CanisLupus Creative Commons License 2009.09.04 0 0 4610

Sziasztok!


Én is összeütöttem egy "kis" CCC beszámolót. De legelőször is köszönöm azt a hihetetlen mennyiségű sms-t, amit a verseny alatt és után kaptam. Nagyon jól esett, hogy ennyien szurkoltak itthonról, nagyon sok erőt és lendületet adott. Így azért ciki lett volna betlizni... :-) És gratulálok mindenkinek, aki elindult valamelyik távon, mindegy, hogy célba ért-e, vagy sem. Nagyon büszke vagyok rá, hogy kis hazánkat ilyen jó csapat képviselte, szerintem sikeresen. Jó érzés volt ennek részese lenni.


De jöjjön a beszámoló:


A tavalyi sikertelen nevezés nagyon elkeserített, de így utólag már nem bánom, hogy egy évvel érettebben és erősebben vágtam csak bele. A felkészülésem sajnos nem úgy sikerült, ahogy terveztem (van-e, akinek úgy sikerül?), szerencsére másokkal ellentétben én nem jegyeztem a futások során gyűjtött szinteket, így legalább ez nem frusztrált :-) Úgy gondoltam, hogy állóképességgel és fejjel azért bírni fogom, az izomerő esetleges hiányosságait meg majd csak megoldom valahogyan.


A nem éppen tankönyvszerű felkészüléshez aztán még az utolsó pillanatban hozzátettem egy újonnan vásárolt (bár korábban már bevált) cipőt és nadrágot is. Aki mer, az nyer... Még gondolkodtam azon, hogy a frissítésben is be kéne vezetni valamit, amit sohasem próbáltam, de erre szerencsére már nem sikerült sort kerítenem.


A mentális felkészülés két legfontosabb momentuma az egy héttel a verseny előtt Jelleg Petivel elkövetett bükki éjszakai futás, és az SC-nél megrendezett "technikai értekezlet" voltak. A futást azért számítom inkább mentális, mint fizikai elemnek, mert az éjszakát leszámítva vajmi kevéssé modellezte a versenykörülményeket (jó sok volt benne az aszfalt), viszont nagyon jót beszélgettünk egy olyan versenyről, amelyről mindkettőnknek csak elképzelései voltak. Az SC-nél látott lázas tervezgetés pedig rádöbbentett, hogy szégyenszemre még időtervem sincs... Úgyhogy kb. 5 perc alatt csináltam is egyet fejben.


Ez pedig nagyon egyszerű volt. A távot felosztottam 3 szakaszra: 40 km a rajttól La Fouly-ig, onnét 30 km Trient-ig, onnét pedig még 30 a célig. Mivel nem hittem abban, hogy tök ismeretlen terepre tempót tudok tervezni, ezért egyszerűen saccoltam: az első szakaszra kell 7 óra, a másodikra ugyanennyi (bár az rövidebb, de lassulok), és a harmadikra 8 (mert még lassulok). Ez összesen 22 óra menetidő, elneveztem realista tervnek. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy utána aztán készítettem egy optimista tervet is, 6+6,5+7 órára (sőt, volt még egy szürreális is, de azt most hagyjuk...).


Az utazásig egészen nyugodt voltam, aztán mikor Chamonix-ban csütörtök hajnalban megláttam a minket körülvevő hegyeket, egy pillanatra beszorult a zabszem. Kölyökkorom óta vágytam magashegységbe, életemben először eljutottam ide, de ahogy felnéztem fölénk magasodó csúcsokra, iszonyú picinek éreztem magam, minden szempontból.


...


A rajtba a legutolsó busszal érkeztem meg, ez nem jó előjel, nem szeretem az ilyesmit. A rajtzónában már tömeg, látszik, hogy jó helyet nem lehet már megcsípni, marad a mezőny vége. Szerencsére találkozom ismerősökkel: Csanya, Fat és Solkima, az ökörködés oldja a bennem lévő feszültséget, most már nem izgulok. Jön a visszaszámlálás, és végre elindulunk.


Csanya tapasztalt mocsári hajósként tör utat a tömegben, nekem csak követni kell őt. Szerencsére már a városban is sokan gyalogolnak az egyébként enyhe emelkedőkön, mi meg futunk, így elég jól haladunk előre a mezőnyben. A szűk helyeken persze van egy kis tipródás, de nincs több perces sorbanállás. Az út jó darabon a városon kívül is elég széles, lehet előzgetni.


