Az isteni előrerendelés titka.
Diekamp II § 23—26; Bartmann II § 121 122; Pesch II n. 336—435; Noort 1, 4, § 3; Pohle V B. 5,1, 2, § 3; Scheeben Mysterien § 98—103; Prado III 187 kk; Petavius Deus IX X; Incarn. XIII; Thom I 23 24; Gent. III 163; Vérit. 6; Quodl. III 3 XII 3; Suarez Praedest.; Salmant. Tr. 5; Billuart Deus 4, 2 3; 9; Berti VI; Frassen De Deo oper. 3.
Du Plessis d'Argentré De praedestinatione ad glóriám et reprobationem comment-histor. 1719; J. Baltzer Des h. Augustinus Lehre über Prádestination und Reprobation 1871; P. Mannens De voluntate Del salvifica et praedestinatione 1883; V. Weber Kritische Ge-schichte der Exegese des 9. Kapitels des Römerbriefes 1889; A. Castelein Le rigorisme; le nombre des élus et la doctrine du salut* 1899; J. Coppin La quéstion de TÉvangile: Seigneur, y en aura-t-il peu de sauvés? 1899; F. X. Godts De paucitate salvandorum quid docuerin} sancti?1 1899; K. Kolb Menschliche Freiheit und göttliches Yorherwissen nach Augustin 1908.
1. Az előrerendelés valósága és tulajdonságai.
Jóllehet Isten komolyan akarja mindenkinek üdvösségét, és ád is mindenki nek elegendő kegyelmet annak elnyerésére, tény, hogy mégsem üdvözül mindenki. Ez minden esetre múlik az emberi akaraton is: senki sem kárhozik el saját hibáján kívül; de viszont nem is eshetik Isten tudtán és valamilyen értelemben akaratán kívül. Vagyis a kegyelmi rend szempontjából szólva: Isten egyetemes üdvözítő és kegyelem-osztó szándéka mellett is a tényleges kegyelem-osztás nem egyenlő; aki tényleg üdvözül, az elégséges kegyelmek mellett kapott hatékony kegyelmeket, és nevezetesen a végig való kitartás hatékony kegyelmét. Ezt a tényt fejezi ki az előrerendelés és elvetés katholikus igazsága.
Előrerendelés, predestináció Szent Ágoston szerint «amaz isteni jótéte mények előretudása és előrekészítése, melyek segítségével teljes bizonyossággal üdvözülnek, akik üdvözülnek;*1 más szóval: a jelenre nézve a kegyelemnek, a jövőre nézve az üdvösségnek előkészítése.2 Tehát az előrerendelés mint örök isteni szándék azokra vonatkozik, akik tényleg üdvözülnek, és föltételezi, hogy azok a kapott kegyelmekkel hiven közreműködtek (voluntas Dei consequens, utólagos üdvözítő isteni akarat, «kegyelmi kiválasztás*), és két mozzanatot ölel föl: az üdvösséget és az üdvösség elnyeréséhez szükséges hatékony kegyel mek egész sorozatát, a végig való kitartás kegyelmét is. Ez a teljes előreren delés (praedestinatio completa). Ha azonban csak az üdvösségre, vagy a kegyel mekre való előrerendelést vesszük tekintetbe, (ami természetesen a valóság ban sohasem teljesedő elvonás útján lehetséges), akkor nem-teljes előrerende-lésről (pr. incompleta) beszélünk.
Akik tényleg elkárhoznak, azoknak elkárhozása sem eshetik Istennek tudta és valamilyen értelemben való akarása nélkül. A kárhozottakra vonat kozó isteni előretudás és akarás, az elvetés, reprobatio «bizonyos emberek isten-telenségének előretudása és elkárhozásuk előzetes előkészítése* (Lomb.). Tehát szintén két mozzanatra terjeszkedik ki: a bűnösségre, illetve a bűnben való megrögződésre és az elkárhozásra; az előrerendeléstől azonban abban külön bözik, hogy Isten nem mindkettőt készíti elő mint az előrerendelésben, hanem csak a másodikat. Az elvetést tehát csak a szó tágabb értelmében lehet és szo kás predestinációnak nevezni; amikor is a predestináció Istennek amaz örök elhatározása, mellyel némelyeket örök üdvösségre, másokat örök kárhozatra ad. A kárhozottakra nézve a szó szűkebb értelmében vett előrerendelésről csak akkor lehetne szó, ha Isten egyenes rendeléssel kárhozatra szánná azokal, akik bűnösségük miatt megérdemlik (pozitív elutasítás, elvetés); a negatív elvetés csak abban áll, hogy némelyek nincsenek a választottak között. Tétel. Van előrerendelés. Ez hittétel.
A pelagiánusok és minden fajta racionalisták azt tanítják, hogy a végcél elérése csak magán az emberen múlik. Hittételként kezelte már Szent Ágoston és dogmának föltételezi a quiercy-i és valence-i zsinat.1
Bizonyítás. «Jöjjetek Atyám áldottai, mondja az Üdvözítő az Ítéletben, bírjátok a világ kezdetétől fogva nektek készített országot). «Ne félj te kisded nyáj! Mert tetszett Atyátoknak, hogy országot adjon nektek*. «Én örök életet adok nekik (az én juhaimnak), és nem vesznek el soha, és senki sem ragadja ki őket kezemből». «Tudjuk pedig, hogy az Istent szeretőknek minden javukra szolgál, azoknak, kik végzése szerint hivattak szentségre. Mert kiket eleve ismert, eleve el is rendelte azokat, hogy hasonlókká legyenek az ő fiai ábrá zatához, és így ő elsőszülött legyen a sok atyafiak között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat hítta is; és akiket hivott, azoknak megigazulást is adotl; akiknek pedig megigazulást adott, azokat meg is dicsőítette. Mit mondjunk tehát? Ha Isten velünk, ki ellenünk?» Isten «megáldott minket minden lelki áldással, mennyei adományokkal Krisztus által, amint választott minket ő benne világ teremtése előtt, hogy szentek legyünk és feddhetetlenek az ő szine előtt a szeretet által; ki eleve elrendelt minket fogadott fiaivá Jézus által önmagában az ő akaratának szándéka szerint?»2 Ez az előrerendelés a Krisztus sal szemben való állásfoglalásnak végső oka: «Ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közüb.3
Az atyák közül különösen a Pelagius ellen küzdők képviselték nagy energiával az előrerendelés gondolatát. Szent Ágoston külön értekezést írt De praedestinatione sanctorum, és dogmának vallja.4
Az észből Szent Tamás5 így érvel: Semmiféle teremtmény nem éri el rendeltetését Istennek határozott célravezető tevékenysége nélkül. Ennek a vezető tevékenységnek Istenben öröktől fogva meg kell lennie az ő változ-hatatlanságánál fogva. Ámde ez az örök isteni elhatározás, amennyiben a cél jukat tényleg elérő eszes teremtményekre vonatkozik: a predestináció.
