkül, de így történt. Futottunk, futottunk, aztán néhány másodperccel azután, hogy Bogár megkérezte, meddig kell még futni (magamban én is pont ezt kérdeztem), odaértünk a célhoz. Saliko előzékenyen előre engedte Bogárt és Kutyát.

- Ez a tiétek, menjetek, gratulálok, szép volt, megcsináltátok! - mondta, és ezzel mélységesen egyet tudtam érteni. Óriási volt, amit műveltek. Még a köves vízmosás környékén kérdeztem Bogárt, szerinte hogy állhat a nők között. Mondta, fogalma sincs. Nekem valahogy volt egy érzésem, hogy elég jól. Aztán, amikor beértünk, és még ott sorakoztak a cicis-popsis szobrok, és mondták, hogy ezek még mind a gazdájukra várnak, tudtam, hogy a női elsőt kísérhettem a Piros 85 utolsó kilométerein.

Öröm volt, hogy részese lehettem, hogy közelről láthattam mindezt.

Mivel a bringám még sehol sem volt, derekasan megvacsoráztam, aztán, miután mindenkivel kiörömködtük magunkat, és mindenki hazament, csak vártam, vártam és vártam. Lélekben felkészültem egy ott alvásra. Aztán Roland fél 1 körül megjött a mikrobusszal. Kérezte, merre megyek. MOndtam, Gödöllőre, de most nincs kedvem bringázni. De, amikor elmondta, hogy Pécelre mennek haza, előre elnézést kérve a kérdésért, megtudakoltam, hogy nem alhatnék-e náluk, mondjuk a földön, vagy valami kanapén. De, volt a válasz, miért ne. Egy másik lánnyal együtt éjjeli menedéket kaptunk a nappaliban három, egyenként hat hetes kölyökkutya társaságában. Én, annál, ahogy Budaörsön aludtam volna, biztosan kellemesebben töltöttem a kanapén az estét, jókat szenderegve. Másnap reggel megettem azsákomban található második számú kókuszdiót is, megksözöntem Rolandnak és barátnőjének a kedvességüket, és fölültem a bringámra. Nem siettem nagyon. És a tekerészés közben pontosan tudtam, miért nem nekem találták ki a Piros 85-öt. A bal térdem eléggé fájt, így aztán gyakorolhattam a körkörös tekerést, a helyes pedáltechnikát. Jövőre Nagyatádon nagy hasznát vehetem majd. Hazaértem, lezuhanyoztam, üldögéltem egy kicsit a házikóm előtt a teraszon, és olyan távolinak tűnt az egész. Olyan hihetetlennek, hogy én tegnap - valahol Európában, ki tudja, merre a sok hegy és völgy között a saját lábamon megtettem 4:53 óra alatt 35+ 2 extra kilit, 1165 méter szintemelkedéssel...