Bűnösök-e Jézus Krisztus halálának okozói?

  

Azt mondhatná valaki, hogy a zsidókat nem gáncs, hanem dicséret illeti meg azért, hogy mesterkedésükkel Jézus Krisztust a keresztre juttatták, mert enélkül meghiúsult volna a megváltás. És éppén azért Isten részéről is nem büntetésre, hanem jutalomra tarthatnának igényt, mert a megváltásnak eszközei voltak.

Válaszunkat erre az első hallásra fogas és megtévesztő, alapjában azonban naiv ellenvetésre az alábbiakban adjuk. Jézus Krisztus szenvedését és megváltói halálát többféle szempontból nézhetjük. Nézhetjük először is fizikai szempot­ból, pusztán mint szenvedést és halált, azaz az életnek lerontá­sát. Ebből a szempontból Krisztus szenvedése és halála fizikai rossz, amely önmagában véve nem érték, hanem hiány. Erről az oldalról tekintve Krisztus szenvedése és halála nem kedves Isten előtt. „Hisz Isten nem alkotta a halált (az embert nem a halál, hanem a létezés céljából teremtette) és nem leli örömét az élők vesztén”, mondja a Szentírás (Bölcs. 1, 13). És ezért mi sem örvendünk Krisztus szenvedésén, hanem gyászoljuk azt nagypénteken és részvéttel, fájdalommal szemléljük Krisztus kín­szenvedését és halálát.

De nézhetjük a szenvedést és halált mint erkölcsi cseleke­detet még pedig két oldalról is, ú. m. Krisztus részéről és a kínhalált okozó zsidók részéről.

A szenvedés és halál mint Krisztusnak szabadon vállalt és áldozatos lélekkel elviselt erkölcsi cselekedete, végtelen er­kölcsi értékkel bír, amely Istennek végtelen tiszteletet, imádást és engesztelést nyújt az egész emberi nem nevében és végte­len érdemszerző erejénél fogva a kegyelmek határtalan tenge­rét nyitja meg számunkra.

Krisztus szenvedése és halála a zsidók részéről nézve, akik azt közvetlenül okozták, annak szerzői voltak, egy kimondhatat­lan gonoszság eredménye. A zsidók, akik Krisztust keresztre juttatták, ezzel a tettükkel súlyosan vétkeztek és e tettük fel­tétlenül gonosz, utálatos Isten és ember előtt. Hogy ebből a gonoszságból egy végtelen jó származott, t. i. Krisztus áldozata és az ezáltal létrehozott megváltás, az nem teszi jóvá és tisz­tességessé a zsidók bűnét. Épúgy mint a pogányok kegyetlensége a keresztényekkel szemben nem válik erkölcsileg jócsele­kedetté azáltal, hogy ebből vértanúk születnek. A vértanúk a pogányok vérszomjas kegyetlensége révén jutottak a vértanú­ság koronájához, mégsem mondhatjuk a pogányok kegyetlensé­gét erkölcsileg jónak és tisztességesnek. Isten, aki „a szívek és vesék vizsgálója”, minden cselekedetben a szándékot nézi, a szándék az, amely erkölcsileg jóvá, vagy rosszá teszi az er­kölcsi cselekedetet, nem pedig a cselekedetből eredő következ­mények. A zsidókat gonosz szándék vezette, céljuk nem a világ megváltása, hanem Krisztus megölése volt, amikor Krisztust bosszúból és gyűlöletből ártatlanul keresztre juttatták, épezért cselekedetük feltétlenúl gonosz és utálatos volt Isten előtt.

De hát akkor miért engedte meg Isten a zsidók gyűlöletét Krisztus iránt, ha az gonosz volt? – Isten azt akarja, hogy minden ember szabadon foglaljon állást vele szemben. Ezért adott mindenkinek szabad akaratot; és próbára akar tenni min­den embert, hogy mindenki maga érdemelje ki örök boldogsá­gát. Ezzel azonban együtt jár a vétkezés lehetősége is. Isten itt e földön megengedi, azaz nem akadályozza meg a gonosz szándékot és bűnös cselekedeteket, de csak azért, hogy ezzel is módot nyújtson az embereknek arra, hogy szabadon csele­kedjék és így kiérdemelhesse az örök boldogságot. Ha itt e földön ki volna zárva a vétkezés lehetősége, akkor ki volna zárva annak lehetősége is, hogy érdemeket szerezzünk jócsele­kedeteinkkel. Isten tehát megenged egy rosszat (a vétkezés le­hetőségét), hogy abból egy sokkal nagyobb jót (az érdemszer­zést, az üdvözülés kiérdemlését) hozzon elő.