Ugyanezért van elvetés is: Sokan tényleg nem érik el természetfölötti rendeltetésüket. Isten abszolút voltánál és nevezetesen ok-teljességénél fogva ez nem eshetik az ő tudta és rendelése nélkül; és örökkévalóságánál fogva e hidasa és végzése csak örök lehet; s ez az elvetés. Ezért mondja az Üdvözítő : «Ks akkor megvallom nekik: Mert soha nem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, kik gonoszságot cselekesztek». «Távozzatok tőlem átkozottak az örök tíízre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalainak. Mert éheztem és nem adtatok ennem stb.»6
Az előrerendelés tulajdonságai. — 1. Az előrerendelés végzése meghatá rozóit és változhatatlan. Biztos.
Az Üdvözítő azt mondja a választottakról: «Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja ki őket kezemből).7 Az apostol: «Istennek erős alapja megáll, e/ lévén pecsétje: Ismeri az Űr övéii».8 Nagy határozottsággal nyomatékozza ezt mindannyiszor Szent Ágoston: «Ha a választottak közül valaki elvész, közülük, mert nem téved az Isten Ha közülük valaki elvész, az emberi vétek legyőzi az Istent; de senki közülük el nem vész, mert senki és semmi le nem győzi az Istent)).1
Ebből következik: 1) Isten tudja, hogy szám szerint hányan és kik üdvözülnek: a választottak száma világ kezdetétől fogva, illetve öröktől fogva meg van határozva. A Szentírás ezt gyakrabban úgy fejezi ki, hogy a választottak száma be van irva az élet könyvébe;2 és e könyvből senki ki nem töröltetik. Olykor azonban a Szentirás élet könyve alatt érti Isten egyetemes üdvözítő szándékát, mely megelőzi az embernek szabad állásfoglalását; ebből a könyvből természete sen törölhető valaki és föl is vehető, illetve törekedhetik arra, hogy fölvétesse magát.3
A választottak száma. — Hányan vannak a kiválasztottak, nem tudjuk. Az élet könyve számunkra hét pecsétes könyv, melyet csak a Bárány tud meg nyitni.4 A hivő eJmélődés részéről mindazáltal történtek kísérletek e számunk megállapítására. Ami a választottak abszolút számát illeti, bizonyos, hogy az igen nagy.5 De mikor e számnak csak hozzávetőleges meghatározásáról van is szó, igaza van Szent Tamásnak: «Némelyek szerint annyi a választott, ahány angyal bukott volt el;6 mások szerint ahány angyal helyt állt; ismét mások szerint annyi, ahány angyal elbukott, és azonfelül ahány angyal teremtve van; helyesebb azonban megvallani, hogy egyedül Isten ismeri ama választottak számát, kiket a mennyei boldogságba átvinni szándékozik, mint az élőkért és holtakért való mise-ima mondja.»7
Sokat foglalkoztatja a hit tudósokat a választottak viszonylagos száma. Az Üdvözítőnek egy szava: «Sokan vannak a hivatalosak, kevesen a választottaké azt a látszatot keltheti, hogy sokkal többen vannak az elvetettek, mint a válasz tottak. S csakugyan a régi hittudósok többsége9 ezen a nézeten van; hasonló képen az újkorban is különösen a hires francia hitszónokok(Massillon), az újabbak közül a redemptoristaGodts,továbbá Deppe W. Faberrel, a jezsuita Casteleinnéj (akihez csatlakozik W. Schneider, Gutberlet, Fr. Schmid stb.), szemben stb.10 E fölfogásnak azonban nincsen döntő érve sem a kinyilatkoztatásban, sem a theologiai spekulációban. Az Üdvözítőnek a választottak csekély számáról mondott szava az összefüggés tanúsága szerint a lakomáról szóló példabeszéd első részére vonatkozik, és azt mondja ki, hogy a zsidók közül csak kevesen vannak a választottak. Hasonlóképen a szőlőművesek példabeszédében (Mt 20) a jelenvilági messiási országban való kiváltságos kiválasztásra vonatkozik, és szintén nem szól a másvilági választottságról. Nem csekély ellenérve pedig, hogy az Üdvözítő méltóságának és Isten dicsőségének jobban megfelel a választoltak nagyobb száma: «nehogy az isteni fölség és irgalom csúfjára és igazságtalanságára azt lehessen mondani, hogy nagyohb a sátán birodalma, mint a Krisztust J1 Ma eléggé általános az a fölfogás, mely Suarezzel azt vallja, hogy legalább a megkereszteltek és mindenesetre a fölnőtt katholikusok nagyobb száma üdvözül. Mikor az Üdvözítőt kérdezte valaki: Uram, kevesen vannak-e, kik üdvözülnek? nem felelt erre a kérdésre; jelezvén, hogy itt az embernek nem szánt isteni titok van érintve; hanem csak azt hangsúlyozza, hogy a földi ember könnyen veszélyez-tetheti üdvösségét, és ezért csak ennyit mondott: ^Törekedjetek bemenni a szoros kapun; mert mondom nektek: Sokan kivannak majd bemenni, és nem mehetnek.»L S ezzel előírta a mi igyekezetünk törvényét. Az ő irgalmas Ítélkezésének törvényét azonban a keresztfán hirdette ki, mikor Atyja bocsánatát kérte megfeszítőire, I ss az egyik latornak üdvösséget igért. S így a keresztények joggal helyezkednek ugyan Szent Pál álláspontjára: «Az élő Istenben bizunk,2 aki Üdvözítője minden embernek, főképen a hívőknek;*3 a gyakorlatban azonban alkalmazkodnunk kell az Üdvözítő intelméhez: ((Törekedjetek bemenni a szoros kapun!»4
2) Az örök isteni előrerendelés hatása mindaz, ami a választottakkal történik, első sorban a természetfölötti javak;5 de másodsorban a természeti tehetségek és személyes hajlamok, a környezet és életsors, kegyelmi és természeti segítségek, a sikerek, melyek hálára hangolnak, és a balsikerek, melyek magábaszállásra kés/lelnek.*5 Minden egyes választottnak természeti és természetfölötti élet sorsa az isteni bölcseségnek és szeretetnek gazdag szinezésű remeke.
