Tanúhegyek 50 +

 

Korábban csak átutazóban jártam a Badacsony környékén, de régóta terveztem egy alaposabb ismerkedést. Ősszel, a Tanúhegyek Nyomában teljesítménytúra keretében végre alkalmam nyílt egy hosszabb futkározásra. Ez a várakozásnak megfelelően nagy élmény volt, egyetlen szépséghibától eltekintve: a köd miatt ugyanis a tájképet csak korlátozott mértékben lehetett élvezni. Ezt mindenképp pótolni kellett, de persze nem pusztán emiatt akartam visszatérni. Az időzítés miatt a Mátra 115 előtti utolsó hosszú edzésnek szántam. Kényelmes tempójú futásra készültem, a nézelődésre is elég időt szánva (ha létezik olyan, hogy fotótúra, akkor ezt nevezzük fotófutásnak. :))

Csak reggel tudtunk Badacsonytördemicre utazni, így 2 órával a hivatalos időn túl nevezek, de legalább nem kell túl sok embert kerülgetnem. Amúgy se kellene – ezt nem is értem. Az útvonal szépsége, a hely varázsa, a rendezés, frissítőpontok, meg úgy általában az egész túra sokkal több figyelmet érdemelne. Persze talán pont ettől családias a hangulat, és a Kinizsi elszívó ereje is nyilván elég nagy. (Noha már előzetesen biztos vagyok abban, hogy ezt a napot nem cserélném el tíz Kinizsiért se, és ez a véleményem utólag is változatlan marad. :))

Indulás. Az első feladat egyértelműen magasodik a tördemici házak és pincék fölé: a Badacsony. Semmi kecmec, neki az emelkedőnek. Jólesne pár vízszintes bemelegítő km, de ha erre kell menni, hát erre kell. Az utcák egyre meredekebbek, ráadásul tudom, hogy ez mind semmi. Még ezután jön a Bujdosók lépcsője! Persze eredetileg eszembe se jutott, hogy megpróbáljam megfutni, ám ha már itt vagyok, miért ne? Úgy az egyharmadáig – ott úgyis ki kell mennem jobbra, hiszen a kilátás a hatalmas bazaltoszlopok tetejéről lenyűgöző és kihagyhatatlan! Persze telnek az értékes percek, de ide az ember nem járkál naponta, így nem sajnálom a fényképezésre és nézelődésre fordított időt…

