„Nem írom pennávall, sem pedig téntával…” csak a saját véres verejtékemmel…J

Gondoltam megosztom veletek a Dolomitokban eltöltött sajna rövidke hegyi kecske létem történetét. Már nagyon régen szerettem volna eljutni a Dolomitokba, mert képekről, filmekről már ismertem és nagyon szépnek találtam. A hegyeket egyébként is imádom, itt meg van belőlük néhány. Futni úgyszintén imádok, tehát kapva kaptam az alkalmon, hogy egy igazi csemegének számító ultra trail verseny keretein belül ismerjem meg Olaszország egyik legcsodásabb vidékét. Összeálltunk hát néhányan(Eszter, Carlos, Csabi, Olipapa, Gergő) és elutaztunk a versenyre. Vidám hangulatban érkeztünk meg  Palus San Marcoba, a  Villa Gregoriana hotelbe. Elintéztük a regisztrációt, majd elfoglaltuk a szobánkat. Az egész csapat egy nagy szobába került, hogy még jobb legyen az egységJ. Még sötétedés előtt megnéztük a pálya elejét és konstatáltuk, hogy az előző napok esőzései jól feláztatták az útvonal nagy részét. Viszont az előrejelzések szép időt jósoltak másnapra. Megittuk az altató söreinket és nyugovóra tértünk. Reggel én némi gyomorfájással ébredtem (már előző nap az úton is rakoncátlankodott a bélésem, nem tudom miért). Nem zavart nagyon, csak éppen rontott a teljes komfort érzetemen. Összeraktuk a cuccainkat (én egy kisméretű hátizsákot választottam, vizes tartállyal, amit jobban szeretek, mint a kulacsokat) amiben 1 liter folyadék tárolására alkalmas edénynek lennie kellett. Ez kötelező felszerelés volt. Vittem még egy picike palackot is, ha vizet kell meríteni. Tettem még el 2 db sportszeletet és pár aprócska csoki tojást. Nézegettük az eget, hogy jönnek-e a felhők, de szerencsére egy sem jelent meg a csúcsok között. Hmmm…akkor itt bizony napos idő lesz…bár hideg szelet is jósoltak. Végül egy térdig érő elasztikot és a rövid ujjú felsőmet választottam. Jöhet a menet! Rajt előtt pár perccel lementünk a rétre és még kocorásztunk, hogy ne fázzunk (2 C˚ volt). 6 órakor pontosan előtték a rajtot és végre nekiindulhattunk, hogy megmásszuk a hegyeket. Kemény, de nem túl erős tempóban kezdtünk. Csabika ment elől 2 olasszal, én meg Carlossal és Gergővel nem sokkal mögöttük. Kellemes enyhe emelkedőkkel kellett csak megküzdeni az elő 5 km-en. Majd végre jöttek a keményebb kaptatók. Az első meredekebb hegyoldal azonnal megtorpantatta a mezőnyt. Mi felvettük az utazó sebességet és szépen kúsztunk felfelé. Tudtam, hogy ez még nem a legkeményebb rész…az majd a 3. hegy lesz. Így tartalékoltam az erőmet és nem zavart, hogy Carlos és még 2 olasz is elmennek kissé tőlem. Látótávolságban voltak, nekem az elég volt. Csabi akkor már eltűnt a szemünk elől. Ő teljes gázzal tolta felfelé, nem akart semmit a véletlenre bízni. Az első hegyre különösebb gond nélkül értünk fel. csak az zavart, hogy a gyomrom folyamatosan vacakolt és valahogy nem esett igazán jól emiatt a légvétel. Minden nagyobb levegővételnél görcsöt éreztem a gyomorszájam tájékán. Nem baj gondoltam…még pár km és majd enyhül. A Misurina-tó melletti gerincen(2200m) átvágva elindultunk lefelé a tópartra(1750m). Itt egész jól ment a futás, fel is jöttem Carlosékra megint és teljesen együtt futottunk el a meseszép tó mellett! Innen egy kellemesen futható hullámos szakasz következett…legalábbis egy darabig nem volt meredek. A vége azért ennek a hegynek is szuszogós lett, sőt gyalogolni is kellett bele párszor. Azért még különösebb gond nélkül felértünk a 2100m-en lévő Carpi házhoz. Jött egy hosszú meredek, kanyargós. murvás út. Ezen aztán lehetett száguldani lefelé. Toltuk is Carlossal és egy helyi erővel lefelé rendesen(4.10-es ezrekkel). Ekkor megint éreztem, hogy nem jó a gyomrom…éde nem a rázkódás okozta a bajt, hanem valahogy gorcsbe ugrott és nem eresztett. Nehezen kaptam levegőt, de nem akartam megállni. Túl jól futható szakasz volt ez ahhoz, hogy megálljak. Meg egészen jó helyen is voltunk: 2-3-4. pozícióban. 