manbo Creative Commons License 2009.09.18 0 0 4944

Az idei UTMB beszámolóm:

 

Az idei évben már 7. alkalommal rendezték meg az UTMB nevezetű terepultra futóversenyt. Én személy szerint negyedik alkalommal /2004. 2006. 2008. 2009.) vágtam neki az embert próbáló 167 km-nek, ahol a teljes szintemelkedés meghaladja a 9400 métert.

Persze ezek a számok az átlagembernek semmit sem mondanak, de aki próbálta már a realitás világában megvalósítani ezeket az adatokat (teljesíteni ezt a távot), az pontosan tudja, hogy mit jelent ez a 167 kilométer…

Elképesztően nehéz verseny, ahol az indulók elérik, és sokszor megdöntik a saját korlátaikat. De a fő kérdés itt sokszor csak az, hogy vajon mennyit időzünk a saját korlátunkra támaszkodva…

         A felkészülésem jól sikerült, sérülés nem hátráltatott (kb. 4600 km futottam ez évben), mire végre elérkezett a rajthoz állás pillanata.

Lelkileg is próbáltam a megfelelő állapotba kerülni, ami az egész felkészülés legnehezebb próbatétele. Folyamatos, kitartó önszuggesszió az, amire itt szükség van.  A verseny helyszínén szinte észrevétlenül folyamatosan emelkedik az emberben az akarat és a bizonyítási vágy. Míg végül a rajt pillanatában egy fizikálisan és mentálisan is maximálisan feltöltődött emberként rajtolhattam.

         Az elején gyors, 4 perc/ km átlagtól is gyorsabb tempóban kezdünk. Megy a pofavizit, figyeljük egymást, poénkódunk, beszélgetünk, de mindenkiben ott van már a versenyszellem. Jön az első hegy, kezd kialakulni ki milyen napot fogott ki mára. Kilien elöl egy olasz sráccal, mi nyolcan követjük. Anshal tartja a folyamatos futótempót, én a lábnyomába lépek és szépen görgetjük a többieket. Dawa, Vincente, Jurek, Julien mind itt lihegnek. Felérünk és nyugalmat erőltetve vonásainkra elindulunk lefelé. Meglepően jól megy. A boly élére állok, pedig nem vagyok jó lefelé. Vagy mégis? Ugyanis utolérjük a vezető párost. Nocsak, Kilien nem kezd erősen, vagy nem bírja? Visszaveszek a tempóból és elengedem a vezetőket látótávolságba. Jobb nem szétverni a lábam az első 1000 méter szintesésű lejtőn. Saint Gervais gyorsan eltelik, elkezdődik egy hullámos, jól futható emelkedő. Érzem a ritmust, elindulnak a lábaim. Beérek mindenkit, csak Kilien és olasz kísérője marad, elöl. Én megelégszem a többi nagy névvel és szisztematikusan elkezdem a felőrlésüket. Megy a tempó, húzom a sort. Vincente segít, de abban is, hogy eltévedjünk. Le Contaminesnél oldalról közelítjük meg a pályát, több száz néző megdöbbenésére. Kb. tízen vagyunk együtt, de a falu után újból elkezdődik a darálás. De itt már jönnek a hegyek is. Először Dawa adja meg magát, liheg, izzad, fujtat, majd vége.

Aztán Jurek és Vincente is lemarad. Végig futom az emelkedőt a következő frissítő pontig. Itt egy kicsit visszaveszek a tempóból, mert erős ködbe kerülünk. Gatya csere - egy helyet veszítek, gyors toalett - még egy helyet bukok. De azért haladok is. Összeállok egy fiatal spanyol sráccal és együtt érünk fel a Bonholmra (2433m). Jön a lefelé, tradicionálisan veszítek pár pozíciót. Újjab frissítő, felszerelés ellenőrzés mérleggel, minden ok, megyek tovább. Itt jön a kedvenc részem! Fel a Col de la Seique-re! (2516m) Jól megy, sorra gyűjtöm be többieket, míg végül 2-3 helyen érünk fel a spanyol sráccal a hegytetőre. Hatalmas a köd, óvatosan és főleg rutinosan (kézben is lámpa) ereszkedünk lefelé. Megvan a következő ellenőrző pont, tartjuk a pozíciónkat, de feltűnnek az üldözők. Az emelkedőn ér utol Jurek és Julien. Óriási tempót mennek, de mi bölcsen tartjuk a sajátunkat. Felérünk, majd egy szédületes lejtő a Col Chécrouit-ba. Itt újabb toalettet ejtek meg, minek következtében egy 4 fős boly is lehagy. Nem baj, úgyis óvatosan akartam lefutni Courmayerbe. Pont 4 órát üt a helyi toronyóra mire beérek. A frissítőnél nem időzök, ruhám nincs leadva, a botokat meg nem lehet felvenni verseny közben. Jön az újabb emelkedő a Bertone házig. Jól haladok, csak Sebastien előz le (a későbbi 2. helyezett), de a házhoz az 5. pozícióban érek. Gyorsan egy leves és irány a pálya egyik legjobban futható szakasza a Bonatti házig  majd le a Arnuvaig. Tolom, végig itt minden métert tempósan futni kell! Lassan megvirrad, így a Bonati ház után lekapcsolom a lámpáimat. A távolban látom a japán Kaburakit (tavalyi 4. helyezett) és felkészülök az érkezésére…

Közben a Ferret-hágó felett félelmetes felhőgömb gomolyodik. Szinte fekete színével figyelmeztet a várható nehézségekre. Több helikopter is ki-be jár a felhőtengerbe. Valószínű, hogy Kilien éppen ott jár és őt filmezik. Arnuva előtt felszerelés ellenőrzés (ez már eddig az ötödik) majd le, és kezdődik a híres Ferret – hágó út. Most már nehezebben futok meg egy-egy részt, de hát 100 km környékén ez már elfogadható.

