Forrai Sándor, Gyenes József, Baráth Tibor, Varga Géza stb. ábécéje. Friedrich
Klára hun-magyar rovásírás szakértő a kárpátmedencei magyar letelepedéssel kapcsolatban Alinei professzor hipotézisét alátámasztón az alábbiakat mondta:
«Ha a magyar rovásírás széles körökben ismert lenne, nem állnának helyt az alábbi történelmi hazugságok: a magyarok finnugor eredete és rokonsága, a magyar ősök sámánhite, a 896-ban megjelölt honfoglalás, az a megállapítás, hogy a magyarok a XI. sz. előtt semmiféle saját írással nem rendelkeztek, s hogy a nyugati hittérítőktől
tanultak meg írni». Varga Géza szerkesztette «Bronzkori magyar írásbeliség» (Írástörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1993.) c. könyvben olvasható, hogy
legutóbb Sándor Klára vette számba a székelymagyar rovásírás eredetét magarázó eddig megjelent írásokat, amelyek közül eleve kirekesztette azokat, amelyek nehezen lennének összeegyeztethetők a ma általában hangoztatott őstörténeti hipotézissel főként a két világháború között napvilágot látott és manapság újra egyre nagyobb számban feltűnő általa dilettánsnak bélyegzett elméleteket (sumer, japán, etruszk stb. kapcsolatokat). Varga Géza ezt azzal magyarázza, «hogy nyilván azért nem, mert a déli kapcsolatokról árulkodó adatokat nem lehet összeegyeztetni az elfogadott (pontosabban: tanított) őstörténeti elképzelésekkel, amelyek szerint a magyarság északról vándorolt dél felé és szinte minden tudását viszonylag későn, másoktól vette át. Ez az alapjaiban elhibázott őstörténeti kép csak a hasonló – kimazsolázott alapokra épülő – dolgozatok segítségével tartható fenn. [...] A székely rovásírás és általában a magyar jel- és jelképhasználat legfontosabb összefüggéseinek tanúvallomását nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tudomásul kell venni, hogy a székely rovásírás kapcsolatai nem az Urál-vidékre, hanem az ókori magaskultúrák világába vezetnek. [...] A déli kapcsolatokat kétkedők alapvetően két ok miatt nem hajlandók vizsgálni sem. Az egyik ok az, hogy egy – a déli magaskultúrákra is kiterjedő – komplex elemzés során az eddig hangoztatott tisztázatlansága, ami persze jórészt az előző tilalmakból fakad. [...]»
«A székely rovásírás eredete» (Írástörténeti Kutató Intézet, Budapest, 1998.) c. könyvének bevezetőjében – amely 25 éves kutatásainak eredménye – olvashatók az alábbi nagyon is elgondolkoztató megállapításai: «A székely rovásírás keletkezési körülményeinek tisztázása nemzetközi jelentőségű kultúrtörténeti kérdés, amelynek megválasztása elsősorban a magyar tudomány feladata lenne [...]. Adósságunk nem csupán a viszonylagos adathiánynak* [*Nota V.G.:
Az adatok nagy halmazával rendelkezünk, amelyet az eredetkutatók eddig nem vizsgáltak, netán hibás vagy hiányzó elméleti alapvetésük miatt nem tekintettek adatnak.] köszönhető: összefüggésben van azzal is, hogy nincs rovásírás-kutatással foglalkozó állami intézményünk; hogy írástörténészeket nem képezünk s hogy az íráskutatás a gazdagabb országokban sem áll a helyzet magaslatán. I. J. Gelb írástörténész szerint írástudomány nincs, mert az írásemlékek egyszerű
leltározása – a nagy kérdések megkerülése mellett – még nem tudomány. Rovásemlékeink teljes körű rovásírás alkalmazását, amelynek segítségével
talán megoldható az etruszkok eredetének és nyelvének rejtélye.
leírása is várat magára; a székely írás eredetét taglaló elméletek pedig többnyire csak szerzőik óvatosságát, tájékozatlanságát, módszertelenségét és előfeltevését illusztrálják. A nyilvánosság számára is érzékelhető szemléletváltásra** akkor
számíthatunk, amikor a kutatás „meghatározó vonulata” átlép az északi őshazát feltételező őstörténeti prekoncepción. [** Nota V.G.: Az íráshasználat és értékelése mindig is politikai jelentőséggel bírt: Amikor az arab Jutejba Kr. u. 712-ben elfoglalta Horezmet, barbár módon elpusztította a horezmiek – őstörténelmünkről is
tanúskodó – könyvtárait. Mint Al-Bíruni írta: „minden eszközzel üldözte és irtotta mindazokat, akik ismerték a horezmiek irodalmát, akik hagyományaikat őrizték, mindazokat a tudósokat, akik közöttük éltek, úgyhogy minderre homály
borult és nincs biztos tudomásunk arról, ami történelmükből az iszlámnak hozzájuk való megérkezésekor ismeretes volt”. Hasonló szerepet játszott a magyar tudományos életben az 1848-49-es szabadságharcunk leverését követően Hunfalvi
(Hunsdorfer) Pál is, aki szerint „bárdolatlanság és nemzeti érzéstől elvakítottság uralkodott a szittyahun-székely betűk koholmányaival dicsekvő hozzá
nem értők soraiban”. Hunfalvy közé életnagyságú olajképe ma is központi helyen függ, nézetei pedig meghatározóak a Magyar Tudományos Akadémián.]
Fontosnak tartom az Osservatorio Letterario Olvasóit informálni arról a tényről, hogy az etruszk szövegek magyar kulcsban való olvasása – amit a legtöbb nyelvész és etruszkológus támad –nemcsak Alinei professzortól ered, hanem a múlt
és a jelen kor magyar nyelvészeitől és etruszk kutatóitól, egyenesen javasolván az ősi magyar rovásírás alkalmazását, amelynek segítségével talán megoldható az etruszkok eredetének és nyelvének rejtélye.