30km-nél 1100m-en értük el annak a hegynek a lábát, amely a verseny igazi kihívását jelentette. Felnézve el sem tudtam képzelni, hogy mikorra érhetjük el a tetejét. Szép erdei úttal és még elsőre nem is meredeken indultunk felfelé. Szépen kanyargott az ösvény, és mi virágillatú erdei tisztásokon, meg fenyvesekben haladtunk egyre feljebb. Gergő egészen eddig valahol a közelünkben volt, de hátrapillantva már nem láttuk. (Később kiderült, egy nyilat elnézett és egy egészen más völgyben kötött ki…megmászva egy hegyet…beletett 600m szintet fölöslegesen.) Párszor meg kellett torpannunk, mert nem volt egyértelmű, hogy merre is kell menni. Csak elvétve láttunk jelzéseket, inkább érzésből futottunk. Egy bővizű és igen nagy sodrású pataknál elég sok időt el is pazaroltunk, mire megtaláltuk a tovább vezető utat. (Egyébként rengeteg patakon és vízmosáson kellett átkelni menet közben. Ettől bizony hihetetlenül technikás lett a pálya, mert állandóan figyelni kellett, hogy ne essen el az ember a vizes sziklákon, köveken…meg a jelzéseket sem ártott figyelni…egyszóval végig koncentrálni kellett.) Nekem kezdett leesni a vércukrom az emelkedő felénél…ezért gondoltam megeszek egy csokit és majd iszok rá a bekevert italomból. Na ez nem jött össze. A gyomrom semmiféle szilárd táplálékot nem volt hajlandó befogadni. maradt az energiaital és a patakokból merített víz. Egy idő után már sajna csak a víz maradt bennem. Felfelé még elviselhető is volt a gyomorgörcs, de később a lefelékben pokoli fájdalommal járt. Ekkorra Carlos és az olasz már látótávolságon kívülre került, jól lehagytak. Összeszorítottam a fogam és teljes sebességgel, hol gyalogolva, hol futva mentem fel a végeláthatatlannak tűnő sziklás ösvényen. Lassan elértem az erőhatárt, majd a törpefenyvest, végül már csak egy vízfolyásokkal át- meg átjárt sziklás ösvény volt előttem, ahol közvetlenül magam fölött megláttam Carloséket. Elég hamar be is értem őket és Carlossal együtt mentünk tovább. Mondta, hogy elég gyengének érzi a lábait, nem tudja miért. én beszélni se nagyon tudtam, csak nyugtáztam, hogy szegény ő sincs túl jó bőrben…viszont ekkor a 2-3. helyen álltunk. Azonban erősen jöttek ránk a túrabotos helyi legények, akik az emelkedőn rendesen beértek bennünket. Végre odaértünk a hágóba(Forcella Lavaredo 2450m!!!). Eszméletlen volt a látvány…meg is kellett állnom, hogy be tudjam fogadni. Ott álltunk a Három nővér alatt és szinte hangyának éreztem magam mellettük! Szép méretű spinék nem mondom. Nem volt azonban idő elmélkedni, mert nyakunkon voltak a helyi kemény gyerekek…sőt nagy slunggal el is futottak mellettünk. Próbáltam újra frissíteni, de semmi nem maradt bennem. Csak egy marék havat tudtam egy pici csoki darabbal magamba tömni. A vércukrom ekkor már rég csak emlék volt. Előszedte hát a testem a rejtett zsírtartalékokat és azokból próbált életben tartani. nem volt egyszerű, mert ezen a részen hihetetlenül hideg szél volt és hólejtők meg sziklás, havas ösvények vártak ránk. Carlos megoldotta az iramváltást és eltűnt a kanyarokban az olaszokkal. Kissé elkeseredtem, mert a lábaim remek állapotban voltak és simán ment volna velük a futás. Így maradt a botorkálás és a szenvedés. Újabb patakon (inkább kisebb folyón) kellett átkelni 45km környékén és innen először kellemesen hullámos ösvényen, majd meredek murvás úton kellett folytatni a küzdelmet. Először egy olasz Lafumás fickó ért utol, majd nem sokkal ezután Olipapa tűnt fel az ösvényen. Ekkor már nem tudtam semmiféle ellenállást felmutatni, hát engedtem őket továbbmenni. Carlos sem lehetett túl jól mert néha egy-egy kanyarban megláttam magam előtt. 