Mostanában nem írtam beszámolót, leginkább azért, mert nincs miről. A Mátrai Csillagok túra mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni. Én nem lépek be

klubba, legfeljebb alapító tagként, de ennek a vasárnap éjjelnek minden mozzanata az SSC diadala volt a józan ész felett.

 

Parádsasváron töltöttük a hosszú hétvégét. Szombaton sem volt túl verőfényes az idő, de Vasárnap már be kellett fűteni a házakban és legfeljebb annyit mentem

ki a szabad ég alá, amíg az egyik házból átfutottam a másikba. Ennek ellenére nem volt kérdés, hogy a Mátrai Csillagok túrára el kell menni. Sajnos sapkát

elfelejtettem pakolni, de még egy vékony rövidujjú technikai pólónál vastagabb felsőt sem vittem, szerencsére Áki és Tomi kisegítettek. Mondjuk az az ötlet

nem nagyon vált be, hogy ha nagyon esik, a kölcsönpolár fölé veszek majd egy láthatósági mellényt, legalábbis sokat nem segített. Viszont az utolsó

pillanatban eszembe jutott, hogy jó lenne az igazolófüzetet vízhatlan tokba tenni. Gyorsan el is kezdtem kotorászni a kesztyűtartóban, ahol is egy korábbi

parkolási bírság mikulászsacskója akadt először a kezembe. Ha ezen az éjszakán pl. Mátrafüreden egy rosszaalvó szállóvendég valamikor éjfél körül kinéz a

szoba ablakán, akkor láthatott volna egy őrült parkolóőrt, aki zuhogó esőben ront elő a bokrok közül, az övére tűzve már előkészítve a bírságoló cetli. Rejtő

regénybe illő kép! Egyébként ezt el akartam játszani kalapos Erzsi férjével (aki felesége állandó autós depós kísérője), valószínűleg a nagy esőben nem

ismert volna fel, sajnos túl későn kezdett el hülyeségeken járni az eszem, utána már nem találkoztunK. A fenti epizód is mutatja, hogy semmiképpen sem

teljesült a sötét oldalas három harmados szabály: mind a három harmadban jó kedéllyet róttuk a kilométereket.

 

Nagyon igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy az első pillanattól az utolsóig esett az eső: ugyanis csak az első ellenőrzőponttól kezdve esett a

célbaérkezésünk + 10 percig. Mátraházán csapatunkból az öreg medve, a harmadszor induló, aki már korábban bele is olvasott az itinerbe (én), határozottan

állította, hogy a főútról balra le kell térni a Z+ jelzésen a Kozmáry-kilátóhoz. A kilátónál kedvesen közölték, hogy nem kellett volna ide jönnünk.

Viszatértünk a főútra és innen már sínen voltunk. Többször mondtam a többieknek, hogy az innen kezdődő K+ jelzés a Kékes meghódításának legkönnyebb útvonala,

végig futható, kellemes kis emelkedő. Jó, persze, most sokat gyalogoltunk közben, főleg azért, mert mostanában, ha futni indulok, úgy nézek ki, mint egy fóka

cicanadrágban, de legalábbis garantáltan, mint aki a negyedik hónapban van. Ennek ellenére nem kellett a többieket megalázóan lassú andalgásra bírni, egész

gyorsan felértünk a csúcsra. Amúgy közben egyre rosszabbak lettek az időjárási és látási viszonyok. Az eső, ha lehet még jobban zuhogott, a ködben sokszor az

ösvényt is keresni kellett. Az én lámpán szórt fénye egész jól elbírt ezzel, csak a távolabbi jelzéseket nem lehetett látni. Itt jegyzem meg, hogy a túra

olyan szinten volt profin kijelölve friss festésekkel, földbe leszúrt karókra erősített jelzésekkel és fényvisszaverő szalagokkal, ami párját ritkítja.

 

Kékesről lefelé olyan köd volt, hogy alig találtam meg a sípályát (pedig a parkolótól azon jöttünk fel). Mátraházától csatlakozott hozzánk egy sporttárs, aki

elég jól ismerte az utat, majd Muzsla-tetőtől még kettő, így kezdett kibontakozni a túra csapatépítő jellege. Igaz, őket később elveszítettük.

 

A következő említésre érdemes esemény a sástói pihenőhely frissítője volt, ahol zsíros vagy lekváros kenyeret lehetett számolatlanul fogyasztani teával

lekísérve. Természetesen vinni is lehetett, inni a langyosból ittunk, a kulacsba a forró kondérból került. Itt megint akkor köd volt, hogy kellett egy kis

helyismeret a jelzés megtalálásához a rét szélén, de sikerült a kérdést megoldani. Még egy pici emelkedő volt hátra, hogy aztán meredeken lejtőzzünk

Lajosházáig. De hopp, ez itt a Téli Mátra útvonala, itt szoktunk átmenni a hídon, de hol a híd? Itt csak egy gázló van! A patak térdig majdnem térdig ért a

híd felett, 3-4 méter szélességben! Na, mese nincs, átfutunk, kicsit hideg, de még mindig jobb, mint a Cuha gázlói a Bakonyi Mikin. Kedves ajándék a

rendezőktől, hogy a pecsételés után vissza is kellett menni itt. Nemsokára újabb patakátkelés, még mélyebb, még szélesebb. Két hitetlenkedő rövidtávos

kétkedve nézegeti: itt tovább? Itt hát. Igaz, itt már kicsit koncentrálni kell, mert nagyon erős a sodrás.

 

Nem sokkal később, Ákibácsi elkezdi szidni a teát, hogy nem volt rendesen kimosva az edény, amiben készült, nagyon szalonnaíze van. Először azt hittem

viccel, hiszen két pohárral is ittam a ponton, az nagyon jó volt, talán kissé sok benne a cukor. Amikor beleittam, rájöttem, hogy ő még finoman fogalmazott.

Már az első korty teljesen világosan felidézte bennem a falusi disznóvágások teljes élményvilágát, nagyrészt a disznó szemszögéből. A második kortyot meg sem

próbáltam, ez teljességgel ihatatlan, káromkodva öntöttem ki. Abban maradunk, hogy abált szalonna leve lehetett abban a kondérban, amiből elvitelre kaptunk.

Szerencsére nem volt messze a cél, túl nagy problémát nem jelentett a folyadék hiánya, fentről még amúgy is folyamatosan jött az áldás, szünet nélkül. Már

csak Göngyössolymos, a kissé saras földút és a karékpárút maradt hátra a célig. Nem is volt nehéz. Három éve, amikor nehéz volt, első beérkező voltam, de már

pirkadt. Idén már Parádsasváron ért a hajnalhasadás. A célban szintén szuper ellátás, a raguleves osztályon felüli volt. Áki csak a kocsi mellett önti ki a

teát, szerintem egy kis mintát vinni kellett volna emlékbe. Az ízét leírni úgysem lehet.

 

Rég éreztem ilyen jól magam túrán, a rendezők mindent megtettek, de hát ha én eljövök, az eső tuti: három éve nagyon durva volt, két éve is volt egy nagy

zuhé a végén. Égi csillagok híján mi hárman ragyogtuk be a Mátrát: alow, akibacsi és jómagam.