A lépcső után buja növényzettel körülvett ösvényen hullámvasút következik. Közben újra és újra meg kell állni a panoráma miatt! Lefelé csaknem egyhuzamban gurulok a híres bazalttemplomig, melynek szomszédságában jólesik a hideg kóla.
Futás a következő pontig, ahol a frissítő ital némi finom borocska – először szabadkozom, de aztán engedek a kedves rábeszélésnek. :) A szépen megművelt szőlők közt, majd az erdőben ezután nem csupán az ösvény kanyarog, a horizont is hullámzik egy kicsit. :)
Salföldön érem utol a seprűt, majd miután Bubuval megbeszéljük a következő etetőpont helyét, ismét futósebességre kapcsolok. S hamarosan előttem az első nagy kérdés: az őszi túrán a hat vulkáni kúp közül egyedül a Tóti-hegy emelkedője fogott ki rajtam, vajon ezúttal sikerül-e megfutni? Talán a bor fájdalomcsillapító hatása miatt, talán még túl pihent vagyok, de egyelőre úgy tűnik, menni fog. Így is történik, az akadály gyorsan leküzdésre kerül. Fenn viszont eltöltök legalább 5 percet, mivel a kilátás egyenesen pazar!
Az Istvándy pincénél jöhet a megérdemelt vajas kenyér, kólával leöblítve. A borkóstolót itt kihagyom, száguldok tovább a messzi Csobánc vára felé. Káptalantóti után elkezd emelkedni, de tudom, hogy ez ismét csak a bemelegítés. :) Ősszel ellenkező irányból tettem meg ezt a szakaszt, akkor hamar megállapítottam, hogy a hegy erről az oldalról biztosan megfuthatatlan. Csakugyan keskeny, köves és meredek az ösvény, de egyelőre futok. Egészen addig, míg a csúcson az ellenőrző pont megállásra nem késztet. Közben egy siklóernyőjét cipelő sporttárs arcára sikerül megdöbbenést varázsolnom, de én is megdöbbenek, amint több ízben is növekvő nagyságú, lábatlan állatok csúsznak át előttem az ösvényen. Grrrrrr, a hegy vajon ilyen gonosz módon próbál akadályt gördíteni elém?
A Csobánc tetején ismét evészet, ivászat. Ásványvíz, sós ropi, osztályon felüli panoráma. Nem sorolom fel a látható hegyeket, ide mindenkinek el kell jönni egyszer! Hogy aztán visszakívánkozzon… :) Lefelé a szerpentinen számolom a vasúti „talpfákat”, bár ez most nem kötelező, miképp az őszi túrán volt. :P Gyulakeszin keresztülfutva sűrűn tekingetek visszafelé is, nem tudok betelni a Csobánc innen is nagyszerű lecsapott kúpjának látványával. Fogadkozom: ha legközelebb erre járok, nem sietek majd ennyire…
Előttem a Szent György-hegy. Egyelőre futok, de a bazaltorgonáknál a lépcsőkön jó alibit találok a belesétálásra. Noha futás közben is lehet falatozni, de nem lehet fényképezni. A kettőt együtt pedig még nehezebb lenne. :) Közben eloszlott a délelőtti felhőzet, rendesen kisütött a nap, dől a meleg mindenhonnan. Jólesik az árnyék, és a fenti panorámaélvezés közben jól jön a folyadékpótlás. Bár nem számoltam vele, de örülök, hogy a pontőrök ide és a Csobáncra szintén felcipeltek egy csomó ásványvizet. Talán sejtették, hogy meleg lesz… Aztán gurulok lefelé, hogy egyazon lendülettel felfussak a tanösvényen a Kamon-kő tetejére. Lefelé elmajszolom a pecsételéskor kapott almát, majd az aszfaltra érve kényelmesen bekocogok a célba.

 

Az itiner szerint 48,8 km / 2080 m szint, bruttó idő hajszálpontosan 6:30.
Eddig. De még nincs vége, most jön a címben + jellel illetett ráadás…
Kicsit ugyanis piszkálja a csőrömet a Bujdosók lépcsője. Úgy érzem, reggel nem voltam eléggé bemelegedve, de most már ez az akadály elhárult. :) Tehát irány újból a Badacsony. Az utcák most sem kevésbé emelkednek, sőt mintha kicsit húznák őket előttem felfelé… De végre ismét megpillantom a lépcső alját. Nosza, csak szép egyenletesen. Úgy a harmadáig. Aztán rá kell jönnöm, hogy ez bizony nem a Vadálló-kövek. Itt nem lehet futni, hacsak az ember nem nőtt kétméteresre. Legfeljebb szökdécselni lehetne, de hát nem vagyok én kőszáli kecskebak… :) No de nem is fontos, ha már itt vagyok, jó lesz nekem az utolsó 50 m szint gyalogolva is. A kilátás fentről a késő délutáni fényekben legalább ugyanolyan szép, mint délelőtt volt. Vagy talán még szebb.

A lépcső azonban visszafelé túltesz minden szörnyűségen. Vajon kinek a lépésnagyságára méretezték? Az aljára érve kieresztem a kéziféket, a célgulyás illata szinte a hegy lábáig érződik, már alig várom…

 

Végül pár szó a rendezésről:

Az ellátás számomra abszolút megfelelt. Az útvonal jelölése teljesen egyértelmű volt, ahol elágazás következett, általában szalag is mutatta a helyes irányt, de mindemellett a turistajelzések is jók voltak, szóval az eltévedéshez nagy tehetség kellett volna. A gulyás is finom volt, és azt se bántuk meg, hogy utána a helyszínen – a rajt ill. cél helyszínéül is szolgáló Faluházban – aludtunk. Makiné a 30-as távot abszolválta, s mivel két vélemény mégiscsak többet számít, mint egy, megjegyzem: neki is tetszett minden!

Még biztosan visszatérek. Mert érdemes. És mert lelkifurdalásom van, mivel sok szépet láttam ugyan, de még többet elmulasztottam, amit csak gyalogosan lehet maradéktalanul kiélvezni.
Azt a fránya lépcsőt meg vigye el az ördög. :)

 

Képek