Így áll a dolog a jelen esetben is. Isten őröktől fogva el­határozta, hogy szent Fiának érdemei, főleg szenvedése és ha­lála által megváltja az emberi nemet. Ugyancsak öröktől fogva látta azt is, hogy hogyan fognak a zsidók bánni Krisztussal. Látta azt, hogy gonoszul fognak vele bánni, romlására törnek és halálra viszik őt; és a zsidóknak ez a gonoszsága öröktől fogva gyűlöletes volt Isten előtt. De ugyancsak látta Isten azt is, hogy a zsidók gonoszsága Krisztus számára alkalmul szolgál arra, hogy Istenért szenvedjen és meghaljon, és ezáltal Isten iránti szeretetét, alázatosságát, engedelmességét, áldozatos oda­adását megvalósítsa és utolérhetetlen fokban kifejezésre juttassa. Krisztus áldozatos lelkülete, amellyel a szenvedést és halált szabadon elviselte, végtelen erkölcsi érték, azaz jó, amely messze felülmúlja a zsidók gonoszságát. Látta Isten, hogy Krisztus önként vállalt szenvedése és kereszthalála oly végtelen imádást, hódolatot ad őneki, amilyent az egész teremtés együttvéve nem volna képes adni. Ezért megengedte, azaz nem akadályozta meg a zsidók gyűlöletét és gonoszságát, mert látta, hogy ebből egy határtalan erkölcsi jó származik, azaz Isten dicsősége és a világ megváltása. Ezzel azonban Isten korántsem hunyt szemet a zsidók gonoszsága fölött, még kevésbbé hagyta azt jóvá, csak mint egy előre látott adottságot beleállította a világ rendjébe, okszövedékébe.

Egyébként is a zsidók gonoszsága, ellenséges érzülete Krisztussal szemben nem folyt be közvetlenül a megváltás mű­vébe, annak nem oka, hanem csak alkalma volt. A zsidók gonoszságukkal Krisztusnak csak fizikai értelemben vett (testi és lelki) szenvedését és halálát okozták. Ámde, mint mondottuk, ennek a szenvedésnek és halálnak Krisztus áldozatos, engedel­mes, odaadó lelkülete adott értéket és megváltói erőt. Ez a lel­kület tette Krisztus halálát megváltói áldozattá. Ettől eltekintve Krisztus szenvedése és halála Isten előtt – mint fizikai és pszichikai rossz – nem bír értékkel, sőt Isten szemében is rossz (fizikai rossz). Helytelen tehát az a felfogás is, amely úgy gon­dolja a megváltást, mintha Isten bosszúvágyát elégítette volna ki az ártatlan Krisztuson mint valami „Prügel-Knabé”-n és Krisz­tus kínjain és halálán gyönyörködött és engesztelődött volna meg. Ami Istent megengesztelte, ami igazságosságának és szent­ségének végtelen elégtételt nyújtott, az Krisztus alázatos lelkü­lete volt. Ezt pedig nem a zsidók okozták, ez Krisztus istenem­beri Szívéből fakadt ki önként, teljesen szabadon, Isten iránti szeretetből. A zsidók gonoszságukkal csak külső alkalmat nyuj­tottak, hogy ez az áldozatos lelkület külsőleg is megnyilvánul­jon, kifejezésre jusson. A megváltás létrehozó főoka, szerzője (causa efficiens principalis) az Isten végtelen irgalma, amely a bűnbeesett emberiségnek Megváltót adott; eszköz-oka (causa instrumentalis) pedig Krisztus áldozatos lelkülete és mint ennek kifejezése, az ő szenvedése és kereszthalála.

De azt mondhatná valaki, hogy ha a zsidók gyűlölete nem is oka, de legalább szükséges feltétele (conditio sine qua non-ja) volt Krisztus szenvedésének és halálának és így megváltásunknak is. Ha a zsidók nem juttatták volna keresztre az Úr Jézust, nem történhetett volna meg a megváltás műve. Tehát mégis csak a zsidóknak köszönhetjük megváltásunkat.

