procaliber Creative Commons License 2009.09.08 0 0 4677

Tratatatatata, egy röpke CCC beszámoló kv mellé.

 

Olitól rengeteget hallottam az UTMB-ről. Mivel a terepfutás világában még kisiskolás vagyok, ezért feladatként a CCC tűnt kivitelezhetőnek. A sorsolásos rendszer miatt a 2009-es versenyre már neveznem kellett, hogy 2010-ben biztos indulni tudjak. A tervemet a szervezők/nevezők áthúzták és a kevés nevező miatt máris az indulók közt találtam magam már idén.

Volt szűk nyolc hónapom az alapos felkészülésre. Rossz jelnek vettem, hogy idén nem igazán sikerült betli nélkül hosszabb túrát futnom.

Tudtam, nem lesz egy habkönnyű menet és féltem is a versenytől emiatt. Első ledöbbentő élményem már szerda este meg is kaptam, mikor kimentünk megnézni, kipróbálni az utolsó emelkedőt. Időterv nélkül komoly ember nem vág neki egy futóeseménynek, 20órás időre volt egy tervezetem. Ha nagyon szétfeszít az energia és minden klappol, akkor 20 órán belül is beérhetek –hallottam persze ilyen hangokat is.

Szerdától péntek reggelig sok volt a móka, kacagás, de péntek reggel a buszon már nem voltam vicces kedvemben. Courmayeur-ben a tömeg láttán a magam részéről halasztottam volna az eseményt úgy be voltam tojva. A megbeszélt fotózás ki is ment a fejemből és Robival próbáltunk elfogadható rajt pozíciót találni. A 11.sor környékén, kordonon kívül, árnyékban álltunk és csak a rajt előtt fúrtuk át magunkat a tömegen. A rajt után rögtön próbáltam felvenni a saját tempóm, pulzust, ami nem volt egyszerű. Mivel hátulról folyamatosan előztek, szép lassan kezdtem úgy érezni, mindenki lehagy, rá kellene kapcsolnom. Az előre rögzített pulzuszóna viszont azt mutatta, jól haladok és semmi okom a gyorsításra, így nyugton maradtam. A Bertone házig, ahogy kell ettem, ittam a pontra érve viszont észleltem, mégsem ittam annyit amennyi szükséges lett volna, A zsák még félig volt, pedig el kellett volna fogyjon. Bonatti pontig kajálással kicsit le is álltam, próbáltam inkább többet inni. A zsákban az izó viszont felmelegedett és nem igazán ízlett már így ez a meleg lé, így megint csak nem ittam annyit amennyi szükséges lett volna. Miközben mi a kopár dombokon másztunk fel és le, a Nap sem kegyelmezett, ezerrel sütött. Bonatti és Arnuva között már éreztem egy kicsit a hasam, de ezt betudtam a rázkódásnak, nem nagyon foglalkoztam vele. Arnuva után viszont már egyre jobban fájt, de a tempóból nem vettem vissza, és ismét nem ittam eleget. Hiba hiba hátán…Bal combomat a görcs próbálta berántani, amit szintén a kevés folyadékbevitelre vezettem le. Azért biztos ami biztos alapon telefonos segítséget kértem Olitól mi tévő legyek a hasbajjal, majd mentem tovább a Ferret-re. Szenvedésem ellenére a tervezett időn belül értem fel ezen jól meg is lepődtem. Mivel kímélni akartam a hasam, így La Fouly felé sokat sétáltam és bár időtervnek megfelelően haladtam, úgy gondoltam lefelé ez a séta ide kevés lesz, túl lassú. Azon gondolkodtam, ha már most sétálok, akkor nincs értelme tovább szenvednem és ki kéne szállnom a versenyből. Aztán tovább sétáltam, időnként bele-bele futottam és azt vettem észre, tudok lassan futni hasfájás mentesen. La Fouly-ba már futva érkeztem, időterv itt kicsit már úszott, gyorsan vizet vételeztem és Juditéknak köszönhetően egy kis MagneB6 is becsúszott. Felvetettem a kiszállás gondolatát nekik, mire gyorsan jött a válasz:- nincs autó, így nem tudnak elvinni. Innen egyenes út vezetett