Planpincieux után kezdünk el kapaszkodni az egyre meredekebb hegyoldalba. Itt már egynyomos az ösvény, nehezebb előzni. A szerpentin kanyarjait meglepően sokan levágják, mi Csanyával ortodox útvonalkövetőként végigjárunk minden fordulót. Időnként Csanya figyelmeztet, hogy nézzek a lábam elé is, mert le sem bírom venni a szememet a fölénk magasodó Mt Blanc-ról, és az alattunk a mélységben egyre inkább elvesző Courmayeur-ről.


A Bertone háznál kihagyjuk a frissítőt, ahogy terveztük. Saját készleten megyünk Arnuváig, ezzel is nyerünk néhány pozíciót a tömegben. A gerinc, amin haladunk, egyre meredekebb lesz, de végre felérünk az első csúcsra: Tete de la Tronche, 2584 m. Részemről új Personal Highest :-)


A csúcsról kényelmes tempóban futunk lefelé, időnként bele-bele gyalogolva, ahogy utolérünk egy-egy bolyt, vagy emelkedőt. Spórolós tempó ez, ennek ellenére folyamatosan előzünk, csak nagy ritkán hagy le minket valaki. A minket körülvevő látvány továbbra is lenyűgöz, a Val Ferret mélyéről egészen magasra felhallatszik a folyó moraja.


A Bonatti háznál már sokkal kevesebben vannak, mint a Bertonénál, így itt iszunk egyet, de azonnal tovább is állunk. Egyelőre nagyon jól megy a futás, jól érzem magam, lélekben készülök a Ferret-hágó megmászására. De előbb még Arnuva, ahová hatalmas szurkolói hangzavarban érkezünk meg. Frissítés, víztöltés, és míg a zsákomat igazgatom, két francia betűzgeti a nevemet a rajtszámomon: "Á, Hongrois! Tres bien, bonne chance!" Hú, ez nagyon jól esik, szinte repülök kifelé a pontról.


A Ferret-hágó kaptatója pontosan azt hozta, amit vártam. Végtelen sorban baktatunk felfelé, sokan kiállnak, vagy lelassulnak. Csanya is lemarad mögöttem, egy darabig még várom, lassítok, de nem ér utól, így megyek tovább a saját tempómban. Nem erölködöm, szépen egyenletesen haladok fölfelé, dolgoznak a botok is, a haladás, ha nem is könnyű, de semmiképpen nem szenvedős. Végig előzök, ez jó, erőt ad. A hágóba felérve csodálatos a kilátás, egészen messzire ellátni a Ferret-völgyben. Elmajszolok egy csokit, és adok magamnak öt perc pihenőt. Ez alatt felér Csanya is, de bíztat, hogy menjek csak tovább.


A hágó svájci oldalán lassan kocogva indulok lefelé. A beszámolók alapján innét hosszú, jól futható szakasz jön, de nem akarom nyomni, nagyon sok van még előttem. Csanya pár perc múlva beér, innét ismét együtt futunk tovább. Itt már jóval ritkább a mezőny, könnyen előzgetünk, közben beszélgetünk. Nagyon piknikes a hangulat...


La Fouly-ba befutni nagyon jó volt. Az utcákon sokan tapsolnak, kolompolnak, bíztatnak, itt nem lehet nem futni, érzem, hogy buzog bennem az adrenalin. Befutok a pontra, 7:19-cel csekkolok. Hm, egész jól megsaccoltam az első 40 km idejét.


A zsákomból minden kiürült, a csapnál jéghideg vizet, Jutkánál csokit, szeleteket, gélt veszek fel. Bár semmi jele görcsnek, ha már elhoztam, megiszom egy kalcium injekciót, ártani nem árthat alapon. A frissítőasztalokról eszem, iszom bőségesen: jól esik a narancs, a sütemények, de legjobban a kellemesen sós szaláminak és sajtnak örülök. Megvárom, míg Csanya is befejezi a dolgait, és 20 perc depózás után útnak indulunk.


Nagyon szép erdei szakaszon indulunk tovább. Az út először hullámvasutazik, aztán lejt, szépen gurulunk egészen Praz de Fort-ig. A falu az egyik legelbűvölőbb, amit valaha is láttam: szűk kis utcák, takaros házak, minden a végletekig tiszta és rendezett. A falu szélén a gyerekek frissítőasztalt állítotak fel, jégideg vízzel kínálnak mindenkit. Elviccelődünk rajta, hogy ez külső segítség, amit nem szabad elfogadni a szabályok szerint, de persze iszunk, hiszen ki tudna ellenállni a kicsik lelkesedésének?


