Dsida Jenő
Estharangok

Bíborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,
Álmosan zúg a fának lombozatja.
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.

De most!... valami jóleső meleg
Simítja végig fájó szívemet.
Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.