Erre meg kell jegyeznünk azt, hogy Istennek más módok is álltak rendelkezésére a megváltás keresztülvitelére. Az Isten­ember szenvedése és halála által való megváltás nem egyetlen lehetséges módja az emberiség megváltásának. Isten megtehette volna, hogy minden elégtétel nélkül egyszerűen megbocsátja a bűnt és elengedi a büntetést, vagy pedig megelégszik egy egy­szerű teremtménynek véges jóvátételével (satisfactio de congruo). Vagy ha teljes, azaz a végtelen sértésnek megfelelt végtelelt elégtételt kíván (aminek megadására egyedül csak egy Isten­ember képes), erre is elég lett volna a megtestesült Istennek, az Úr Jézusnak egyetlen legkisebb jócselekedete, pl. egy imádsága, fohásza, rejtett életének bármely mozzanata, pl. munkája, fáradtsága stb. Hisz Krisztusnak mint Istenembernek minden legkisebb cselekedete végtelen erkölcsi értékkel bir és teljes elégtételt képes nyújtani Istennek a világ összes elkövetett bűneiért.

Az Isten végtelen bölcsessége azonban nem elégedett meg a megváltásnak ezzel a könnyebb formájával, hanem legmeg­felelőbbnek tartotta a megváltásnak azt a megrázó módját, hogy a Megváltó szenvedjen és fájdalmas halálával nyújtson elégté­telt és fejezze ki az Úristen iránti végtelen hódolatát és en­gesztelését. Azt akarta Isten, hogy az ember a Megváltó meg­rendítő szenvedésén és halálán lássa, mit jelent a bűn, mily végtelen sértés az Istennel szemben, lássa, hogy az mindennél nagyobb rossz és végtelen elégtételt követel, amit az ember csak az örök büntetéssel róhatna le.

Az Úristen örök mindentudásával csalhatatlanul előre látta, hogyan fogják fogadni a zsidók a Megváltót és eszerint rendezte el a megváltás körülményeit. Ha a zsidók a Messiást nem kínozták és nem ölték volna meg, Isten ezt is látta volna örök­től, és akkor ezer más módja lett volna arra, hogy a világot vagy szenvedés és halál nélkül, tisztán a Megváltó valamely jócselekedetével váltsa meg, vagy pedig ha a Megváltó szen­vedése és halála által akarta a világ megváltását végbevinni, akkor is ennek a megváltói szenvedésnek és halálnak előidézé­sére számtalan más ok és mód állt Istennek rendelkezésére. Így pl. a Megváltó szenvedése és halála történhetett volna termé­szetes okok, elemi csapások, betegség, vagy szerencsétlenség által is, és amennyiben a Megváltó azokat világosan előre látta, szabadon, áldozatos lélekkel fogadta volna el a rája várakozó szenvedést és halált, ez a szenvedés és halál is végtelen er­kölcsi értékű lett volna és megváltotta volna a világot. Mivel azonban Isten előre látta a zsidók magatartását, azért legmeg­felelőbbnek tartotta, hogy Krisztus szenvedése és halála a zsidók gyűlölete folytán következzék be és így nyilvánvalóan kifeje­zésre jusson az az igazság, hogy Krisztus az emberek gonosz­sága, bűnei miatt szenvedett és halt meg. Ezért választotta Isten a megváltásnak jelen módját.

Végül megjegyezzük, hogy amikor az egykori zsidók ma­gatartását Krisztussal szemben erkölcsileg rossznak és Isten előtt utálatos gonoszságnak bélyegezzük, ezzel korántsem akarunk a Krisztusgyilkos zsidók, még kevésbé azok jelenben élő ivadékai ellen gyűlöletet hirdetni. A Krisztusgyilkosság Kain-bélyege min­denesetre rajta van a Megváltójától elpártolt zsidó népen, mint egy gyilkos atyának megbélyegzettsége gyermekeire is ráveti árnyékát, és a történelem Jeruzsálem pusztulásával és a zsidó nép szétszórásával megrázó színekben mutatja annak az átok­nak szörnyű teljesülését, amelyet maguk a krisztusgyilkos zsi­dók mondtak ki magukra és egész népükre: „Az ő vére (legyen) mirajtunk és a mi gyermekeinken !” (Mt. 27, 25) De a krisztus­gyilkosság Kain-bélyege és átka a zsidó nép egyes tagjait egye­denkint csak annyiban érinti, amennyiben szellemileg is közös­séget vállalnak atyáik bűnével, azaz egyedenkint öntudatosan szembehelyezkednek Krisztussal. Akik közülük elismerik Jézus Krisztust és hódolattal hajolnak meg előtte, azok számára a keresztség szentségében Krisztus vére nem az átok, hanem a megváltás és áldás forrása lesz. Az Egyház sohasem hirdet gyűlöletet a zsidók ellen, hanem szeretetet, és megtérésükért imádkozik (pl. nagypénteken; Jézus Szíve felajánló imádságban.)

