Nem saját hibámból de csak most...


CCC – 2009. (Courmayeur Champex Chamonix)

2008 decemberében született a gondolat, hogy milyen nagy dolog lenne elindulni ezen a futóversenyen és gyalogtúrán. Nagyon piszkálta a fantáziámat, miért mondhatják róla, hogy ez a világ egyik legnehezebb versenye. Ez vajon csak úgy ráragadt, vagy valóban olyan nehéz és vajon képes vagyok-e végigmenni rajta, tettem fel magamnak a kérdést. Már kétszer láttam azt az élménybeszámolót, amit László Szilvi és Börcsök András tartott és mondhatom bátran, szépen lassan és észrevétlenül hatalmába kerített az érzés. Az UTMB (Ultra-Trail du Mont-Blanc) 166 kilométeréhez és 9400 méter szintemelkedéshez elégtelennek ítéltem jelenlegi képességeimet, azt hiszem józan ésszel reálisan, így mindenképp a 98 kilométer és 5600 méter szint lett az én kis álmom. (A 166 kilométer a klasszikus táv, a teljes kör a Mont-Blanc körül.) Két táv van még a rendezvényen, a TDS 105 kilométerrel és 6700 méter szinttel valamint a La Petite Trotte á Léon 245 kilométerrel 21000 méter szinttel, utóbbi 3 fős csapatverseny, nem váltó, azaz végig együtthaladást követel.

Rengeteg volt a feladat augusztusig, mindenre van bőven idő, de első indulóként be voltam sózva rendesen. Az internetes jelentkezés után bankkártyával át kellett utalni a nevezési díj első felét és elküldeni a kvalifikációs igazolást. Magyarországon az UTMB rendezői, tíz teljesítménytúrát fogadnak el kvalifikációként, azaz ezek közül kell teljesíteni az indulási lehetőségért. 8 egyenként egy pontot és 2 egyenként két pontot érő teljesítménytúra. A CCC-re és a TDS-re egy pontot, az UTMB-re három teljesítménytúra teljesítéséből négy pontra van szükség. A 245 kilométeres csapatversenyhez, a háromból két főnek UTMB teljesítéssel kell rendelkeznie. Ezután vártuk a megjósolt túljelentkezés miatti ígért sorsolást, de ez feltehetően a szigorodó nevezési feltételek miatt elmaradt, azaz mindenki elindulhatott, aki rendelkezett a kellő kvalifikációs pontszámmal. Ki kellett fizetni a nevezési díj fennmaradó részét, ki kellett nyomtatni az általuk megküldött orvosi igazolást és azt kitöltve postai úton, valamint az útlevelünk vagy személyi igazolványunk másolatát elektronikus úton eljuttatni a rendezőknek és már sínen is volt a dolog. Persze magunknak kellett gondoskodni az utazásról és a szállásról.

A felkészülés nem volt zökkenőmentes. Egy komolytalanul vett sérülés szinte az egész évet augusztusig végigkísérte, de szerencsére a nagy napig szinte teljesen elmúlt. Kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy talán jobban is felkészülhettem volna, de azért bíztam magamban. Fizikailag jó állapotban voltam, de lelkileg talán sosem látott mélységben, ami azt hiszem nagy erőt adott a bizonyításra. Mentálisan nagyon erős voltam, nem merült fel a feladás lehetősége, de persze ésszel élek és tudtam, ha úgy adódik egy bölcs feladás többet ér, mint egy maradandó sérülést hagyó teljesítés.

A rajtszám átvétele és a regisztráció sem volt szokványos. Leplombálták a versenyzsákomat, elhelyeztek egy leszedhetetlen chipet a csuklómon, chippel ellátott rajtszámot és egy pólót is kaptunk, valamint zsákot, amiben holmikat küldhettünk a célba. Erre egy felragasztható rajtszám került, mindenkinek azonos térfogat áll rendelkezésére, csomagküldésre, igazságos és rendezői szempontból kiszámítható. Ha nem volt saját poharunk, vehettünk versenyemblémás poharat, amibe útközben a frissítőket kaptuk. Szenzációs, mert egy szemétgyűjtő zsákocskát is adtak, ami tépőzárral rögzíthető. Számtalanszor leltároztam magamban a kötelező felszerelések listáját: Térd alá érő nadrág, egy liter folyadék tárolására alkalmas eszköz, síp, izofólia, szél és vízálló kabát, fásli, toalettpapír, személyi igazolvány vagy útlevél, két lámpa, mindkettő tartalék elemmel. Egyéb ajánlott dolgok is voltak nálam: tartalék zokni, bot, kesztyű, sapka, pénz, testápoló, tartalék élelmiszer, ragasztószalag, sportkrém, pohár. Egy fényképezővel is terheltem magam, ami a csodálatos látvány miatt néha igencsak hátráltatott. Simán összejött a hátamon az öt kiló, ami nagyon határesetnek mondható egy ilyen megmérettetésen. Egy érdekesség, ami nehezítésnek is mondható, a használt toalettpapírt sem lehet otthagyni, magaddal kell vinned! 

