Én is beszámolok:

Beh Tatranskou Magistrálou 2009   (33km)

Több év kényszerű kihagyás után megadatott, hogy ebben az évben több versenyre is eljuthattam. Már nagyon hiányzott. Egy darabig próbáltam magam azzal áltatni, hogy kiöregedtem már a versenysportból, meg vannak ennél fontosabb dolgok is az életben (ami persze igaz is), de sehogy sem tudtam magam megnyugtatóan meggyőzni a teljes leállásról.( A kiöregedés sem volt jó indok, mert Marco Olmo már 60 felett van és még most is remek eredményeket ér el…) A futás már az életem része kisgyerekkorom óta. Nem tudok tőle elszakadni. Még tavaly elkezdtem tehát egy szisztematikus felkészülést, hogy ebben az évben valahogy újra fel tudjam venni a kesztyűt (meg a futócipőt) az ifjú titánokkal szemben. Tavasszal már egészen jó volt a forma. A Hanák Koloson életem legjobb időeredményét sikerült összehoznom. Aztán lehetőség adódott eljutni egy igazi nagy versenyre az olaszországi Dolomitokba. Ahol a Lavaredo Ultra Trail nevezetű versenyen tettem próbára magam. Sajna ez nem egészen úgy sikerült ahogy terveztem, de nagyon tetszett és remekül érezés volt a hatalmas sziklafalak között futni. A terepfutás Magas hegyi változata még közelebb került a szívemhez! Ez kell nekem!!! Röviddel ezután Carlos barátom weboldalán a Terepfutás.lap.hu-n rátaláltam egy közeli, de annál izgalmasabbnak ígérkező versenyre a Magas Tátrában. 33- és 60km-en lehetett indulni egy általunk aránylag jól ismert pályán a Magistrale mentén. Először a hosszabb távot néztük ki magunknak, de ahogy megismertük a részletes pályaleírást, már inkább a 33km-es táv felé kacsingattunk. A 60-as útvonalában ugyanis nagyon soknak ígérkezett az aszfaltos szakasz. Ezt pedig hátizsákkal, terepcipőben nem igazán akartuk erőltetni. Maradt tehát a már 39. alkalommal megrendezésre kerülő 33km-es táv. Sikerült felvennünk a kapcsolatot a rendezőkkel és neveztünk a versenyre. Szállást viszont nem sikerült előre foglalnunk, ami kissé aggasztó volt, de bíztunk a jó szerencsénkben és pénteken este elindultunk Miskolcról, 5-en egy autóval. Nova Lesnán szerencsére sikerült még az éjszaka beállta előtt szállást találnunk és gyorsan összepakoltuk a versenykiírásban szereplő kötelező felszerelésünket. (Kishátizsák, 0,5Liter folyadék, 30 deka élelem, síp, izofólia, dzseki, mobiltelefon, elsősegélycsomag). Reggel korán keltünk és elindultunk a Csorba-tó és a Poprádi-tó közötti parkolóba, ahonnan a kiírás szerint majd a szervezők visznek fel minket a rajthelyhez. Mivel a hétvégén volt Szlovákiában a kirándulás ünnepe, ezért a Magas-Tátra tele volt turistákkal. Természetesen a parkoló is tömve volt autókkal. Azért sikerült helyet találni és elkezdtük keresni a szervezőket. Szerencsére jött egy terepjáró, amiről kiderült, hogy a versenyzőket viszi fel a Poprádi Házhoz. Gyorsan beszuszakolódtunk. A hegyi szállodánál már igazi versenyhangulat fogadott bennünket. Állt a rajtkapu és a 60km-es verseny indulói javában melegítettek. Azonnal elfogott minket is az izgalom és gyorsan kerestünk is egy WC-t, hogy lenyugodjunk.J A regisztráció után érdeklődtünk, hogy a rövidebb távosoknak is kell-e minden a kötelező felszerelésből. Azt mondták, hogy mivel nagyon jó idő lesz egész nap, így egy pár dolgot kivehetünk (dzseki, izofólia, esetleg a mobilt is). Több se kellett, azonnal csökkentettük a terhünket. Én egy pici hátizsákot választottam, Carlos pedig az övtáskája mellett döntött. Némi bemelegítés után elbúcsúztunk a feleségeinktől és elvegyültünk a rajtra kész futók között. Körülnézve csupa jókötésű, igazi hegyimenőnek látszó futót láttam magam körül… Mit akarok én itt? Gondoltam, hiszen én egy alföldi gyerek vagyok (jászsági). Na mindegy. Azért eleget szaladoztam már én is a hegyek között. Meglátjuk meddig bírom velük. Carlos azt mondta, hogy majd velem kezd, mert tudta, hogy én óvatosabban akarom futni az elejét, hiszen egy nagyon meredek heggyel indult a verseny: fel kellett futni az Osterva nyeregbe, ami 1900m fölött van. Innen pedig még emelkedett az út 2000m fölé egy kicsivel. A rajt után aránylag elől 5-6. hely környékén kezdtünk és szép nyugodtan elindultunk föl a meredek hegyoldalon. Egy darabig még mögöttem jött Carlos, de úgy az emelkedő harmadánál előre engedtem, mert éreztem, hogy ő gyorsabban szeretne futni. egy fiatal Szlovák