Champex- Lac felé, ismét futottam és ott akkor azt gondoltam, innen már minden megy majd a maga útján. Mivel itt már nem sütött a nap és hűvösebb is lett kicsit, jobban is éreztem magam. Lefelé és síkon még ment is a futás, viszont a Champex- Lac előtti emelkedőn elfogyott az energiám. Inni már ittam, enni viszont még mindig nem tudtam rendesen, mert az a nagyon kevés banán amit ettem az se esett jól. Ezen a részen esett le arccal előre előttem az útról ültében egy srác a fáradtságtól, hát többed magammal sem volt egyszerű visszahúzni az árokból az útra. Intő példa volt ez nekem és kicsit lassítottam is. Champex-Lac után ismét csak a séta ment és itt már úgy voltam vele, már a beéréssel is elégedett leszek, időtervvel már nem foglalkoztam. Elérkeztem a híres, hírhedt Bovine lábához. Elindultam, a meredekebb részeken én balga felnéztem, fájdalmas volt nézni hova kell feljutnom. Itt döntöttem el, hogy felfelé többet nem nézek, mert nem hiszem el úgysem, hova kell feljutnom és elég lesz nekem csak a lábam elé nézegetni. Bovine-ra felfelé 2x leültem és eszegettem, kifújtam magam és úgy éreztem már nagyon belassultam. Bovine-tetejénél nál értem utol Robit, aki éppen meleg levest iszogatott és Vallorcine-ig kis lemaradással követett, ill. a pontoknál mindig találkoztunk. Trient-ben már ismét úgy érkeztem tudok futni, hasam nem fáj ill. ismét én előzök és nem engem előznek. Catogne-nél azt hittem megfagyok annyira hideg, ködös és szeles volt az idő. A fázás Vallorcine-ig meghatározta a tempóm. A meleg felsőm inkább nem akartam felvenni, mert akkor leszakadok a „vonatról” amivel haladtam. Egyedül pedig lassabb lettem volna. Vallorcine-be érkezve tudtam, a hasammal vmit kezdenem kell, mert így nem mehetek neki az utolsó 4 órás etapnak. Leültem, ettem a gyömbért, ittam meleg levest és marokszámra ettem a mazsolát. Mikor már úgy éreztem minden oké, akkor indultam neki felfelé az utolsó nagy hegynek. Sorba előztem le az embereket, akik nem értették mit kígyózok jobbra-balra, de próbáltam előző nap kapott Csabi intelmeket megfogadni, sok kis apró lépés, mintsem egy nagy. Lenézve a „fénykígyó” megállás nélkül kúszott felfelé a hegyre. Fent ismét köd és szitáló eső várt és végeláthatatlan kanyar La Flégére-ig. A célig tartó lefelé vezető utat már hamarabb eldöntöttem, ha lehet, akkor megfutom. A kezdeti köves rész után az erdős szakaszon már futottam is, bár már nagyon vártam az aszfaltot. A bitumenre érve a maradék energiákat is mozgósítanom kellett, mivel egy spori itt akar visszaelőzni. Na nehogy má’… Szasza, Lupus jöttek szembe, ők már beértek és már nekem sem maradt sok, két kanyar és a chip megállította a futóórám.

Megkapom a mellényt, leülök, elengedem magam és boldog vagyok. A futásnak nem élveztem minden percét, nem is sikerült a tervezett időt hoznom, mégis nagyon boldog vagyok. Nehéz ez a verseny és futás közben többször gondoltam arra én ide többet nem jövök. De ez a gondolat nem tartott sokáig, mint ahogy a verseny előtti félelmem se jutott eszembe többet. Soha nem sportoltam 8 óránál hosszabb ideig. Itt pedig az egész verseny alatt nem jutott eszembe az idő, hogy milyen régóta vagyok úton. Visszagondolva egy varázslatos pillanat ez a verseny. Mondanom se kell, elvarázsolt, a rabjává tett, így nem kérdéses, vissza kell térnem. Kicsit több rutinnal, bölcsebben és kifutni magamból amire képes vagyok.

Átélve ezt a 100km-ert még jobban megemelem kalapom aki a 165km-en indul!