Tömören az LN-ről.

Azzal a céllal mentem oda, hogy a)7 órán belül fussak b) esetleg benne legyek az első 10-ben c) megküldjem a legjobbakkal, kipróbálni, milyen az a bizonyos gyilkos tempó, amibe bele kell dögleni. Azért az elmúlt két hét felkészülési mélypontja ezt kevésbé vetítette előre, de bíztam magamban, meg mások is bennem.
A rajt után szorosan Olipapára tapadtam, bár kissé meglepett, hogy ez lenne az a bizonyos nyugis kezdés. Két perc elég volt, hogy rájöjjek, menni fog ez, csak le ne maradjak, mert utolérni esélytelen. Aztán a cserjésben leverte egy ág a sapkámat, Repi visszaadta, de már nem értem utol őket. Nedusra tapadtam, volt nála GPS, így jó esélyünk volt, hogy nem kavarunk el. Később befogtak minket JB-ék, és váltottam, mert ez a tempó jobb volt, lehetett menni. Azonban a ritmus nem az enyém volt, mert lefele nagyon tepertek, én nem bírtam, és síkra évre erős sprint kellett, hogy ismét befogjam Balázst, nehogy szem elől tévesszem. A sík, és enyhe emelkedő tempói pont jók voltak, néha mentem is volna, de hova?... Az ellenőrzőpontok után sem volt kegyelem, és ezek a sprintes utolérések megtették a hatásukat, párszor laktátba kellett menjek. aztán jött az a bizonyos elkavarás Pazsag-völgynél. Nagyon nagy lett a kerülő, a kis boly felfele Pénzpatak felé tolta rendesen, jó volt erős tempót menni az emelkedőn. Javaslatomra aztán a szerpentinen mentünk tovább, senkinek nem volt kedve szinteket is beletenni a rövidebb földúton. Bányahegynél tisztáztuk telefonon a rendezőkkel, hogy az ő hibájuk, és ezért így is érvényes lesz a teljesítésünk. Volt, aki feladta, és hamar eliramodott a rövidebb úton vissza, volt, mint Balázs, aki tovább ment. Nekem a savasodástól rögtön lemerevedett a lábam, Krisztivel egyeztettem, azt a döntést hoztuk, hogy nem éri meg lesérülni, három hét múlva P85 - és erre készülünk augusztus eleje óta. Kiszálltam. Nehéz volt lelkileg, de helyesnek érzem. Vagy most megyek, amire nem készültem, más tempójában, ki tudja, milyen eredménnyel, vagy hagyom, hogy három hét múlva csúcsformában lehessek.
Tanulságos volt, hogy másoknak milyen a ritmusuk, én hol vagyok, hol lehetek erős, erősebb, és hol nem. Vagyis, ha jó akarok lenni egy-egy versenyen, annak pályatanulás a feltétele, hogy csak magamra kelljen koncentrálnom.
Köszönöm mindenkinek, aki segített, előtte, közben, és utána, aki elviselte vak botlásaimat, akik vezettek, akikhez csatlakozhattam, a szervezőknek, akikről kiderült, hogy önhibájukon kívül kerültek ilyen kellemetlen helyzetbe. Olinak, aki meghúzott az elején, és a többieknek, akik biztattak, Nedusnak, hogy vitt tovább, és Balázsnak, hogy adta a kemény tempót. Krisztinek pedig, hogy tartotta bennem a lelket, és segített a helyes döntést meghozni. Nem volt könnyű, nem szeretek feladni semmit, de inkább most, mint legközelebb ennek böjtjeként.
Gratulálok minden teljesítőnek!

Részletesebb, inkább mentális szempontú beszámoló az edzesonline.hu oldalon, az Ezüsthegyi című blogban már olvasható.