gyerekkel együtt elém álltak és egyre szaporábban elindultak felfelé. Carlos hamar eltávolodott, de még belátható távolságban volt amikor elértük a nyerget. innen még egy kis emelkedő várt ránk és ahogy felnéztem láttam, hogy az élboly sincs messze előttem. Lőtávolban voltak. Elkezdtem hát megnyomni a relatíve síkabb, de nagyon technikás, sziklás szakaszon és szép lassan közeledtem az élen állókhoz. Carlos hátát is egyre közelebb láttam felvillanni a sziklák között. Elfutottunk a Batiszfalvi-tó mellett és amikor elértük a Sziléziai házat már csak pár méterre voltam a vezető 3-astól. Egy addig elől futó harcos addigra kiesett a versenyből mert a sziklás terepen hatalmasat esett és szétverte a térdét. (Később beért a célba, de csak órákkal utánunk.) Ahogy elindultunk le a meredek zöld jelzésen Tátraszéplak (Polianka) felé Carlos megkérdezte, hogy mi legyen, mert úgy érzi nagyon lassú a tempó. Mondom akkor előzzük ki a többieket és nyomjuk meg kicsit. A Lengyel futó félre is állt és szinte azonnal le is maradt, de nagyon. Carlos ugyanis valami állatias tempót kezdett nyomni a sziklás, vizes ösvényen lefelé. Néha csak a csoda segített, hogy ne törjük össze magunkat. Azért épp bőrrel lejutottunk Tátraszéplakra. Ahol egy kis aszfaltos szakasz jött, majd egy murvás út a főút mellett. Na itt egy kicsit előre álltam és rátettem még egy lapáttal az addig is elég kemény tempóra. Itt már jórészt sík, illetve enyhén emelkedő , hullámos volt a pálya. Néhány perc alatt sikerült is leszakítanunk az utolsó még küzdőképes Szlovák futót. Ehhez azért tolni kellett rendesen: 3.40-es ezret mért az órám. Még néhány kilométert tempósan futottunk, majd látva, hogy csak ketten maradtunk elől, egy kicsit visszavettünk a lendületből. Beálltunk egy lazább 4.30-as átlagtempóra. Ami azért elég kemény volt mert a Csoba-tóhoz közeledve egyre jobban emelkedett az út. Néhány kanyar után egy murvás széles úton bevágtunk az erdőbe és ott folyt tovább a küzdelem. Mert ekkor már egymással viaskodtunk ment a presztízscsata. 22km körül kezdtem érezni, hogy gyengülök. Már nem húzott úgy a motor ahogy kellett volna. Carlos egyre távolodott. Pedig még előtte kértem is tőle egy kis Magnézium tablettát, mert kezdett görcsölni a lábam. Visszább vettem a tempóból és próbáltam új erőre kapni. Az út azonban egyre meredekebb lett és ez nem tett túl jót a regenerálódásomnak. Kezdtem egyre rosszabbul lenni. Végül elértem a parkolót és innen már tudtam, hogy nincs sok hátra az utólsó nagyobb emelkedőig. Gyorsan ittam a hátizsákomban lévő izotóniás italból és elkezdtem újra keményebben nyomni az aszfalton, elég húzós emelkedőn. Carlos ismét látótávolságba került, sőt úgy láttam, hogy kezdek feljönni rá. A Csorba tónál volt egy frissítőállomás, ahol a helyiek nagy örömére az asztalról egy dobozos sört vettem el és azt öntöttem magamba (alkoholmenteset). Jöhet az utolsó keményebb emelkedő. Ahogy elindultam éreztem, hogy nagyon fájnak a lábaim. Azért még mentek, de a kaptatón egyszer csak begörcsölt mind a két combom. Még több izotóniás italt kellett innom, pedig már nem nagyon kívántam. Sajnos egy jó 10 percet gyalogoltam is, mert meg kellett várnom, hogy a görcs elmúljon. Ahogy elértem egy kevésbé meredek részt, 3km-el a cél előtt, már újra tudtam futni. Nyomtam is ahogy csak tudtam, de inkább csak azért, hogy nehogy valaki beérjen hátulról. Carlost már nem foghattam be, abban biztos voltam. Még egy kis sziklákon ugrálás, majd egy rövid aszfaltos lejtő a Poprádi-tó mellett és végre beértem a célba. 2. helyen!!! Nagyon boldog voltam. Nem vártam ilyen helyezést. Carlos fölényesen nyert ezúttal. De nem zavart, hogy megvert. Örültem, hogy mi ketten lettünk a legjobbak. Majd legközelebb visszavágok! Remélem lesz még rá alkalmam! Egy miskolci csoport is volt a célnál így különösen jól esett az a tapsvihar, amivel fogadtak. Az eredményhirdetésnél pedig a helyi zenekar (akik az egész verseny alatt szórakoztatták a versenyzőket és hozzátartozóikat) eljátszotta az „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…” kezdetű nótát. Mondjuk az enyém éppen barna, de egye fene! Azért jólesett hallani.

Csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a nagyon jó hangulatú versenyt. Közel is van, szép helyeken vezet az út és igazi csemege a technikás ösvények miatt.