2. Külön isteni kinyilatkoztatás nélkül senki sem lehet biztos kiválasz tása felöl. Biztos Kálvinnal szemben, aki egyenest azt kívánja, hogy minden Iuyö higgye az ő kiválasztottságát.
A trienti zsinat1 ezzel szemben azt tanítja: «Amíg ebben a halandó test ben járunk, senkinek sem szabad az isteni előrerendelés mélységes titkát Illetőleg oly vakmerőnek lenni, hogy magát egészen biztosan a választottak számába vegye . . . Mert hisz külön kinyilatkoztatás nélkül nem lehet tudni, kikel választott az lsten». Már pedig kiválasztás nélkül nincs örök üdvösség ; a mennyországba senkisem surran be Isten tudta és akarata nélkül.
Mindazáltal bizonyos jelekből szabad az embernek hozzávetőleg megállapílani, és alapos reménnyel alázatosan bizni abban, hogy a választottak tözöt t van: így aki komolyan és őszintén törekszik a nyolc boldogságra, az imádság szellemében él, állandóan tiszta lelkiismeretre törekszik, és komoly áhítatot áplál Jézus Krisztus, az ő szent Anyja és Egyháza iránt.8
2. Az előrerendelés indítéka.
Ha az örök isteni előrerendelést és az elvetés örök isteni végzését emberi módon logikai mozzanatokra bontjuk, (magában Istenben, mint merő tény legességben sem időrendi, sem dologi egymásután nincs) azt találjuk, hogy az emberek üdvözülése, illetve elkárhozása két lépésben történik: az üdvözülendő végitf híven közreműködik a kegyelemmel, és azután ennek jutalmaként elnyeri az üdvösséget; az elkárhozandó megátalkodik a bűnben, és annak igazságos huntctésekép kárhozatra jut. És a kérdés itt az: e két lépés közül (emberileg gondolkodva) melyiknek van elsőbbsége Isten megfontolásában? Ez azonos azzal a kérdéssel: Honnan van, hogy némelyek örök életre vannak választva, mások mnj kárhozatra vannak adva? Ebben a kérdésben sül ki az a feszültség, melyet a predestináció tana a hitéletben és a hivő gondolkodásban fölhalmoz. A kérdés értelmét, elméleti meg gyakorlati jelentősségét elhomályosító mozzanatok mellő zésével csak a lényegére szorítkozva, először megállapítjuk, mi a kötelező katholikus igazság, azután mi a theologiai vitatás tárgya, s a végén megmondjuk a magunk nézetét, természetesen nem feledve, mily alázattal és szellemi önmérsék-léssel kell e félelmetes titokról elmélkedni és szólni.
1. Tétel. Az első kegyelemre szóló (tehát nem-teljes) előrerendelés föltétlen,
azaz Isten itt nem veszi előzetesen tekintetbe az embernek jövendő közreműkö dését. Ez hittétel a pelagiánusokkal és a szemipelagiánusokkal szemben, és nem egyéb, mint más kifejezése a kegyelem föltétlen ingyenességéről szóló katholikns alapvető igazságnak.
2. Tétel. A kegyelemre és egyben az örök életre szóló, vagyis a teljes clííre rendelés szintén föltétlen, vagyis szintén a választottak érdemeire vnló tekintH nélkül történik. Biztos theologiai következtetés.
Következik ugyanis az előző tételből: Ha a kegyelmek egész sorozata, melj valakit az örök élet küszöbéig kisér, és azután maga az örök élet érdem jutalma volna is (lásd 70. §3), akkor is az első kegyelem,minden további kegyelem-kiérdem lés szükséges föltétele és elve, maga nem érdem jutalma; következéskép nem lehel érdem jutalma az a kegyelem-sorozat és az az örök élet sem, mely amaz első kegyelemre támaszkodik.
3. Tétel. Nincs föltétlen pozitív elvetés; Isten csak bűneikre való tekin tettel adja kárhozatra az elkárhozókat. Hittétel.
A predestinaciánusok két teljesen egyenlő értékű előrerendelést vesznek föl: az egyik az örök életre szól, a másik az örök kárhozatra. Mindkettő érdemre vagy bűnösségre való tekintet nélkül történik. Az első predestinaciánust, LucidUS gall papot Faustus riez-i püspök cáfolta meg, és elitélte a II. orange-i zsinat, Követőjét, a szász grófi családból származott és szellemi elborultságban meghal' Gottschalkot elitélte a quiercy-i és valence-i zsinat; Kálvint, aki legnyersebben képviselte az újítók predestinacianizmusát, a trienti zsinat.1 Kálvin ugyani! azt tanította, hogy Isten némelyeket vallás-erkölcsi maguktartására való minden tekintet nélkül a kárhozatra szánt, tehát bűnre is. Ezt túlságosan merevnek találta a holland kálvinisták egy része, akik a dordrecht-i zsinaton (1618) arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Isten a kárhozatra-rendelésnél mégis tekintet I el volt az emberiségnek Ádámban történt bukására (infralapsarii, postlapsarii, arminiánusok); míg a gomariánusok kitartottak Kálvin eredeti fölfogása mellet I: Isten némelyeket a kárhozatra rendelt tekintet nélkül arra, hogy vetkezeti e az emberiség Ádámban (supra-, antelapsarii). Jansenius is az infralapsariusokhoz csatlakozott.
