Egy rövid részletet közlök a lenti tanulmányból, érdemes elolvasni a 14 oldalas írást.

MAGYAR NYELV
XCIV. ÉVF. 1998. DECEMBER 4. SZÁM
Rendhagyó magyar nyelvhasonlítás-történet*
(II.

A hun kérdés és maga a hun—magyar kapcsolat máig megoldatlan
kérdés, nem mintha valószerűtlennek látszana az a feltételezés, hogy valamikor
valahol a hun birodalomban ma már (még?) nem látható, rejtett népnévvel magyarok is lehettek volna. A hun—magyar—szkíta (és avar) ugyan nem nyelvhasonlítási kérdés; nem ismerjük a hunok nyelvét (nyelveit), még kevésbé a szkítákét, akik állítólag különben is valamilyen kelet-iráni nyelvet beszéltek. Köztudott az is, hogy nép és nyelv nem azonos; ezt már Szent Jeromos is kimondta Kr. u. 400 táján. Mindamellett nyelvhasonlítás-történetünket szinte elemezhetetlenül át- meg átszövi ez az idők mélységeiből áthagyományozódott eredethit (Hunor-Magor, Csaba-monda, a székelyek hun származástudata, Attila mint első királyunk; gesta- és krónika-irodalmunk stb.). Ráadásul a hunokat többféle néven említik a régi írók (masszagéták, szabirok, szkíták stb.). A hun—magyar kapcsolat vagy azonosság hite érdekes módon először ugyancsak külhoni forrásokban jelenik meg. Valószín>, hogy ezek nyomán írta egykor a reimsi püspök, Hinkmar, hogy 862-ben egy eleddig ismeretlen ellenség jelent meg a frank birodalomban, melyet ungri-nak nevez.

A legkülönbözőbb átírásokban (gyakran fordításokban, tévedésekben) a Hungri, Hungari népnév jelenik meg, különböző – itt nem részletezhető – értelmezésekkel, szófejtésekkel, amelyekből jól kitetszik a hun háttér. Ahogy múlnak a századok, közhelyszámba megy Európában a magyarok hun vagy szkíta eredete (nem mintha mi magunk nem vettük volna szívesen és nem járultunk volna magunk is hozzá e feltevéshez). A külföldi forrásokban (történeti vagy nyelvi vonatkozású munkákban) a hun, szkíta, avar, Jugria-beli eleink, az agarénusok gyakran összekeverednek.
Gyakori a hun + avar > Hunnivar > Hungar szófejtési ötlet.
Nálunk eleinte — az igen gyér könyvnyomtatási lehetőség, az általános válság miatt
— kevés kivételtől (pl. OLÁH MIKLÓS) eltekintve nem keltett különösebb visszhangot
a hun—magyar (vagy hun—szkíta—magyar) eredet. A XVII. században azonban már jóval többen vallották ezt az eredetet, úgymint SCHÖDEL MÁRTON (1629), J. HORVÁTH DE PALÓCZ (1629), PETTHS GERGELY (1660), NADÁNYI JÁNOS (1663), MAJER JÁNOS (1676), DRUGETH ZSIGMOND (1681), LISZNYAI K. PÁL (1692) és mások. A XVIII. században megerősödött ugyan a hun (szkíta)—magyar rokonság hite, de több irányba futott szét, mivel a magyar nyelv értékelése, a rokonsági kör kitágításának törekvése jelentős mértékben módosult. A több nyelvre is kiterjedő hun—magyar azonosítást (sokszor a szkítákra is vonatkoztatva) főként a következő írók, nyelvészek, történészek neve fémjelzi: BÉL MÁTYÁS (Hungariae Antiquae et Novae Prodromus cvm Specimines. 1723.), PRAY GYÖRGY (Annales veteres Hunnorum, Avarorum et Hungarorum. 1761.), TSATÁRI JÁNOS
(Magyar-Ország Históriájának Rövid Summája... 1749.), s talán a legtöbbet emlegetett: KALMÁR GYÖRGY (Prodromvs idiomatis Scythico-Mogorico-Chvno (sev, Hvnno), Avarici... 1770.). De megemlíthető még PÁZMÁNDY SÁMUEL is (Schediasmata... Pars I. 1786.). A hun—szkíta—magyar azonosságtudat átlép a XIX. és a XX. századba is. Vallja ezt a híres RÉVAI MIKLÓS is és a sokat emlegetett BUDAY ÉZSAJÁS (Magyar Ország Históriája a’ Mohátsi veszedelemig. I. köt. [harmadik kiadás] Pesten, 1833.). SZOMBATHY IGNÁCZ (Történelmi nyelvészet—irodalmi tisztázás. Győr, 1876.) Hérodotosz nyomán már gyatra „szkíta”—magyar szófejtésekkel is próbálkozik, majd a naiv álomlátó NEMÄTI KÁLMÁN nyomozói-olvasati praktikákkal kitalálta, hogy „Az óriás-szfinxnek neve [hieroglif-jel] =
HUN” (Bp., 1912. Kézirat). Természetesen a hun (szkíta) + magyar rokonság kérdésének mindez csak sovány vázlata. Szólnunk kellett volna még egyes német történészekről (egyike-másika magyar), mint J. CHR. VON ENGELRŐl (Geschichte des Ungarischen Reichs. Erster Theil. Wien, 1813.), J. A. FESSLERŐL (Die Geschichte der Ungern und ihrer Landsassen. Erster Theil. Leipzig, 1815.), A. DE GERANDO-ról (Essai Historique sur l’origine des Hongrois. Paris, 1844.), de különösen SELIG CASSEL-ről (Magyarische Alterthümer. Berlin, 1848.), aki erőteljesen cáfolta Gyarmathi „Affinitas”-át, s részint ajánlja — egyéb nyelvek mellett — főként a sémi nyelveredetet a hun—magyar azonosság pártolásával.