Azért februártól már csak háromhavonta (12 hetente) kapom a biológiai terápiát. S bárhogy is viszonyulnak hozzá az orvosok, a mai napig mégis csak ez az egyetlen gyógymód, ami a betegség okához próbál hozzáférkőzni és nem az okozatokat ostromolja.

Persze igazad lehet abban, hogy a terápia hatása is érvényesül (mellesleg ez sem okoz mindenkinél változást, sok betegtársamnál pl. teljesen hatástalan maradt), de tudod, én nagyon is tudatosan viszonyulok a betegségem különböző fázisaihoz. Több mint egy éven keresztül úgy jártam dolgozni, hogy "halottnak a csók" gyógyszereket szedtem, vagy nem szedtem, mert nem éreztem jól magam tőlük, vagy mert éppen abban a periódusomban azt hittem a torna, a tai chi, a pozitív életszemlélet engem majd valahogy "kiránt" ebből a mókuskerékből. Egyébként szerintem is gyógyszer mellékhatás lehet ez a light-os depressziócska... mellesleg ezt a lüke, borongós időt, sohasem bírtam, azt szeretem, mikor süt a nap, amikor olvad az aszfalt:-)

De... azért én kóvályogva, fáradtan, fájó kézzel-lábbal is jártam bulizni, koncertre, ki nem hagytam volna semmi pénzért. S közben a barátainkkal együtt én is jókat nevettem kínomban magamon, amikor a koncerten a felemelt kézzel való tapsolás csak úgy ment, hogy a barátnőm, vagy a férjem tartotta (emelte) fel a könyökömnél fogva a kezem:-)) Amikor pedig nem tudtam kinyitni az ablakot, egy laza "rohadj meg te szemét ablak" roham után azt mondtam: hát hülye vagyok én, hogy vitatkozom egy ablakkal, vagy a sorsommal, frászt, átmentem a szomszédba és megkértem valakit, hogy jöjjön és nyissa ki az ablakot:-) Sírni is csak egy-egy percre vonultam el olykor a fürdőszobába, lehetőleg úgy, hogy senki se lássa.

Egyébként nem akarom magam fényezni, ne értsd félre, de pl. az orvosom szerint is "jó beteg vagyok":-) Folyamatosan dicsértek az orvosok, nővérek, a látogatóba bejött barátnőim, családtagjaim pl. a mandulaműtétem után, pedig ne tudd meg mennyi vér jött fel a gyomromból, amikor felébredtem. A szám sarka mindkét oldalon berepedt a 2,5 órás "kitámasztás" miatt stb.stb., Sőt a műtét után még egy napig egy gézcsomó is be volt varrva a torkomba (tudod olyan, mint amivel a fogorvos ékeli ki a szánkat, hogy hozzáférjen az ínyhez az injekciónál). Másnap a kivételnél két asszisztens fogott le (mert azt gondolták, hogy rángatni fogom a fejem, vagy ilyesmi), miközben a doki elvágta a cérnát és kihúzta a torkomból a gézt én csak tátott szájjal, rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul ültem, magamban arra gondoltam, ugyan már ez csak egy másodperc az életemből:-)

Szóval, igazán jó szívvel, csak azt tudom ajánlani, hogy bármennyire is nehéz, azért próbáljunk meg nem belesüllyedni ebbe a fránya betegségbe, minden kis apró sikernek lehet - és kell is - örülni.

Szerintem a legfontosabb, hogy időben megtalálják a megfelelő gyógyszert, ez sajnos pl. Gyulánál nem így történt. De rögtön ez után következik a fontossági sorrendben, hogy ne hagy magad!!! Ne hagyd magad lerázni, keress egy másik-harmadik-negyedik orvost, kérdezd meg ők mit tanácsolnak, mert betegként ehhez jogod van... no és ne nyugodj bele abba, hogy másnak két év után bevérzett a veséje, meg stb. pl. a Metho-tól, lehet, hogy én spec. 20 évig is fogom tudni szedni, ki tudja ezt előre. Az viszont tuti, ha minden nap arra gondolnék, hogy jaj mikor fog átlyukadni a gyomrom a gyógyszertől, meghülyülnék. Tehát a harmadik a sorban a pozitív hozzáállás.

A lényeg pedig, hogy a fájdalmat és a gyulladást bármi áron minimalizálni kell, hogy nyugodtan tudj pihenni stb, ahogy Te is írtad. A többi pedig már jön/jöhet magától:-)