(...)


Újra a határon innen

Aztán hirtelen csak véget ért... Még megszálltunk a határ mellett egy éjszakára, reggel pedig átléptük a trianoni határt Nagylaknál.

Hazafelé napnyugtakorFura érzések kavarognak bennem. Ez lenne a híres transzszilván nosztalgia? Nem tudom, de valahogy nem tudok szabadulni tőle. Soha, sehol máshol nem érzem, éreztem azt, hogy bár 1000 km-re vagyok szülővárosomtól, de mégis OTTHON vagyok. Hogy úgy járom az ismeretlen város utcáját, mintha életem 27 évében csak erre jártam volna, hogy úgy tudok mosolyogni idegen emberre, mintha réges régi barátom lenne, és ugyanígy mosolyognak rám vissza idegenek. Hogy a román parkolóőr elmondja, hogy 6000 lei egy órára a parkoló, de nekünk 2000-ért ad jegyet. Hogy van olyan hely, ahol még nem szégyen a tiszta szó, és az egyenesség. Fura dolgok ezek. Megmagyarázhatatlanok. Talán nem is kell rájuk magyarázatot keresni. Csak elfogadni. Úgy, ahogy van. Visszavágyom.

És a Vasszékely áll. Talán mosolyog is egy kicsit a bajusza alatt. De őrt áll. Szilárdan. Rendületlenül... Adhatnál egy kis erőt, te, Drága Vasszékely, nekem is, és nekünk is, magyarországi "csángóknak". Mert mi vagyunk az elcsángáltak, mi vagyunk a valódi szórvány-magyarok. A Te néped az igazi magyar. Megmutathatnád egyszer, hogy kell télben-nyárban mindig csak egyenes gerinccel állni.

Visszatérek majd. Meglásd. Akkor majd beszélgetünk. Mindenről. Megbeszéljük a mi közös dolgainkat. Beszélünk a Hargitáról, a hegyi patakról, a fenyőkről, a tiszta levegőről, a gyergyószentmiklósi öreg néniről, a Gyilkos tó felett lakó román hegyi pásztorról, a kézdivásárhelyi újságárusról, a dévai gyerekekről és a bözödújfalui lányról, az elhagyott magyarigeni református templomról... De addig, addig csak őrködj. Ugye elmondod majd, hogy kell ilyen rendíthetetlenül állni? Ugye, így lesz?

Emlékszel? "Nem lesznek itt mindig a rácsok!"

Úgy legyen!