Ami magukat a krisztusgyilkos zsidókat illeti, őket nem menthetjük ki a bűn alól. Amit tettek, az feltétlenül bűn volt, bár egyénileg különböző beszámítás alá esett. Aquinói Szent Tamás alapján a krisztusgyilkos zsidók bűnét a következőképp ítélhet­jük meg:

Különbséget kell tennünk a zsidók fejei, vezetői (főpapok, papok, farizeusok és írástudók) és az egyszerű nép, a tömeg között. Krisztus halálrahurcolásával mindkettő vétkezett, a vezetőség és a tömeg is, de nem egyformán. A teológiailag képzett és a Szentírásban jártas főpapok és írástudók, tehát a nép ve­zetői, elöljárói megismerhették Krisztusban a megígért Messiást, hisz benne beteljesedett mindaz, amit a próféták a Messiásról megjövendöltek. „Vizsgáljátok az Írásokat, mert… azok tesz­nek bizonyságot rólam” (Jn. 5, 39), mondja nekik Krisztus Urunk. Ez a megismerés legalább is mint komoly gyanú merült fel a zsidó vezetőemberek lelkében. Ha elfogulatlanul vizsgálták volna az ügyet, okvetlenül szilárd meggyőződésre juthattak volna Jé­zus messiási voltát illetőleg, és ha tanítását hittel elfogódták volna, Isten kegyelmével Jézus istenségét is megismerhették volna. Ők azonban szenvedélytől elvakítva, nem hallgattak jobb meggyőződésűkre és csak azért nem igyekeztek bizonyosságot szerezni Jézus messiási voltáról, mert már eleve el akarták őt pusztítani, mint akiben saját egyéni érdekeiket láttak veszélyez­tetve… Amikor tehát a zsidó nép fejei Krisztust halálra vitték, tudatlanságból cselekedtek ugyan, amint Szent Péter mondja is: „tudom Testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, mint ahogy a ti előljáróitok is” (Csel. 3, 17), és Szent Pál is: „ha ismerték volna (az evangéliumi tanítást), soha sem feszítették volna keresztre a dicsőség Urát” (Kor. I. 2, 7. 8), – de az ő tudatlan­ságuk bűnös, negélyezett tudatlanság (ú. n. ignorantia affectata) volt, amely nemhogy kisebbítené, hanem inkább még súlyos­bítja bűnűket. „Ha nem jöttem volna és nem szólottam volna nekik, vétkük nem volna; most pedig nincs mentségük bűneikre… Ha nem műveltem volna közöttük a tetteket, amilyene­ket senki más nem művelt, bűnük nem volna; most pedig lát­tak és gyűlölnek engem is, Atyámat is” (Jn. 15, 22. 24), mondja róluk Jézus; Pilátusnak pedig feleli: „Annak, aki engem kezedbe adott (a főpapnak, a szinédriumnak és a zsidóknak), nagyobb bűne vagyon” (Jn. 19, 11).

Más az eset a köznépnél, amely mint tömeg követelte Krisztus keresztrefeszítését, gúnyolta őt a kereszten stb. Az ő lelkűkben, legalább is egyesekében, akik látták Krisztus csodáit, hallották tanításait, felderenghetett a Jézus messiási voltára való hit, de azután vezetőik tekintélyükkel megváltoztatták az eleinte Krisztusért lelkesedő lelkek érzelmeit is, a tömegszenvedély el­ragadta őket és elvakult tudatlanságukban követelték Jézus ha­lálát. Az ő tudatlanságuk sem volt ártatlan (v. ö. Mt. 7, 28 sk.; 9, 33); nem volt ugyan oly közvetlen rosszakaratból származó, mint a vezéreké, azért némileg kisebbítette bűnűket, bár nem mentette ki őket a bűnből.

Legnagyobb bűne tehát a zsidó nép vezéreinek volt, azu­tán a zsidó népnek, a tömegnek, amely rosszakaratútag engedte magát elvakíttatni.

Pilátus bűne kisebb volt, mint a zsidóké (Jn. 19, 11), hisz őneki mint szkeptikus pogánynak valószínűleg nem merült fel komoly kétsége aziránt, hátha Jézus valóban Messiás. Ő Jézusban csak egyszerű embert látott. Súlyosan vétkezett azonban, hogy Jézust mint ártatlan embert saját lelkiismerete ellenére, tisztán emberi félelemből kiszolgáltatta a halálra.

A keresztre feszítést végrehajtó pogány katonák bűne még kisebb volt, minthogy ők parancsnak engedelmeskedve jártak el, bár kegyetlen vérszomjukkal ők is vétkeztek.