Chamonix-ban, a célnál volt a szállásunk, ahonnan reggel buszokkal vitték az indulókat és kísérőiket a Courmayeur-i (1220m) rajthoz. Az út a 11611 méter hosszú, legendás Mont-Blanc alagúton át vezetett. A kísérőknek jegyet kellett venniük, amivel a verseny alatt korlátlanul vehették igénybe a szervezett buszokat, mehettek el velük az érintőpontokra és találkozhattak a versenyzőkkel menet közben. A torkom annyira fájt, alig tudtam nyelni, de Karesz már reggel igyekezett rám vigyázni otthonról. Javaslatára és mert jól is esett, rengeteget ittam reggel, be is jött. A rajtot egy futóversenyhez tudnám hasonlítani. Egy órával a rajt előtt emberek ültek már a rajthely aszfaltcsíkján. Félelmetes volt a hangulat, 1866 induló kapott helyet ezen az aszfaltdarabon. Kereken tíz órakor, Vangelis szívbemarkoló zenéjére elindult ez az irgalmatlanul sok versenyző és kezdetét vette a nagy küzdelem. Bevallom, már a rajtnál sikerült picit elérzékenyülnöm. Sok-sok munka és energia volt a felkészülésben és hát, hogy is mondjam, egy postásnak rengeteg levelet kell bedobnia, hogy itt lehessen. Büszke voltam rá, hogy magamnak teremtettem meg a lehetőséget az indulásra, minden téren. Integetés Adrinak és indulás, Champex-Lac-ban találkozunk legközelebb. A kísérőknek a dolga szervezett buszok ellenére nem könnyű, ugyanis a terepviszonyok miatt, egy-egy átbuszozás a következő pontra több órába is kerülhet.

Az elején már szembesültem a hallottakkal, az itteni emberek rendkívüli módon tudnak szurkolni, tehénkolompok, fazékfedők és fakanalak, minden előkerült, amivel csak zajt lehet csapni és elfér a kezekben. Első lélegzetvételre 34 percet futottam, amikor ideje volt visszavenni kicsit. Az otthoni tereptől ez alapvetően annyiban tér el, hogy itt egy emelkedő minimum két-három óra hosszú, az alapmagasság, pedig 1000-1500 méterrel magasabb a megszokottnál. Néha-néha számomra indokolatlanul feltorlódott a sor a keskeny ösvényeken, de viszonylag gyorsnak mondhatóan el is múltak az akadályok. Az első állomáson rengetegen frissítettek, hiszen volt ásványvíz, cola, kávé, tea, leves, bőséges választéknak mondható ellátás a Bertone ház-nál. (1989m) (12,3km és 830m-61m) 2 óra 1 perc.

Első hegytetőnkig a szintemelkedés már bőven több mint egy átlagos magyar túra szintemelkedése és bátran mondhatom el is fáradtam a Téte de la Tronche-ig. (2584m) (16,3km és 1483m-119m) 3 óra 15 perc.

Igen kemény, határozott, poros és kicsit veszélyes lejtő vitt innen, ezen kezdtük meg az ereszkedést lefelé, engem ezek viselnek meg igazán, az ilyeneken mindenki gyorsabb nálam. Következő pontunk és frissítésünk, ahol már némi szilárd tápanyagot is vettem magamhoz, a Bonatti ház. (2020m) (21,8km és 1573m-773m) 4 óra 24 perc.