Bizonyítás. Már az ószövetségnek sarkalatos tanítása, hogy Isten senkit sem büntet merő kényből, hanem csak azt sújtja, aki gonoszságával kihívja az isteni igazságot. Nincsen halál könyve Isten kezétől írva, amint van élet könyve; nincsen két predestináció: életre és halálra; hanem csak egy: életre. Nem az kárhozik el, aki a halál könyvében találtatik, hanem aki nincsen benn az élet könyvében, mely egyedül van Isten kezétől írva: «Isten a halált nem szerzetté, és nem örül az élők veszedelmem). «Élek én, úgymond az Úristen, nem akarom az istentelen halálát, hanem hogy megtérjen az istentelen az fl utairól és éljen.»2 — Nem mond ellen ez a kijelentés: «Mindeneket önmagáért teremtett az Úr, az istentelent is a gonosz napra».3 Ezt ugyanis ahhoz az alapvető megállapításhoz kell hozzámérni: «Láta Isten mindent, amit alkotót l vala, és igen jók valának;»4 és csak azt akarja kifejezni, hogy Isten még a meg átalkodott bűnössel szemben sem tehetetlen, és vele szemben is tudja diadalra juttatni a teremtés elsődleges célját (I 285).5 — Nem hagy kétséget a Szentírás aziránt sem, hogy aki elkárhozik, csak saját gonosz tettei miatt kárhozik el. Az örök biró szava: «Távozzatok tőlem átkozottak az örök tűzre . . . Mert ftheztem és nem adtatok ennem stba.1 Világosan kimondja az írás azt is, hogy i nagy világ-és üdvtörténeli események nem befolyásolják Isimnek az egyesre vonatkozó üdvözítő szándékát: nem a vízözön, nem más Isten-ítéletek, mint Sodorna pusztulása; nem a pogánysághoz való tartozás, nem az a körülmény, hogy valaki az Egyházon kívül rekedt.2
A szentatyák elvetették a predestinacianizmust, még mielőtt történetileg túllépett volna. Szóvivői Szent Ágostonra is hiába hivatkoztak. Ő ugyanis ismer föltétlen előrerendelést örök életre, de nem örök halálra: «Isten jó, Isten igazságos; képes némelyeket üdvözíteni érdem nélkül, meri jó; de nincs mód benne, hogy valakit is elkárhoztasson gonosz cselekedet nélkül,mert igazságos».3 Ugyanígy beszélnek tanítványai és követői.4
A predestinacianizmussal nem lehet összeegyeztetni Istennek komoly egyetemes üdvözítő szándékát: ha némelyeket viselkedésükre való tekintet nélkül kárhozatra szánt, azokat nyilván nem akarta komolyan üdvözíteni. Ellentétben van Isten igazságosságával is, mely köveleli, hogy csak bűnre való tekintet le] és ne attól függetlenül büntessen. És lerontja Isten szentségét, mert föltételezi, hogy néme lyeket bűnös életre ad, és erőszakot tesz szabad akaratukon. —
Theologiai vélemények a nem-teljes előrerendelés indítékáról.
Ha az előrerendelést és elvetést nem tekintjük a maga teljességében, hanem csak az örök életre, illetve az örök kárhozatra szóló mozzanatában, akkor úgy alakul a helyzet, hogy a megvalósulás rendjében (in ordine executionis) némelyek hiven és végig állhatatosan közreműködnek a kegyelmekkel, érdemeket szereznek és ezért (post merita) az örök életre jutnak. Mások gonoszságban élnek, és ezért (post demerita) elkárhoznak. Kérdés azonban,az isteni kitűzés és végzés rendjében (in ordine intentionis) ugyanez-e a sorrend? Itt is Isten először az érdemességet vagy érdemtelenséget veszi-e tekintetbe, melyet biztosan előrelát, és ennek alapján határozza-e el az örök üdvösséget, vagy kárhozatot (ezt mondják általában a molinisták);vagy pedig érdemre és érdemetlenségre való tekintet nélkül határozza-e el az örök életet, illetve az örök kárhozatot (ezt tanítják általában a thomisták és sokan mások)?
A thomisták, ágostonosok, a legtöbb skotista, nagy molinisták, mint Bellarminus, Suarez, Ruiz, Lugo, Salmeron, Estius, Billot, mások mint Liguori szent Alfonz, az újabbak közül Janssens azt tanítják: Isten teljesen szuverénül, minden emberi tekintetektől, nevezetesen emberi érdemektől függetlenül meg állapítja, kiket fog üdvösségre vezetni (ante omnia praevisa merita) és egy második végzéssel (logikailag és emberileg véve a dolgot; magában az isteni elhatározásban nincsenek egymásutánok) elhatározza, hogy ezeknek megadja a szükséges hatékony kegyelmeket, nevezetesen a végig való kitartás kegyelmét. Tehát az üdvösségre való rendelés megelőzi az érdemek előrelátását (praedestinatio ante praevisa merita). Nem azért rendel Isten némelyeket az örök életre, mert előzetesen megállapítja, hogy ezek majd kiérdemlik, hanem fordítva: ezek csak azért tudják kiérdemelni, mert előre vannak rendelve arra, hogy meg kapják, és pedig úgy, hogy megérdemlés útján kapják meg. Az örök életre szóló előrerendelés tehát föltétlen és pozitív. A többi ember pedig úgy jár, hogy nincs benn a kiválasztottakat tartalmazó örök isteni végzésben. Ennél fogva Isten megengedi, hogy ezek vétkezzenek, és előrelátott vétkezésük alapján elhatározza, hogy kárhozatra adja őket. Vagyis akik elkárhoznak, azokat Isten nem rendeli egyenesen és föltétlenül kárhozatra; ez a föltétlen pozitív elvetés ugyanis Kálvin eretneksége; hanem csak nem veszi be a választoltak számába (reprobatio negativa).