Lassan a ködből egy alak bontakozik ki mögöttem. Nocsak, ez Uli a német srác, aki tavaly pár másodperccel mögöttem jött be a 9. helyen. Ismerősként köszöntjük egymást, majd elsöpör mellettem. Nem tudom tartani a tempóját. Itt már nagyon hiányzik a botok segítsége. Nem kesergek, megyek, ahogy bírok. Fent hatalmas köd, pár fok és süvöltő szembeszél. Gyorsan elindulok lefelé. Folyamatos ereszkedés, jól futható részek és lassan a köd is megszűnik. Nem is szűnik, hanem inkább kifutunk belőle a lejtők miatt. Egy néző szól, hogy Jurek 10 percre előttem. Hoppá- hoppá! Mire La Fouly-ba érek, a frissítőnél már látom is. Kicsit zavarodott, valószínűleg energetikai gondja van. Pár kilométer és utólérem, de utólér minket Kaburaki is. Most indult meg, lapos, gyors léptekkel halad. Jurek próbálja tartani, én leszakadok róluk, mert tartom a saját tempómat.

Champex Lac előtt messze még valakit látni, de nem tudni ki az. Kaburaki kegyetlen tempóba megy, Jurek leszakad róla. Én a saját tempónak köszönhetően utolérem Jureket. Kicsit beszélgetünk, de már bottal sem gyorsabb az emelkedőkön, mint én.  Látom rajta, hogy lassan, de biztosan vége. Beelőzöm, és elfogadom a tényt, hogy a világ egyik legjobb ultrása is el tud éhezni. A frissítő után már nem nézek hátra. Jurekben nem maradt erő, gyerünk hát tovább előre!

Most a Bovine, a legmeredekebb emelkedő következik. Becsületesen nyomom, ahogy erőmből telik. A tetején érem utol Julient a tavalyi 3. helyezettet. Ő még Jurektól is rosszabb állapotban van. Kicsit beszélek vele és tovább futok. A lejtők most jól mennek, bár látok magam mögött 1-2 versenyzőt, de tartani tudom őket. Trientbe az 5. helyen érkezek. Vincente (a 2004 év győztese) viccelődik velem, hogy innen már csak egy „enjoy” futás következik. Persze-persze, ő már feladta a versenyt és könnyen osztja az észt…

Nyomom fölfelé, de a Catogne-ra felérve és visszanézve látom valaki nagyon jön mögöttem. Lionel az - a fiatal francia - és a lejtőn erőlködve, de ellép mellettem. Én csak konokan tartom a saját tempómat. Semmi virtus, semmi meggondolatlan erőfitogtatás. Leérek Vallorcinébe, innen már csak 18 km a célig. De az milyen 18 km!

Próbálom a futást tartani a laposabb részeken, de jön a meredek emelkedő a Tete aux Vents-re (2130m). Nézek visszafelé, senkit nem látok mögöttem. Megnyugszom, próbálok barátkozni a 6. helyemmel. Pár kanyarig sikerül is, de hirtelen egy japán srác tűnik fel mögöttem pár méterrel. Na, ez van. Utolér, kezet fogunk, meghajlunk, közlöm, hogy övé a 6. hely. Ő mosolyog, meghajol és úgy ott hagy, mintha sose találkoztunk volna. Nem bánkódok. Itt ilyenkor már a remény és a bánat kevés. A tények kőkeményen vonatkoznak mindenkire. Menni kell hát tovább…

Tartom a tempómat, elérkezik az utolsó ellenőrző pont. Innen még 8 km lejtő Chamonixig. Visszanézek, és mintha futókat látnék magam mögött. Most viszont előjön az egóm, és legyőzi a fájdalmat. Kemény tempóra váltok, már nem akarok helyezést rontani. Mint a gyorsvonat robogok lefelé, sercennek a kövek, száll a por, jól haladok. Beérek Chamonix-ba, egyre több a szurkoló. Lassítok, hagyom, hogy az érzések a hatalmukba kerítsenek. Könnyen megy, érzek minden pillanatot, minden métert. Az elégedettség és a megnyugvás semmihez nem fogható keveréke áramlik szét a testemben, megszűntetve az órák óta tartó fájdalmat. Öröm és boldogság viszi ilyenkor az ember, nem pedig a lábai. A test megszűnik, csak az érzések maradnak. Feltűnik a célkapu, majd beérek. A pillanat ereje maximálisan érezhető és átélhető élménnyé alakul. Majd lassan – lassan csökkeni kezd, visszatérnek a fájdalmak, a tudat racionálissá válik, megismerem barátaimat, a helyet ahol vagyok . Szép lassan visszatérek a hétköznapi világba és csodálkozva nézem a sok embert és a nagy felfordulást.

Lassan elmúlnak a mámorító érzések és szomorú vagyok, hogy már vége. De az elégedettség sokáig megmarad. Aztán már várom is a holnapot, hogy újra átélhessek valami hasonlót. Azt a valamit, amit szeretünk benne, azt a valamit, amiért érdemes mindezt vállalni és tűrni, azt a valamit, amit terepfutásnak hívnak…

 

Jó hétvégét,és szép futásokat Mindenkinek !!!