Nehéz haladni, mert az ember kényszert érez a fotózásra. Csodás kis hegyoldalban futó ösvények, hegyi házikók, völgyek városokkal vagy éppen folyókkal, havas hegycsúcsok, folyamatos kígyózó, de haladó sorok. Folyamatosan lassúnak éreztem magam, sokat bámészkodtam, egyszerűen nem tudtam megszokni a látványt. Csoda-csoda-csoda…  Minden jelentősebb pontról igyekszem jelezni Adrinak merre járok, ne aggódjon. Karesznak is jelentgetem mi a helyzet, hogyan látom belülről, ő pedig tudatja az otthoniakkal.

Második hegyünk (hágónk) és egyben a verseny második legmagasabb pontja előtt, a völgyben található Arnuva. (1769m) Ez volt az első pont, ahol már szilárd üzemanyagot tölthettünk magunkba. Úgy éreztem el is fáradtam, ez pont elég lenne mára, bele se gondoltam mennyi van még hátra, tudtam egyetlen kötelező feladatom van, haladni előre és viszonylag folyamatosan. (26,2km és 1669m-1120m) 5 óra 38 perc.

Második felkapaszkodásunknak kegyetlen fáradtan vágtam neki, úgy éreztem, alig tudok lépni és nagyon lassú vagyok. Valami csoda történhetett, mert a hegytetőig talán ketten tudtak megelőzni, én viszont vagy ötven embert megelőztem. Azt hiszem sokat nyertem a rutinnal és az erőbeosztással. Csak úgy kanyarogtak felfelé az emberek a szerpentineken. Egyrészt jó volt látni hova megyünk, másrészt volt némi lélekromboló hatása is. A hágóhoz közeledve messziről látszott az oxigénsátor és a személyzet fűthető sátra, hiszen ők több napig táboroztak itt a különböző távok miatt. Szintben kétfelé szedtem magamban a túrát, az első fele a két 2500 méter feletti hegy, a második pedig, a három 2000 méter körüli hegy. Szintemelkedésben így megtettem az általam első felének mondott részt, felértem a Ferret hágóba. (2537m) (30,7km és 2437m-1120m) 7 óra 22 perc.

Innen, pedig megkezdődött a gigantikus 18 kilométer hosszú, szinte végig lejtős szakasz. Az ember azt gondolná, csak le kell futni rajta, pedig ez nem ilyen egyszerű, iszonyatosan megterhelő, nem is gondoltam volna. Egy csodás hangulatos hosszú völgyben ereszkedve értük el La Fouly-t. (1593m) (40,1km és 2467m-2094m) 9 óra 21 perc.

Rengeteg étel és ital volt a ponton, hosszú asztalokra kipakolva. Két ember csak a víztartályok megtöltésében segédkezett, ilyet még sosem láttam. Sajnos volt, aki már itt búcsúzott a versenytől és aki már itt küzdött, elmenjen-e a következő pontig. Rájöttem, el kell pakolnom a fényképezőt, mert ha nem, akkor ez a szintidőmbe kerülhet. Azt hittem távban már előrébb járok, kicsit összezavarodtam. Tudatosult bennem, most sokat kell folyamatosan kocognom, hogy visszahozzam az időbeni elcsúszást. A vízhólyagokat kezdtem érezni, de fel sem merült nélkülük egy ekkora megmérettetés.

SC javaslatára felvettem a hosszú felsőt, a rövid alá. Talán kicsit korai volt, de gondoltam, sebaj majd elmúlik a meleg. Útközben találkoztam egy csapattal, akik a 245 kilométert zúzták. Hosszan egy francia lánnyal haladtam, de szegény hiába próbált kommunikálni, nem találtunk közös nyelvet. Szürkületben, hangulatos svájci kis faluban haladtunk. Egy kissrác, aki két kézzel alig bírta el a műanyagpalackot, vizet kínált. Mondhatom megérintett a jelenet, aminek részese voltam. Ez a dolog több helyen megismétlődött, de valahol asztalt pakoltak ki a helybeliek és műanyagpoharakból itatták a versenyzőket. Egy francia pártól is kaptam bíztatást, nagyon örültek amikor megtudták honnan jöttem el hozzájuk. Rabul ejtett útközben ez a svájci kis falu ahol jártunk, csodálatos, világosban is végig kéne menni rajta, gondoltam magamban. Egyre többen olvasgatják le a nevemet útközben és szólítanak a keresztnevemen. Elképesztő mondom, van mit tanulnunk tőlük, hihetetlen. Lassan-lassan innen lett az az érzésem, nem biztos, hogy jól vannak itt lemérve a távolságok, lassúnak tűnt a haladásom.

