Less Nándor T60
Első terepfutó versenyem volt. Na jó, a Mátrabércen mindig ott vagyok, de ez most más. A rajtban meg is kérdezem magamtól, mit keresek én itt? Útvonalról fogalmam sincs, a Tar-kő kivételével teljesen ismeretlen a terep. Szerencsére egy rég nem látott barátommal futok össze, Áronnal, aki ismeri az utat. Csak győzzem tartani a tempóját. Az elején visszafogottan kényelmesen indulunk. Az első pont után egy kicsit gyorsulunk és felfutunk JB, és Szipee csapatára. Itt már komolyabb tempó fogad. Lassan Ezüsthegyiéket is befogjuk és a Hór-völgyében már kialakul az 5-ös fogatunk. Ódor-váron jön a felajánlás, egy feles annak aki megfutja! Ezüsthegyi nekimegy, de hamar letesz róla. Lefelé nem esik jól. A völgyben szétszakadozunk. Szipee lemarad, én is de tartom a távolságot. Ama bizonyos helyen Áronék megállnak, ami nekem jól jött, mert így gond nélkül felérhettem rájuk. Tovább futunk, majd jön a rossz helyen lévő pont, ami frissítés szempontjából jól jött. Sebaj, a kék négyszögön felmegyünk Répáshutára, közben tanakodunk, mi történhetett (nem kaptak engedélyt a szakaszra, de akkor a rajtnál miért nem mondták...). Pechünkre Áron észreveszi a szalagokat és gondolkodás nélkül elkezdjük követni. A terepjáró éppen akkor rakta ki a Pénzpataki-víznyelő pontőrét, aki tudatta velünk, hogy erre bizony csak a 48-as táv jön. A műúton futunk tovább, és újabb rossz döntéssel az emelkedőt elkerülendő a műúton kerültük ki Répáshutát. Rengeteg kanyar, és Répáshuta mindig ott vigyorog alattunk. Azt hiszem fejben itt rogytam meg, de az erőlétem is elillant. Bányahegyen tanakodunk, most mi legyen. Legalább 5 km-t beleraktunk, pedig nagyon jól haladtunk. Áronnal tovább megyünk, de én már csak takarékon tudok döcögni. Ahol kényelmesen lehet futni, ott kocogok... Próbálom feltölteni magam, de csak csupa édes cucc van nálam. Undorodom már az izótól és a gél se megy le. Tar-kőnél még látom Áront elmenni. Lefelé kicsit összekapom magam. Imó-kőnél kiöntöm az izót és vízzel tankolom fel a szopózsákom. Lök-bérc iszonyú hosszúnak tűnik. A frissítőnél tömöm magamba a ropit és az almát, ami helyre rak. Hihetetlen de jól esik az emelkedő. Ódorvár nem is olyan vészes. Onnan reneszánszomat élem, és egész jó tempóban kerülgetem a túratársakat. Még egy emelkedő és vége. 7:15. Sajnálom, mert jóval jobb idő volt bennünk. De a Bükk nagyon szép volt! Majd jövőre konzekvensen követjük az útvonalat tűzön-vízen át! :)