Champex előtt viszonylag rövid, de meredek az emelkedő. Itt is végig előzgetünk, el sem hiszem, hogy ennyire jól megy. Most már kezdi befészkelni magát a fejembe az ilyenkor szokásos gondolat: meglesz még ennek a böjtje. De egyelőre csak felérünk a pontra, amit már messziről jelez a szurkolók zsivaja. Hihetetlen, hogy mennyi ember van itt, és hogy milyen lelkesedéssel buzdítanak minket.


Kb. 10 perc röfögés után elindulunk, de a tó partján megállunk, és felvesszük a hosszúujjú felsőt, mert már kezd hűvösödni. A T100-on már bevált módszer szerint 5 percre lefekszünk, magasra polcolt lábbal. Jól esik a pihenő a nagy mászás előtt.


Aztán kicsit döcögve bár, de továbbindulunk. Csanya a tavalyelőtti Bovine-os élményeiről beszél, szerencsére elrettenteni nem tud, eleget gondoltam már rá, hogy milyen nehéz lesz. Egyre csak várom, hogy végre elkezdődőjön a rettenet. És egyszer csak aztán megkapom...


Nem tudom, hogy azért-e, mert rosszabbra számítottam, nem is megy olyan nehezen a kapaszkodás. A botok sokat segítenek, igazán nagyot szerencsére ritkán kell felépni. Nehéz, persze, de azért megy, sőt, szépen előzgetünk fölfelé. Az órámon a magasságmérőt figyelem, tudom, hogy majdnem 2000 méterig kell feljutni, itt nincs értelme a kilométerek számolgatásának. Olyan félúton aztán hirtelen az evés körül kezdenek forogni a gondolataim. Lúdtalptól megtanultam: ez a közeli eléhezés jele. Előveszek egy gélt, menet közben megeszem, iszom rá bőségesen. Remélem, a csúcsig elég lesz. Ez az első holtpont a versenyben, de érzem, hogy nem vészes a helyzet, jöttem ki már ilyenből sokszor.


A csúcson, az ellenőrzőponton aztán töltöm magamba a kalóriákat. Saját készletből dolgozom, a frissítőasztalon csak leves van, bármennyire is tudom, hogy másoknak mennyire bejön, nálam a leves abszolút bizalmi kérdés, nem merem megkockáztatni. Ha nem ízlene, vagy valamiért nem esne jól, tudom, hogy az egész hátralévő utat tönkretehetné.


Elindulunk, Csanya lendületesen, én kicsit visszafogottabban. Most időt kell hagyni a gyomornak, hogy tegye a dolgát, érzem is, hogy tér belém vissza az erő. Csanya már rég eltűnt a szemeim elől, amikor érzem, hogy én is egyre gyorsabban futok lefelé, sorra előzöm a sötétségből egyesével felbukkanó sporttársakat. Végre feltűnek a völgyben a fények, és hamarosan beérek Trien-be.


Elégedetten nyugtázom, hogy a második szakaszra szükséges időt jócskán túlbecsültem. A La Fouly-beli 20 perc depózással együtt is 5 és fél óra elég volt a 30 kilométerre, a tervezett 6,5-7 helyett. Csanyát még éppen itt érem, de már indul is. Örülök Jutkának és a többieknek, csak azt sajnálom, hogy azért látom itt őket, mert már kiszálltak a versenyből. A társaságuk, a csipkelődésük jól esik, azt hiszem, én is hozom a formámat, nem hagyom magam a kakaskodásban.


20 percet depózok, vizet, kaját veszek fel a zsákba, eszem, iszom bőségesen. Még két mászás van előttem, az ilyenkor szokásos fáradtságon túl semmi bajom, semmim sem fáj, a kedvem jó. Na gyerünk tovább!


A Catogne-ra úgy érek fel, hogy szinte észre sem veszem. Az előzőhöz képest ez az emelkedő mintha sem meredek, sem hosszú nem lenne. Ez persze nyilván nem igaz, csak így érzem. Egyedül az egyre sűrűsödő köd kezd zavarni, de a csúcson az sincs, szél viszont annál inkább. A pontőrök buliznak, ahogy elnézem, már egyikőjük sem "szomjas", poharat emelnek rám, amikor továbbindulok.