Messziről látszott a következő pontunk és ez némi félelmet keltett bennem, nagyon magasnak tűnt a hegyoldalban. A távolból nem tudtam elhinni, hogy ott elfér egy település. Hibáztam, mert nem számítottam rá mekkora ez a kis emelkedés és legalább egy órát másztam felfelé. Az időközben előkerült lámpát, szinte be sem kellett kapcsolnom, mindig tudtam fényt lopni másoktól. A távot kétfelé bontottam, lassan de biztosan közeledtem az első fele végéhez, ahol stabilan átléptük a szint felét. Magyarosan meglett egy magashegyi Mátrabérc.  Közben Adri is elkezdett aggódni értem és felhívott, de alig tettem le, el is értem Champex-Lac-ot. (1477m) (54,7km és 3000m-2743m) 12 óra 4 perc.

Félelmetes nagy sátor és még nagyobb ellátás várt. Néhány szót megér a szilárd kaják sora is a már megszokott italok mellett: Kekszek, csokik, müzlik, többféle kenyér, sajtok, szalámik, citrom, narancs, alma, banán, többféle tészta, pépesített gyümölcs…leírhatatlan választék. Majdnem egy órát töltöttem pihenéssel a ponton, fekve a fűtött sátorban. Közel két órát vertem a rendezők által jósolt beérkezésemre. Igen azt is megmondják az érdeklődőknek, mikorra vagy várható a következő ponton. Hála Adrinak cipőt válthattam és végre magyarul beszélhettem valakivel hosszabban, valamint feltölthettem a csokikészletemet. Rosszul sikerült a cipőválasztásom és a becsapódó kövek szétverték a jobb sarkam, teljesen bevérzett. Szerencsére ezt egy óriási vízhólyagnak gondoltam és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mivel a másik lábamon is volt belőle.

Párszáz métert Adrival tettem meg, ő a busz és a szállás felé, én pedig tovább, már lámpával végig. Számolgattuk közben milyen átlagsebesség kell a célig, de az eredmény csak az lett, menni, menni és menni. Egy csodálatos városka lehet ez, ezen a tóparton világosban is végig kéne menni, gondoltam, eredetileg itt terveztem lábat mosni, de sötétben nincs rá ingerenciám. A következő, első kétezres hegyre iszonyatosan köves, technikás, meredek út vezet, sok patakátkeléssel. Felfelé, lábujjhegyen jól tudtam haladni, senki sem előzött meg. Telefonomból előcsaltam egy kis hangos Ossian-t. A magyar rock láthatóan tetszett mindenkinek, még ha nem is értették. Nehéz szülés volt, de meglett a Bovine. (1987m) (64km és 3704m-2937m) 15 óra 27 perc. /Na jó, nem is kétezres…/

A leves és az indulás között magyar szóra lettem figyelmes, Hubert és Balázs volt, akikkel együtt haladtunk lefelé, nagyon nehéz volt haladnom, a sarkam miatt. Mindenki elszáguldott mellettem, azt hiszem botok nélkül szinte lehetetlen végigmenni ezen a túrán. Összeszorítottam a fogaimat és próbáltam tempósan haladni. Az erdő közepén, sötétben is előkerülnek a helyi buzdítók, akik lámpával olvassák a nevemet. Az eddigi legrosszabbul eső lejtés várt, mielőtt elértük Trient-et. (1300m) (70,1km és 3778m-3698m) 17 óra és 18 perc.

Itt is egy tökéletesen felszerelt frissítőpontunk volt. Betoltam egy kávét és indultam is, nem szöszöghettem sokáig, menni kellett. Már vagy egy órája mentem felfelé, amikor felnéztem, hát lehet, hogy nem kellett volna. Az volt az érzésem, a felettem kígyózó lámpák füzére az egekben halad és ez a jelenet sokszor ismételte magát, sosem akart elfogyni az emelkedő. A verseny előtti napokban, túráim alatt megfigyeltem, hogy a növényzet 2000 méter körül kezd elfogyni és ez a megfigyelés is becsapott néha. Előző hegyünkhöz képest, viszonylag könnyebb terepen értük el a második kétezrest, a Catogne-t. (2011m) (75km és 4556m-3765m) 19 óra 6 perc.