A régibb thomisták ennek a gondolatnak élesebb formát adnak: Akikéi Isten nem választott ki az örök életre, azokat kizárja belőle mint olyan jóból, mely semmiféle embernek nem jár ki (Alvarez, Ioannes a s. Thoma, Salnnuil.), vagy legalább mint olyan jóból, mely nem jár ki az Ádám bukása után inassá damnata-vá lett emberiségnek (Gonet, Gotti, Massoulié). - Ez a tanítás abban különbözik a Kálvin-féle elvetés-tantól, hogy csak kiinduló pontja (terminus a quo-ja) van: a választottak közé való be-nem-vevés; de nincs végpontja (terminus ad quem-je): a kárhozatra való szánás, mint Kálvinnál. Más szóval a Kálvin-féle előrerendelés és elvetés egymás mellé rendelt isteni tevékenységek; a thoinista fölfogás szerint az előrerendelés pozitív isteni tevékenység, az elvetés csak negál iv: föl-nem-vevés, otthagyás, elejtés. Tehát az életre való kiválasztásnak és az elvetésnek egyedüli végoka Istenben van, az ő szuverén és föltétlen akaratában.
Ha azt kérdezzük, miért akarta Isten a létnek ilyen rendjét, hol ezek üdvözül nek és amazok elkárhoznak? A thomisták felelete: Mert Isten a létnek ezt a rendjét előttünk kifürkészhetetlen okokból alkalmasnak találta arra, hogy változatos ságával, kegyelmének és egyben kemény igazságosságának érvényesítésével hirdesse az ő dicsőségét.1
Hogy miért épen ezekre az egyénekre esett választása, ezt a kérdést örök titokzatos elhatározás homálya födi: «Hogy két gyermek közül, kik egyformán sínylődnek az eredeti bűnben, miért veszi föl az egyiket, és miért hagyja ot1 a másikat, két fölnőtt gonosz közül miért hivja az egyiket úgy, hogy követi a hivót, a másikat pedig egyáltalán nem hivja, vagy úgy hivja, hogy nem haji a hívásra: ez Isten kifürkészhetetlen tetszésén múlik.»*-
Ezt az elméletet hivei bizonyítják aj a Szentírásból: A Szentírás ugyanis az életre való rendelést számos helyen kiválasztásnak mondja,3 amit nem igen lehet összeegyeztetni az érdemek előrelátása alapján történt előrerendeléssel. Más helyeken kifejezetten tanítja, hogy a kiválasztás érdemre való tekintet nélkül történik.4 b) Hivatkoznak Szent Ágostonra, akinek egészen különös lekin télye van a kegyelem-tanban. Ő eleinte az érdemnek döntő szerepet tulajdonított a kegyelmi kiválasztásban. 397 óta azonban a föltétlen isteni akaratot helyezi előtérbe.5 A pelagiánusokkal folytatott harcaiban fölfogása egyre mélyül, lassan központi gondolatává válik a föltétlen előrerendelés.6 Főként Szent Ágoston tekintélye vitte rá a fönt fölsorolt hires kongruistákat is, hogy Molinának gon dolatától eltérjenek, c) Hozzáteszik többnyire, hogy az ellenkező fölfogás (ai előrelátott érdemek vagy érdemetlenségek alapján való előrerendelés és elvetés) oly súlyos theologiai nehézségekkel küzd, hogy vagy el kell fogadni a föltétlen előrerendelés elméletét, vagy le kell mondani a kérdés megoldásának reményéről,
Viszont a thomista fölfogás ellen támasztható nehézségek megnyugtatóan megoldhatók: a) A föltétlen elvetés tana mintha ellenkeznék Isten igazságosságával. Nem szabad azonban felejteni, hogy a) a természetfölötti boldogsághoz senkinek sincs joga; tehát amennyire nagy kegy a reá való meghivatás, annyira nem igazságtalanság a belőle való kihagyatás. Az örök boldogságból való kihagyás nem Jelenti még az örök kárhozatra való átutalást, mert hisz közte van mint lehetőség a természeti boldogság, melyet a hittudósok ma a keresztség nélkül meghalt kisdedek számára általában megengednek. Tehát még Isten irgalmára jem esik semmi árnyék, b) A föltétlen negativ elvetés mintha nem volna össze egyeztethető Isten egyetemes üdvözítő szándékával. Felelet: Isten mindenkinek ad igazán elégséges kegyelmet, úgy hogy ha azzal közreműködnék, üdvözülne. Igaz, a közreműködés azért marad el, mert nem kap hatékony kegyelmet, illetve nem kapja meg a végig való kitartás kegyelmét; de Isten egyetemes üdvözítő szándéka nem is jelenti azt, hogy köteles mindenkinek hatékony kegyelmet adni, hanem csak azt, hogy igazán elégséges kegyelmet ad mindenkinek. Az előre rendelés ép abban különbözik Isten egyetemes üdvözítő szándékától, hogy Istennek «eredményes» üdvözítő szándéka.
A thomista fölfogást egyenest javallják a következő megfontolások: a) Az isteni okteljesség követeli, hogy ami a másodrendű okok részéről történik, az egyben mindenestül Istennek is műve legyen; ám ha a föltétlen isteni akaraton kívül más mozzanat (pl. az előrelátott emberi érdem) is befolyásolja Isten örök elhatározását, akkor végelemzésben a teremtmény állásfoglaló tevékenysége is egyik részleges, még pedig mellérendelt oka lesz annak, amit az előrerendelés eredményez; ez pedig ellenkezik az első ok fogalmával.1 b) Aki nyomosán határoz, az előbb akarja a célt, és csak azután az alkalmas eszközöket. Ám az örök boldogság cél, az érdemes élet arra való eszköz; tehát Isten előbb akarja a választottak örök életét, mint érdemes életüket; és így a kiválasztás nem történhetik az érdemek előrelátása után.2 A negativ föltétlen elvetés pedig ennek csak visszája; vele jár, mint fénnyel az árnyék, mint egy új helyre való távozással az addigi helynek otthagyása.
