Én is szeretnék beszállni azok közé, akik dicsérik, és dicsérni fogják a mai LAM, és LAFM-ot. Igaz, hogy most "vesztettem el a szüzességemet", lévén ez volt az első terepfutó versenyem. Így ugyan nincs összehasonlítási alapom, de valóban dicsérni tudom a szervezést, és a kiszolgálást egyaránt.

A rajtnál még azt hittem, van valami esélyem, pedig csupán azért kezdtem erősen, hogy minél többet nyerjek addig, míg az út keresztirányú metszete nagyjából a vízszintest közelíti, és az egyenest. Mivel másfél hete erős boka, és emiatt térdsérülést szenvedtem, a versenyen is erősen "összehevederezett" térdekkel és bokákkal indultam. A jó tempó a körtvélyesi emelkedőt megszakító rövid, ám annál hepehupásabb, kacskaringós szakaszig tartott, ugyanis itt sikerült egymásután több rossz lépéssel ismét szétrántani az összes ízületet, ami combtól lefele működteti a járás és futás műveletét. A hegyre még valahogy felmentem, innen azonban jajgatgva, és minden lépésre rogyadozva haladtam tovább, és párszor felmerült, hogy négykézláb visszamászom a rajthoz, aztán majd valahogy lesz... A második ellenőrzőponthoz lejutni volt a legnehezebb, de egy vaskos bot kétkezes használata, és a sok biztatás, amit a fülhallgatóban szóló zene ellenére is hallottam, és köszönök utólag is, segített kibírni. Az ellenőrzőpont után nem sokkal a terep kulturáltabbá vált, vagyis a fent említett paraméterekkel kezdett el rendelkezni. Néhány gyorsabb lépés után rájöttem, hogy itt már tudok futni is, ezért elkezdtem pörgetni, lévén, egyébként nem voltam fáradt. A lelkivilágomnak jól esett, hogy most én biztathattam azokat, akik még nemrég engem. A 2:05-ös eredménnyel ezek után teljesen meg voltam elégedve, és utólag is hálával gondolok a hölgyre, aki a hónom alá nyúlva betámogatott a célból a versenyállomásra.

És köszönet a kedvesemnek, aki szintén jól teljesített, és végig támogatott lelkileg és minden más módon, hogy el tudjak indulni.

Csanya, Lupus, gratula!