Forró tea várt fent, ami nagyon kellett, mert közben olyan hideg lett, hogy felvettem minden réteget, ami nálam volt. Néha találkoztam a két magyar sráccal, de az utazósebességem lassabb volt, viszont a rövidebb pihenőkkel egyformán haladtunk. Szinte minden ponton adtak enni és inni, tényleg csak a tartalékélelmiszert érdemes magunkkal vinni. Következő pontunk, abban a völgyben volt, ahol a szállásunk és tudtam vonattal sincs közel még a cél. Félelmetesen jó a szalagozás, a nálunk megszokott piros-fehér, némi fényvisszaverő csíkkal kiegészítve, sötétben és világosban is egyaránt jól látszik. Kikapcsoltam a lámpát mielőtt elértem Vallorcine-t. (1260m) (79,6km és 4566m-4526m) 20 óra 38 perc.

Hubert és Balázs kicsit szívbajt okoz, tudatosítják, hogy elég szűkösen állunk idővel. Le sem ülök, egy levest lehajtok és indulok is. Trient után másodszor akartam elhagyni a botomat, és ha azt nem is, de a versenypoharat sikerül itt hagynom. Ezt kb. egy kilométer után vettem észre, de eszem ágában sem volt visszafordulni érte, elég a nálam lévő folyadék gondoltam és ez be is jött. Szerencsére Adri pótolni tudta a poharat és így nem maradtam otthonra nélküle, igaz nem az eredetit vihetem haza. Folyamatosan nehezen ettem, de ez érthető volt, éreztem a bennem lappangó megfázást.

Továbbindulva enyhe lassú emelkedés kezdődött. A szűkös idő miatt megmarkoltam a botokat és kocogtam felfelé. Ez jó jel volt az erőmre nézve, de azért éreztem, kicsit támolygok már. A talpaim fájtak és a combjaim is egyre nehezebben toltak felfelé. Éreztem a négy éve eltört bal combomat, hogy picit gyengébb mint a másik. Hallottam az utolsó emelkedőről, de világosban nem volt olyan ijesztő lentről, a hegy teteje, pedig ködbe burkolózott. Felfelé még mindig jól tudtam haladni, nem előzött meg senki, 6-8 ember jöhetett az árnyékomban, de mire pár kanyar múlva hátranéztem mindenki eltűnt.  Sűrű kanyarok, meredek emelkedés, rengeteg óriási kő, gyökerek, nagy lépések, brutálisan nehéz ez az utolsó emelkedő, kellenek a botok. Viszont folyamatosan félek a szintidő miatt. Egyetlen szándékkal jöttem, célba szeretnék érni, azt hiszem, itt az is eszméletlen nagy dolog. Elérem a La Téte aux Vents-et. (2130m) (87,2km és 5441m-4531m) 22 óra 56 perc.

Nem nyomtattam magamnak táblázatot az adatokról és pontokról, ez apró hiba volt és azt hittem csak egy pont van a hegyen, nem pedig kettő. Nem is értettem miután elhagytam a pontot, miért is nem kezd el lejteni az út. Karesz megerősítette a kételyemet a szintidőről, otthonról a számítógép elől, ahonnan szintén nyomon lehet követni a verseny alakulását. Egyre jobban szedtem a lábam, néhol kocogtam pár lépést, folyamatosan előzgettem. A terep odafenn ilyen fáradtan borzasztónak mondható volt, úgy éreztem alig haladok. A talpaim miatt nagy fájdalommal járt egy-egy nagyobb kőről leugrani, de tudtam, ez kell ahhoz amiért idejöttem és itt küzdök. Elértem a második pontot ezen a gyilkos terepen és itt értettem meg miért nem jött a várva várt lejtés. Megvan a La Flégére. (1877m) (90,6km és 5505m-4848m) 23 óra 37 perc.