Molina, a régibb és újabb molinisták túlnyomó része, néhány más hit tudós, köztük elsősorban Salesi szent Ferenc3 a dolgot így magyarázzák :
Isten az ő egyetemes üdvözítő szándékával elhatározza, hogy mindenki nek ád igazán elégséges kegyelmet (mely a kegyelmi rendben nem különbözik a hatékony kegyelemtől), vagyis a kegyelmeknek olyan sorozatát, mellyel közreműködve érdemekben élhet és végig állhatatosságban megmaradhat. Ilyen kegyelem-sorozat minden ember számára sok lehetséges; köztük olyan is, mellyel az ember okvetlenül közreműködik, ha megkapja, más meg olyan, hogy nem működik közre vele; de minden esetben magában tekintve, kegyelem-rendi mivoltában igazán elégséges. Már most Isten teljesen szuverén tetszése Szerint, örök bölcseségének előttünk rejtett szempontjai szerint elhatározza, hogy megvalósítja a dolgoknak jelen rendjét, és ezzel az egyeseknek adható kegyelemsorozatok közül mindenki számára kiválaszt egyet (hisz csak egy világot alkot); a közbülső tudásnál fogva tudja, ki fog a neki szánt kegyelem-Borozattal együttműködni, ki nem, és ennek alapján, tehát post praevisa merita vei demerita elhatározza, hogy akiknek együttműködését előrelátja, azoknak Brök életet ad, akiknek közre-nem-működését látja előre, azokat kárhozatra adja. Tehát az örök életre vagy kárhozatra szóló isteni végzés indítéka az embernek előrelátott magatartása; még pedig egyenlő rangban: a jó érdem Istent arra indítja, hogy örök életre predestináljon, a gonosz érdem pedig arra, hogy örök kárhozatra rendeljen.
Ezt az elméletet hivei főként negativ módon bizonyítják: a) A Szentírási ami illeti, a thomisták idézte szövegekről nem biztos, hogy azok az örök életre szóló részleges előrerendelésre vonatkoznak-e, és nem esetleg a teljes előre-rendelésre, mely természetesen föltétlen. Azokon a helyeken pedig, ahol az Üdvözítő indokolja az örök életre, illetve kárhozatra szóló Ítéletet, mintha nemcsak a kiutalásnak, hanem a hely előkészítésének indítéka, vagyis épen az örök életre, illetve kárhozatra szóló előrerendelésnek indítéka volna kimondva: az örök tűz, mely az Üdvözítő szerint az ördögnek és az ő angyalainak készült, egyetemes fölfogás szerint az előrelátott érdemetlenség miatt van nekik készítve.1 b) Ami a szentatyák&t illeti, a thomisták is megengedik, hogy az Ágoston előttiek a molinizmus értelmében beszélnek; bár az is igaz, hogy egy sem tárgyalja annak rendje és módja szerint a kérdést; hanem inkább odavetett megjegyzésekig I világítja meg a problémát, melyeket a gnosztikus-, illetve manicheus-ellenes álláspont is erősen befolyásol. Szent Ágoston pedig vagy csak a teljes predes-tinációról beszél, vagy pedig nem lehet döntő tekintély ebben a kérdésben.2 A fősúlyt azonban a molinisták a belső érvelésre vetik, és itt kizáró eljárással bizonyítanak: a) a thomista fölfogás föltétlen negativ elvetése (reprobatio negatíve absoluta) nem egyeztethető össze Isten komoly üdvözítő szándékával, sőt talán szentségével sem. Mert végre is, akik nincsenek a választottak között, azokra nézve Isten megengedi, hogy vétkezzenek, és aztán kárhozatot érdemeljenek. De a vétkezésnek ez a megengedése a thomista fölfogásban végelemzésben abban áll, hogy ezeket az emberi természet gyöngeségére hagyja, amelyről biztos, hogy a kitartás hatékony kegyelme nélkül nem fog végig helyt állni. Tehát a föltétlen tagadó elvetésben benne van Istennek az az elhatározása, hogy némelyek nek nem adja meg a végig való kitartás kegyelmét, még pedig tekintet nélkül érdemetlenségükre. Tehát szabad állásfoglalásukra való tekintet nélkül megtagad tőlük valamit, ami nélkül nem lehet üdvözülni. Vagyis magyarán, nem akarja komolyan és elégséges módon az üdvözülésüket. — b) Viszont a molinista megoldás kielégíti az igazságosság igényét. Hisz a kárhozatra való szánás itt csak az egyéni együttműködésre tehát az egyéni rászolgálásra való tekintettel következik be: mindenki mindenestül magának tulajdonítsa, ha elkárhozik. S azért ez a föl fogás egyrészt hatásosan serkent az öntevékenységre, másrészt képes komolya megnyugtatni a predestináció titkának mélysége előtt borzongva álló lelket Az előrerendelés ebben a fölfogásban is nagy kegyelem, kiváltságos kiválaszt á mert hisz nagy kiváltság megkapni ép azt a kegyelem-sorozatot, melyre nézv Isten előrelátja, hogy az ember együtt fog vele működni. Másrészt megmara a titokzatossága, mert a teremtett elme teljességgel föl nem éri, miért ad Isten az egyiknek olyan kegyelem-sorozatot, mellyel együttműködik, a másiknak olyant, amellyel nem működik együtt.