Egyébként ki mennyiben, mily fokban volt bűnös Krisztus halálában, azt pontosan csupán csak Isten, az örök biró állapíthatja meg. És amennyiben a kinyilatkoztatás alapján bűnösnek is kell mondanunk Krisztus gyilkosait, különbséget kell tennünk a bűnös és a bűn között. A bűn feltétlenül gyűlöletes Isten előtt és kell, hogy gyűlöletes legyen előttünk is. Ami pedig a bűnösöket, Krisztus gyilkosait (tehát a Krisztus halálát okozó zsidókat is) illeti, nem a gyűlölet, hanem a megrendülés és szánakozás érzelmével kell őket néznünk, azzal az érzelemmel, amellyel a szenvedő Megváltó tekintett le rájuk, amikor így imádkozott érettük:

 

„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk. 23, 34).

V. ö. Schütz A. Dogmatika I. k. (Budapest, 1923.) 467. sk.

Ezzel a zsidó nép valóban Isten és a történetem előtt magára vette a felelősséget, és felhívta magára Isten büntetését, amely már né­hány évtized múlva Jeruzsálem pusztulásában utól is érte. „Isten igazságos visszatorlásának e borzalmas kihívása rettentő pontossággal beteljese­dett. A bűntetés elkövetkezett, amikor az így kiáltozók közül sokan még éltek és az ő gyermekeik voltak azok, akik a rómaiak elleni kétségbe­esett harcot vívták, s az isteni harag egész súlyát elviselni voltak kény­telenek. Húsvét táján kezdődött Jézus szenvedése; ugyanez időtájban kezdte meg Titusz is Jeruzsálem megszállását. Az Olajfák hegyén tették a zsidók először kezüket Jézusra; az Olajfák hegyén vetette meg legjob­ban a lábát a római hadsereg, hogy a várost megostromolja. Harminc ezüst pénzen adta el Júdás az Urat; egy ezüstpénz hatodáért adtak el utóbb 30-30 zsidót rabszolgákként. A zsidók újjongtak, amikor a római katonák Jézust megmeztelenítve oszlophoz kötötték és egész testét osto­rokkal marcangolták; ugyancsak római katonák ujjongva meztelenítették meg a Jeruzsálemből csapatonként mekülő zsidókat, s fához kőtözve őket, felhasították testüket, hogy megkeressék az aranyat, amelyet véle­ményük szerint a zsidók elnyeltek. A zsidók fehér gúnyruhában magcsúfolták az Urat; Titusz nevetséges ruhába felöltöztetett 2000 zsidó foglyot állíttatott ki Rómában az amfiteátrumban a nép gúnyjának és hahotájá­nak. „Feszítsd meg, feszítsd meg őt!” kiáltoztak a zsidók kegyetlenül Pilátus előtt, s végül Jeruzsálem szemeláttára keresztre juttatták az Urat; „Feszítsd meg, feszítsd meg!” kiáltották a római katonák hadvezérieknek, valahányszor a konokul ellenálló zsidók egy-egy csapata a kezük közé került; majdnem naponkint közel 500 zsidót feszítettek ily módon keresztre a város körül, úgyhogy Fláviusz József szerint (Bellum Judaicum V. 11, 1) végre már nem volt fa a keresztek számára. „Az ő vére (legyen) miraj­tunk és a mi gyermekeinken! kiáltozták a zsidók; Jeruzsálem ostroma alkalmával minden utca s egész árkok megteltek vérrel, s még a templom lépcsőiről is patakzott alá a vér.” (Schuster und Holzammer, Handbuch zur Biblischen Geschichte. II. Bd. Das Neue Testament. 7. Aufl. Freiburg i. Br. 1910. 512. old.) … És azóta e borzasztó önelítélés a szerencsétlen zsidó népet „minden gazdasági sikere dacára folyton üldözi, s olyan örö­kös érzelmi gátat emelt maga és a hívő kereszténység közé, amelyet soha, még az általános felebaráti szeretet parancsával sem lehet teljesen ledön­teni; bár természetesen a mai zsidókat egyénenként nem lehet őseik bű­neért erkölcsileg felelőssé tenni. Sőt az idők végén, mikor Izrael mint nép megtér, Krisztus vére engesztelő áldozat gyanánt fog rá szállani ősatyái érdemeiért. v. ö. Zak. 12, 10; Mt. 23, 39; Lk. 13, 35; Róm. 11, 25 sk.” (Székely István, Mt. 27, 25. jegyz.)

Aquinói Szent Tamás, Summa Theologica, p. III. qu. 47. a. 5. és 6.; Comment. In Ep. I. ad Cor. II. lect. 2; opusc. 53. cap. 18.