Jókai Mór:  A Gondviselés egy repülő virágmag történetében

Egyszer a Dunán utaztam fölfelé a gőzösön, ahol szörnyen hosszú időm volt a világ mostani szomorú állapotairól gondolkoznom. Semerre kilátás valami jobb után. Az ember azt sem tudja már, hogy miért él? És tulajdonképpen mi dolga van odáig, amíg meghal?

A terem egyik gömbölyű ablaka nyitva volt, s azon a meleg nyári szellő szabadon fújdogált be. Egyszerre e szellővel egy repülő virágmag lengett be az ablakon át, egyike azon vándoroknak, miknek szárnyat adott a természet, hogy keressenek maguknak jövőt. Elnéztem, hogy mi lesz belőle. Ez a virágmag a túlsó partról jött idáig. Missziója lett volna neki átmenni az innenső partra, s ott talán új ivadékot alapítana. Vajon mi lesz belőle?

A repülő virágmag a szobai légáradatban lomhán libegett ide s tova, s nem talált kijárást ebből az ismeretlen kelepcéből. Egyszer rászállt egy utazó hölgynek a kalapjára, s ott megrekedt a sok strucctoll között; jött azonban egy besétáló utas, az szerencsésen leverte a sétabotjával a hölgy kalapját, s a virágmag újra repült. Azután beleesett egy búzakereskedő poharába, csupa bor lett, az kilökte a pohárból, a földre tapadt. Azután elnéztem ismét, hogy szedi fel magát lassankint, hogy szárítja meg vékony pilléit; egyszer aztán felkerekedett egy krinolin, s a támadt szélvészben a virágmag ismét magasra emelkedett; azután addig kereste sorba az átelleni ablakokat, míg talált egy keskeny nyílást, mint az ujjam; azon hirtelen kisurrant, s megmenekült.

Sokáig néztem utána, amíg kivehettem, hogy igyekezett a másik partot elérni. S ez ekkor nekem nagy vigasztalás volt. Ha ez a virágmag még a tömött gőzhajó belsején is keresztül tudott törni, hogy céljához eljusson: hát én hogy csüggednék el akkor!