A két fölfogás mérlege és a kérdés vallásbölcseleti méltatása. — Ha elfogulal lanul mérlegre tesszük a thomista és molinista fölfogás alapgondolatail é érveit, a következő megállapítások szűrődnek le:
1) A tekintélyi érvek a thomizmus felé billentik a mérleget a föl lét len előrerendelés kérdésében. Ha némely szentírási hely máskép volna is értelmez hető, Szent Pál csak erőltetve, Szent Ágoston pedig semmikép. Komolyan latba esik, hogy a nagy skotista és kongruista theologusok is e fölfogás mellé álltak.
2) A spekulatív oldalról tekintve a molinista megoldás ellen szól a) hogy a közbülső tudás kérdésének sorsához van kötve az ő sorsa is. Ez pedig alighanem meg van pecsételve (I 183). b) A molinista fölfogás a teremtő és teremtmény viszonyát illetőleg általában súlyos nehézségbe ütközik, mely itt a jelen kérdés ben tőként kél helyen verődik ki: a) Az ember szabad állásfoglalása mint mellérendeli rész-ok Isten mellett döntő szerepet visz az üdvözülés müvében. Pedig az első és a másodrendű okot nem lehet ugyanazon nem alá foglalni: a predestináció művében nem lehet két egymás mellé rendelt tényezőt meg különböztetni: egy istenit és egy szabad akarati emberit; hanem ami az isteni előrerendelés műve, azt Isten a szabad akarat által viszi végbe; vagyis az egészen I 11 11 és egészen az ember műve, mindegyiké a maga sajátos létrendjében. b) A molinista fölfogás egy sorba állítja a predestinációt és reprobációt; Isten a kettővel szemben teljesen egyformán viselkedik. De így fogja föl a dolgot a racionalista pelagianizmus és az álmisztikai kálvinizmus is; igaz, eretnek túl zásban. Ez a fölfogás tehát nehezen egyeztethető össze a kinyilatkoztatásnak ama kétségtelen tanításával, hogy a kárhozat Istennek nem elsődleges és föl tétlen műve, nem áll az isteni szándékok rangsorában ugyanazon a fokon, mint az üdvösségre szóló előrerendelés.
3) A thomista fölfogásnak achilles-sarka a föltétlen, bár negativ elvetés tana. I la Isten az elvetettektől megtagad olyan valamit, még pedig az ő állás foglalásukra való minden tekintet nélkül, ami nélkül lehetetlen üdvözülni, I. i. a hatékony kegyelmeknek végig való kitartásra képesítő sorozatát, bajos azt mondani, hogy Isten komolyan akarja azok üdvösségét, hogy komolyan Gondoskodik róluk, és csak magukra kell vetniök, ha elkárhoznak. Itt nem segít az, hogy a mérsékeltebb thomisták szerint az eredeti bűn következtében minden ember kárhozatra vált. Mert hisz az eredeti bűn átkát a megváltás aldasa megszüntette, és ép azt kell a katholikus dogma értelmében hang súlyozni, hogy Isten minden egyes embernek lehetővé teszi a megváltás áldásai ban való részesedést. Az sem kielégítő felelet, ha a mérsékelt irányú thomisták a/l mondják: Isten csak a maga gyöngeségére hagyja az egyest, akit nem vett voll be a választottak számába; üdvözítő szándékát pedig eléggé megmutatja azzal, hogy elégséges kegyelmet biztosít nekik is. Mert ha a segítő hajó a nyilt tengeren a hajótörötteknek csak egy részét veszi fel, a többinek, kikről pedig nyilvánvaló, hogy hajó nélkül nem tudják elérni az ezer meg ezer mérföldre levő pártol, csak mentő övet vet, nem lehet azt mondani, hogy komolyan ftkarl segíteni mindegyiken; és ha ezt teljes önkénnyel teszi, azt sem lehet mon dani, hogy a kiváltságolásban méltányosság érvényesülhet.
Ennek a nehézségnek megoldását úgy tetszik két irányban lehet megkísérelni: Az egyiket fölkínálja Szent Tamás, kit ebben az újabb hittudósok általában követnek, midőn a merőben eredeti bűnben meghalt kisdedek számára fölvesz egy Olyan másvilági állapotot (limbus puerorum), hol nincs szenvedés, sőt bizonyos természeti boldogság honol. Ha szabad volna föltenni, hogy a nem-predestinált üdvözültek számára is fönnáll ez a lehetőség, természetesen nem szabad tetszésre bizva, mint a pelagiánusok örök élete, szemben a mennyek országával, és ha annak el-nem-érése csupán a szabad akaraton és nem a segítő kegyelmek ontológiai mivoltán múlnék, a thomista elvetés-tan minden aggodalom nélkül fönntartható volna szokásos fogalmazásában.
Theologiailag biztosabb utat nyit £z7/o/-nak az a megállapítása, hogy a/ erdemekre való tekintet nélkül történt előrerendelésnek nem okvetlenül visszája a löltétlen,vagyis érdemetlenségre való tekintet nélkül történő elvetés.1 T. i. Isten komolyan és nyomatékosan (efficaciter) ha nem is minden esetben eredményesen (effective) akarja mindenkinek üdvösségét, és ad neki elegendő segítséget rá. Ez az erdemeket megelőző föltétlen egyetemes isteni üdvözítő akarat a predes-tináció minden tulajdonságával rendelkezik, amint részletesen megmutatja Scheeben.1 Mindenki számára jő Istentől a segítő kegyelem fuvallata, és esak azt várja, hogy az ember kifeszítse lelke vitorláit Isten számára. Ebben a/ e-vele mes és föltétlen isteni végzésben jól részletezve benne vannak mint kivételek (mint színképben a sötét vonalak) azok is, akik lelkük vitorláit bevonva tart jak a legkedvezőbb fuvallatra is, a megátalkodottak. Isten előttünk ismeretlen módon, nem közbülső tudásnál fogva, de nem is az üdvösségre elengedhetetlen hatékony kegyelmeket megtagadó végzésben tudja és számba veszi ezeknek megátalkodását és erre való tekintettel elhatározza kárhozatukat; tehát post praevisa demerita. Itt persze egyelőre megoldhatatlannak látszó titok marad ezen számbavétel, illetve előretudás mikéntje.