50km-től már agónia szinten voltam az eléhezéstől, de továbbra sem tudtam semmit enni…és inni is csak kortyokat. mindeközben egy sípálya mentén kellett felfelé kaptatni egy 2000m fölé magasodó hegyre. Az kissé zavart, hogy nem voltam még a Misurina-tónál…az itiner szerint 2 alkalommal is el kellett volna futno mellette…a nyilak és szalagok viszont teljesen másfelé vittek…  Nem minden percben tudtam már, hogy hol is vagyok, de mentem mint egy robot, nem törődve már semmivel és senkivel. Egy elágazásban jobbra mutató nyilat láttam és az ott lévőktől tudakoltam, hogy arra kell menni a cél felé? Azok bólogattak és én kocogtam lefelé a lejtőn…egyszer csak megláttam egy kádat, amelybe víz folydogált. Ekkor teljesen elkeseredtem, mert még az elején el kellett menni ezen az ösvényen és az eredeti útvonalleírásban nem láttam, hogy itt még egyszer el kellene menni. Már éppen elindultam vissza az előző elágazásba, mikor Carlos jön nagy sebességgel szembe velem fentről. Nézzük egymást és csak röhögni tudtunk, hogy mit művelünk már megint. Gyerünk lefelé…majd lesz valami! egyszer csak újra találtunk nyilakat, meg szalagokat…na ez már jó lehet. hajrá…már csak 3km. nyomtuk, ahogy tudtuk és közben szidtuk magunkat, hogy megint elcsesztünk egy versenyt, mert ennél azért többre vagyunk képesek. mindegy csak egyszer érjünk célba végre és ihassuk a megérdemelt sörünket! Nem ment azért ez ilyen simán… Egy elágazást nem vettünk észre és simán továbbmentünk egyenesen. Az ösvény egyszer csal elveszett az erőben és egy murvás úton álltunk, nem tudva hol is lehetünk. Ekkor jött egy terepjáró és a vezetőjét megkérdeztük, hogy merre kell mennünk a célhoz. Szerencsére tudta és mondta, hogy ezen az úton oda érünk, de igen nagy kerülő… mindegy felfelé semmiképpen nem akartunk menni, maradt a kerülős lejtő. Leérve a faluba, ismét érdeklődés, hogy hol a hotel, ami mellett a célkapu vár ránk. Már csak 1 km mondják és mi a betonúton elindultunk a gyötrelmes utolsó 1km leküzdésére. A célnál erősen csodálkoztak, hogy az ellenkező irányból megyünk be a célkapuba, de ez már nem zavart minket…VÉGRE CÉLBA ÉRTÜNK!!! Csabi ekkor már régen lefürdött és sörrel a kézben vigyorgott a célkapu mellett! Lerogytunk, és megettünk 2-3 dinnyét, majd megtudtuk, hogy az előttünk lévők közül is sokan kavartak és így 8-9. helyen értünk célba. Szegény Olipapa is elkavart így ő jóval utánunk ért csak be, Gergővel majdnem egyszerre. Azért még így is jól szerepeltünk. Némi sör után már egészen elégedettek voltunk és szurkoltunk a többi célba érkezőnek. J Szerencsére minden magyar induló sikeresen teljesítette ezt a nagyon kemény versenyt. Pedig nálunk nem igazán lehet felkészülni ilyen durva emelkedőkre és magas hegyekre. Azért virtus minden nehézségen átvitt minketJ.

Ezúton gratulálok minden teljesítőnek és külön köszönöm Carlos barátomnak, hogy a végén lelkileg támogatott…akkor már nagyon rám fért.

Aki igazi komoly kihívásra vágyik, az írja be ezt a versenyt a 2010-es naptárba!