Lassan egy teljes napja vagyok a terepen, de nagyon jól érzem magam a küzdés világában, mentálisan még mindig jól bírom. Pohár hiányában nem ittam, de volt nálam elég, de az utolsó csokikat betoltam az arcomba. Az érzés is megérkezett, ami azt mondja, meglesz ez az álom, megyek Chamonix felé. Jött egy tábla is, mi szerint 120 perc, tudtam ez kocaidő és nekem 139 percem is van rá.  Néhány pozitív üzenet is érkezik még így hajnalban is, a hazaiak még mindig a számítógép előtt ülnek. Hihetetlen jó volt, Karesz távgondoskodása, sokat segített. Illetve az a számolatlanul sok ember, aki bíztatásával bombázott, nagyon köszönöm nekik. Azért itt írom le ezt, mert már lefelé a köszöneten gondolkodtam, azon, mennyire sokat jelentett ez nekem és mennyire a siker része ez a szeretet is. Az előzgetés és a megelőzöttség aránya kiegyenlítődött a célig. Futottam és sétáltam váltogatva, ez a kombináció elég jónak bizonyult.

Bevallom ismét, lefelé többször sírtam és nem a fájdalomtól, nem sokszor, sőt soha nem éreztem még ekkora, ilyen mélységű érzelmeket a sportban. Beértem Chamonix szélére, néha belesétálva, de könnyedén kocogtam a cél felé. Nem tudom hányan, de rengetegen olvasták le a nevemet a rajtszámomról, alig győztem emelgetni a botomat köszönetképp, hangom alig volt. Hihetetlen, hihetetlen és hihetetlen… több mint 25 óra után itt vagyok. A már jól ismert folyóparti sétányon megláttam Adrit, leírhatatlan érzés volt. Majd jött SC, csak rá emlékszem még, együtt futottunk be, igaz nekik szükségük volt egy kanyar levágására, én be voltam melegedve, beértünk.  SC azt mondta, sírni szabad, de ment simán, nem éreztem miatta kellemetlenül magam.  Chamonix (1035m) (97,7km és 5505m-5690m) 25 óra 13 perc 56 másodperc.

Leszedték az egyik chip-et a rajtszámról, levágták a másikat a csuklómról, visszaadták a kauciónak adott 20 eurót és végre kezembe vehettem a MELLÉNYEMET, amiért olyan sokat küzdöttem. Ettem, ittam a cél mögötti frissítőponton, végre felszabadulva tehettem és ettől meg is éheztem. Lecsúszott pár sör is, olyan jó hideg volt és úgy érzem megérdemelt jutalom. Szinte nincs negatív emlékem a versenyről, élveztem minden pillanatát és minden nehézségét. Közhely, de nem sikerült volna, ha nem érzem, hogy ennyi ember szorít a sikeremért, köszönök minden üzenetet és telefont. Köszönöm Csanyának a nevezési segítségeket, Szaszának a vacsorát, ahol sok információt sikerült megtudnom, Börcsök Andrásnak a szállásinformációkat és mindenkinek, akinek része volt a sikerben, de nem soroltam fel név szerint.

Volt valaki, aki rajtam kívül emberfelettit tett az emberfeletti kihívás mellé, aki nélkül nem lettem volna itt, nem értem volna célba és nem tudnék most élményeket írni egy sikeres versenyről. Adri velem utazott, segített a nyelvi nehézségek leküzdésében, elkísért a rajthoz, depózott és várt a célban. Ezek az apró dolgok adták a mentális erőt, azt az erőt, ami a célba vitt és húzott akkor is, amikor alig tudtam járni. Adri, köszönöm hogy velem voltál, mindig úgy fogom érezni, nem tudtam, nem fogom tudni elmondani milyen sokat jelentett az akkor, ott és most is, akárhányszor a CCC-re gondolok.

Életem legnagyobb és legmeghatározóbb élménye volt ez a verseny. Ajánlom mindenkinek, aki úgy érzi kellőképpen fel van készülve, mert brutálisan nehéz. Nagyon jó rendezvény, ahol a rendezők mindent megtesznek azért, hogy célba tudj érni. Azt mondják a világ egyik legnehezebb verseny, de én hozzátenném, a világ egyik legjobb rendezvénye. Egy álmom vált valóra, ott lehettem és sikeresen célba értem. Ha lehetőségeim engedik, szeretnék visszatérni, hogy melyik távon még nem tudom. Az pedig, hogy mindent meg fogok tenni érte, hogy ismét átéljem ezt az érzést, ez biztos.

Kimmel Péter