A lejtő bezzeg meredek, technikás, ennek ellenére jól megy. A fényvisszaverő szalagok jól követhetővé teszik az egyébként nagyon kanyargós utat. Sokáig egyedül ereszkedek a sötét hegyoldalban, talán két futót előzök meg. Aztán amikor már látom a völgyben a fényeket, utolérek egy csapatot. Előzni nincs hely, beállok mögéjük, együtt haladunk, míg egyikük meg nem botlik. A magyar káromkodásra felkapom a fejem: "Athos?". Előrébbről jön a válasz: "Lupus?" Szóval utolértem Csanyáékat, ezt azért nem vártam volna...


Vallorcine-ban van az utolsó nagy töltekezés. Jól érzem magam, tudok enni, inni, még mindig nem fáj semmi, és ez messze jobb, mint amit vártam, mint amire fejben készültem. Azt sejtem, hogy a hátralévő szakasz igen nehéz lesz, de az állapotom bizakodással tölt el.


Csanyáék még pihennek, elköszönök tőlük. Teljesen egyedül indulok útnak, előttem sehol egy fejlámpa szórt fénye, csak a fényvisszaverő szalagok. Az út enyhén emelkedik, hol kocogog, hol gyaloglok. 1200 m körüli magasságban járok, lassan emelkedik csak az út a Col des Montets felé. Azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha ez a könnyű emelkedő maradna a csúcsig, de tudom, hogy ez illúzió: minnél tovább megyek ilyen könnyen, annál durvább lesz az igazi kaptató. Aztán a szemem sarkából magasan, jobbra fent meglátom a lassan mozgó fénypontok, a fejlámpák sorát, és hirtelen kiver a víz: kezdődik.


Tavaly Athos úgy jellemezte a Tete aux Vents emelkedőjét, hogy a Bovine ehhez képest gyenge makett. Szerintem ezzel alávalóan hízelgett a hegynek. A Bovine ehhez képest szelíd dombocska, barátságos lanka, hívogató sétány. Minden második fellépés legalább fél méteres, a kitaposott ösvény időnként eltűnik, hatalmas sziklákon kell a lábnak kapaszkodási pontot találni. Ahogy mászok fölfelé, érzem, hogy a gyomrom egyre nehezebb, hiába van tele, nem érzem, hogy erőt adna a benne lévő kaja. Kezd leállni az emésztésem, pedig még szükség van az energiára, még hosszú lesz az ereszkedés, hosszú az út a célig. Az erő egyelőre még megvan, de vajon lesz-e utánpótlása?


Nagy nehezen felérek a tetőre, ahol semmivel sem könnyebb haladni. A terep ugyanolyan nehéz, hatalmas sziklákkal tagolt, minden lépésnél meg kell néznem, hová teszem a lábam. "Neked kellett a magashegység, most itt van, élvezd!" - mondom magamnak. És a legdöbbenetesebb, hogy nem bosszankodom, hanem valami perverz gyönyörrel élvezem, hogy itt lehetek, hogy kínlódhatok. A fejem tökéletesen tiszta, az erőm egyelőre még megvan, lassan bár, de haladok előre. Csak azt sajnálom, hogy a lámpa fénykörén kívül nem látok semmit abból, ami körülvesz.


A pont csak nem akar eljönni, de aztán egyszer mégis. Itt már vastag a köd, hol az apró szemű eső, hol a hó szitál, a terepen kívül az is nehezíti a haladásom, hogy a pára kicsapódik a szemüvegemen, és alig látok. Próbálom szemüveg nélkül, úgy sem jobb. A botokkal szurkálok magam előtt, keresem a helyeket, ahová a lábamat lerakhatom. Jó néhányan elhúznak mellettem, persze mindegyik szemüveg nélkül, így könnyű... Végül aztán beállok két francia mögé: a tempójuk jó nekem, ha figyelem, hogy az előttem lévő hová lép, én is könnyebben haladok. Sokkal gyorsabb így, hogy nyulaim vannak. Aztán egy előzésnél közénk szorul egy lassú sporttárs, akit a szűk helyen nem tudok megelőzni, ezalatt a két vezetőm ellép. A fenébe! Marad a a botladozás a La Flégere-ig.


A ponton már egyértelműen érzem, hogy az eléhezés határán járok. Leülök, előveszem az utolsó gélt, lassan, szinte cseppenként eszem meg, így is öklendezem, annyira nem esik jól. Szerencsére bent marad, csak remélni tudom, hogy haszna is lesz. Közbe Jutka üzen: nem láttam-e Norbit? Nem is értem a kérdést, csak később esik le, hogy valószínűleg elhagytam úgy, hogy észre sem vettem...