Az előrerendelés tanának legsúlyosabb nehézsége, mely gyakorlatilag leginkább fojtogat: Miért nem predestinál Isten mindenkit az üdvösségre, nukoi azt megtehetné? Ezt a nehézséget egyik fölfogás sem oldja meg; sőt azt meg sem kísérli. A thomizmus némi szívlelenséggel arra utal, hogy a teremtés művének nagyobb változatossága, Isten némely kiválóságának kifejezőbb kinyilvánítása teszi megokolttá, hogy legyenek kárhozottak is. Ez a felelet aligha elégíti ki ép az érdekelteket, t. i. azokat, akiknek voltakép hibájukon kívül, egy kifürkészhetetlen végzet következtében jut a sötét háttérről való gondoskodás keserves föladata. A molinizmus e tekintetben semmivel sincs jobban: Ha Isten a közbülső tudásnál fogva előrelátja, hogy a különböző kegyelemsorozatok valamelyikével egy-egy kérdéses ember okvetlenül közreműködnék, biztosan tud Isten olyan világrendé is gondolni, melyben mindenki számára olyan kegyelem-sorozat áll készen mellyel okvetlenül közreműködnék. Miért nem valósította meg tehát azt a világ rendet? Mivel érdemelték ki a tényleg üdvözülők, hogy ép azt a világrendé valósítja meg Isten, mely nekik kedvez, amennyiben az ő lelkükhöz álló kegyelem sorozatot adja? Ez végelemzésben a rossznak, kivált az állandó rossznak, a kai hozatnak titka egyfelől (cf. 110. § 3), és a kegyelmi kiválasztás titka másfelől, melyre nézve Szent Tamásnak véleménye szerint még az Isten boldog szine látása sem ád megnyugtató feleletet. Azonban úgy tetszik, az örök isteni bölcsesé és igazság tartozik önmagának vele, hogy egyszer nyilvánvalóvá tegye (akkOJ mikor az Ítéletben fényes nagy igazolása leszen), mennyire igazság, irgalom é bölcseség minden útja, mennyire nincs semmiféle végzésében, főként abban mely az emberre nézve a legjelentősebb, önkény és szeszély, hanem teljes szentség igazság és szeretet.
A gyakorlati vallási magatartás számára theologiailag jól megalapozol la' a következő megállapítások:
1. Ha mindenki számára nyitva állna az eredeti bűnben meghalt kisdedekéit hasonló állapot, melynek elérésére elég a segítő kegyelmeknek rendes sorozata a szabad akarat, akkor a kegyelmi kiválasztás nyilván nem volna fojtó és ny masztó, mert akkor Isten senkit sem sújtana személyes önhibáján kívül, csa némelyeket kitüntetne érdemen fölül. S ez Istennek a teremtés rendjében érvé nyesülő egyetemes törvénye.
2. Jóllehet van előrerendelés, ez a bölcs embert nem fogja arra csábítani, hogy ölhetett kézzel várja a végkifejletet, mely majd megmutatja, vájjon ő is a választottak között volt-e; épúgy mint az ideig-való dolgok lefolyásának részletes isteni előrerendelése a normális beteget sem csábítja arra, hogy fatalista tétlen ségben várja, aminek jönnie kell. Isten előrerendelő tevékenysége ugyanis teremtő jellegű tevékenység, mely a teremtmény öntevékenységének nem elfojtását, hanem lehető fölfokozását célozza. Isten előrerendel, de arra, hogy teljes szabadsággal, összes erőid megfeszítésével munkáld üdvösségedet. Mindenesetre titok, mikép lehetnek teremtett valóságok egészen Istennek és egészen a teremtménynek művei; de a tény maga tagadhatatlan. A predestináció kérdésében is bizonyos, hogy csak az előrerendeltek üdvözülnek, és egyetlen előrerendelt sem kárhozik el. De ép annyira bizonyos, hogy senki sem üdvözül, aki azt teljes szabadsággal, összes szellem-erkölcsi erőinek megfeszítésével ki nem érdemelte; és senkisem kárhozik el, csak aki gonoszságával rászolgált.
3. Ezért ha még annyira borzadva állunk is az előrerendelés és elvetés félelmes titka előtt, és ha szemünk hasztalan mered is sűrű ködébe, alázatos és az üdvös félelmet ki nem záró bizalmat épen belőle meríthetünk: nem egyéb az, mint Isten komoly egyetemes üdvözítő szándékának kivirágzása; amint Szent Ágoston mondja: «Istennek nem telik kedve a kárhoztatásban, hanem az üdvözítésbem.1 Épen a thomista fölfogás szerint az előrerendelés egészen Isten müve; tehát egészen, fönntartás nélkül ő rá kell hagynunk üdvözülésünk lehető ségét; és ezzel a legjobb kezekbe tettük le sorsunkat; hasonlíthatatlanul nagyobb biztonságban vagyunk Isten ölén, ki szeret mindent, ami van és semmit sem utál abból, amit alkotott, mint ha a saját együttműködésünk bizonytalan talajára építjük bizodalmunkat. «Alázzátok meg tehát magatokat az Isten hatalmas keze alatt, hogy fölmagasztaljon titeket a látogatás idején*.2 Másrészt a thomista fölfogás szerint a mi üdvözülésünk egyben egészen a magunk műve. Erről az oldalról tekintve gyakorlatilag áll a szabály: Úgy élj, mint ha az előrerendeltek között volnál és ott lésszl3 Egészben pedig Tauler koldusa találta meg a helyes elméleti és gyakorlati magatartást ebben a félelmetes kérdésben: «Nekem két erős karom van: az egyik az Isten akaratában való megnyugvás, a másik az őszinte szeretet. Ezzel a két karommal erősen átölelem az Istent (ha a kárhozatra akarna taszítani), és nem engednék, úgy hogy lehúznám őt magammal. S szívesebben volnék a pokolban Istennel, mint a mennyországban Isten nélkül».4