A még mindig vastag ködben kezdem meg az utolsó ereszkedést. Ismét Lúdtalp szavai jutnak az eszembe: "Bizony mondom, ha [a La Flégere-től] lefelé még tudsz futni, az még egy nagyon jó állapot!" Ami az erőt illeti, talán tudnék futni, érzem, hogy használ a gél. De a nehéz, köves, gyökeres terepen, fáradtan csak egy valami jár az eszemben: épségben lejutni innét! Bele-bele futok, de alapvetően óvatosan haladok lefelé a kanyargó szerpentinen.


És végre meglátom a völgyben Chamonix fényeit! Itt már nincs köd, a terep is könnyebb valamivel, egyre hosszabb szakaszokon tudok futni. De azok a fények csak nem akarnak közeledni! De mégis! És végre kiszélesedik az erdei út, és végre meglátom az utcai fényeket is!


Itt már mindent beleadva futok. Fáj a gyomrom, de tudom, hogy az erőm már biztos elég lesz a célig. Csak azon gondolkozom, hogy hol dobjam el a rókát, ha úgy hozza a szükség: még a külvárosban, vagy a célegyenesben lenne a stílszerűbb? Szerencsére egyikre sem kerül sor, a helyzet egyáltalán nem olyan súlyos, mint amilyen kellemetlennek érződik.


Chamonix utcáin még megelőzök néhány versenyzőt. Egészen könnyen, felszabadultan futok, nem hittem volna, hogy ilyesmire leszek képes. A hajnali órán nem sok ember van az utcákon, de ők fantasztikusak, olyan lelkesen szurkolnak, hogy az újabb és újabb lendületet ad. Beérek a belvárosba, végig a kordonok között, és végre meglátom a célkaput! Rápillantok az órámra, látom, hogy éppen átfordul a 20. órán, magasba emelem a botokat, és végre célba érek!


Leszedik a rajtszámomról a chipet, megkapom a piros mellényt, és lerogyok a lépcsőre a célkapu mögött. A gyomrom fáj, összeszűkült, de érzem, hogy különösebb bajom nincs. Elemi erővel tör rám a katarzis, a kezembe hajtom a fejem, és csak ülök néhány percig, és lepereg előttem sok minden nem csak az elmúlt húsz órából, de korábbról is. Ezt akartam én? Igen! Annyi vágyam vált valóra ezalatt az idő alatt!


Ha egyenleget akarok vonni, a negatív oldalon nem sok minden van: egy combos (szó szerint!) izomláz, egy megkékült lábujjköröm, és két vízhólyag, amire számítottam is. Kárt nem tettem magamban. A pozitív oldalon ott van egy valóra vált álom, és fantasztikus mennyiségű élmény, nem csak a versenyről, de az idáig vezető útról is.


Szerencsémre nem jött be az egyetlen dolog, amitől igazán tartottam: a szintes futások (vélt?) hiánya. Végig jól bírtam izomerővel, sem emelkedőn, sem lejtőn nem volt igazi problémám. Az eléhezés, az emésztés lelassulása olyan dolog volt, amire számítottam, készültem, és azt hiszem, jól is tudtam kezelni. És fejben talán még sohasem éreztem magam ennyire erősnek.


A 2008-as évösszegzésemben tavaly ezt írtam: "Jövőre egyértelmű a cél: CCC. A legnagyobb sikernek azt tartanám, ha olyan érzéssel sikerülne célba érnem, mint idén oly sokszor... Igazán fontosnak azt tartom, hogy ezeket [a 2008-as] az eredményeket jókedvűen, jó érzéssel, az élményt megélve tudtam elérni."


Azt hiszem, soha nem éltem még meg célbaérkezést ekkora sikerként.


Köszönöm Jutkának, régi-régi barátomnak, hogy frissítéssel, buzdítással segített a verseny során. Köszönöm a társaknak, akikkel együtt lehettem, különösen Csanyának, akitől ennek az egész őrületnek az ötlete származott, évekkel ezelőtt. Köszönöm mindenkinek, aki szurkolással, bíztatással támogatott.


Talán egy kicsit túl pozitív hangvételűre sikerült ez az írás, de egyáltalán nem arról van szó, hogy ezt a versenyt olyan könnyű volt teljesítenem. Nehéz volt minden kilométer, minden méter emelkedő. De mégis: jó érzéssel fejeztem be, és ez nem csak rajtam múlott.


"... Akárhogyan van, egy embernek egymagában nincs semmi esélye." (Hemingway)


Ide még biztosan visszajövök.


Lupus