Nekem terepen két mumusom van:
egy: a cipő szétszedi a lábam
kettő: eltévedek

Hát, megint bejött mindkettő.

A pénteki napot a nyugodt előkészületekre szántam, pakolgattam, olvasgattam a bejárók beszámolóit. Igyekeztem keveset csomagolni, hiszen a tavalyi ellátás is bőséges volt, idén is erre számítottam. A négy 25 km körüli szakaszra számoltam szakaszonként 1,5 liter saját lötyit a hátipúpba, meg kettő müzliszeletet és egy zselét, illetve Pilisszentlászlóra egy váltás zoknit. Délután még átalakítottam a buszt fekvőre, tudtam, hogy jól jön az még. Alvás helyett a szokásos izgalmi állapotban elkövetett hánykolódás következett, így aztán hajnali kettőkor jobb híján el is indulok. A korai induláshoz mérten kellően korán érkezem, hat előtt elsőként nevezek. A kocsiban megreggelizem (kaukázusi kefir, müzliszelet), átöltözöm. Sistergőnél mérlegelés 97,5 kg, zsák és botok nélkül.

Startnál előzékenyen a végére állok, menjen az elejére az, aki végigfutja.
Mivel egyáltalán nem ismertem a terepet, ezért komoly időtervet nem csináltam, Klastrompusztáig nagyjából futva terveztem, 8-as átlaggal, onnan meg felfelé gyalogolva, lefelé kocogva, ahogy jön. Klastrompusztáig ez így is lett, minden jól ment, élveztem minden percét, bár néha gyanús nyomást éreztem a lábujjaim felől. Itt kérdeztem meg a rendezőket, hogy ugye innen fogunk szívni és lelkesen bólogattak. Dobogókőig Sistergővel és egy ifjú, 50-esen indulóval kepesztettünk felfelé. Gyors frissítés után jön a hosszú lejtő, kocogásra fogom. Lábujjaim felvisítanak, hoppá, úgy látszik, hogy még nem tört be a cipőm. Dömös előtt már teljesen lelassulok, nagyon fáj. Dömösön már tudom, hogy ebből nagy szívás lesz, de Pilisszentlászlóig nem akarok kiszállni. Felfelé nem fáj, így perverz örömmel mászom meg a Prédikálószéket. Persze le-nek már begörbített ujjakkal totyogok, bár állítólag a párosujjú patások is így kezdték. 8:21-el érek be a Rigóba.

Eszek, iszok, majd nekimegyek az ajándékhuroknak, ha másnak nem, hát bejárásnak a jövő évre jó lesz. A Szent-László-völgy kellemes árnyát kellően ellensúlyozza a visegrádi aszfalt. Mikor már azt gondolom, hogy elkavartam, meglátom az ep-t. A Kálvárián kibökdösöm a vízhólyagokat, megcsodálom a bevérzett nagykörmöket. A rövid viviszekcióülés után hamar felérek a parkolóba, ep, kút. A Pap-rét felé sokáig elkísér a Dunakanyar mucsaji zsibvásári zaja, valami rockkoncert ötvözve sváb lakodalmassal, koronázva péniszhosszabbítókon nyergelő benzinlovasok vinnyogásával. Nagyon nem ide való, de hát a magyar ember retteg a madárfüttytől. Így van ez. 12:16-tal érek Piliszszentlászlóra.

Jóval kevesebben vagyunk mint négy órával ezelőtt. A pontőrök nagyon készségesek, amíg lehajtok egy levest, pátyolgatnak, megtöltik a puttonyt. Fájó lábak ide-oda, innen már be kell menni. Öt és fél órám van a szintidőig, kilépős sétával még meglehet. Ketten megyünk, a kolléga szintén totyog, neki inkább az izmai fájnak. Lajosforrás után elővesszük a lámpákat. A lejtő itt jól kocogható lenne, de az avar között elbújó kövek alkalmankénti frontális találkozásai a cipőm orrával a lombok alatt is a csillagok látványával örvendeztet meg. Lassít az is, hogy a fényvisszaverő szalagok mellett simák is vannak, néhány rövid, de idővesztő kavarást azért beteszünk. Csikóváralján kivilágított UFÓ-leszálló és ep vár ránk. Sajt, olajbogyó, víz, még 16 km, három és fél óra van rá. Ha a Kevélyt lebírom, akkor még meglesz ez.
A piroson felfelé elhúzok (felfelé ugye nem fáj), iszonyat sok macskát látok, rossz lehet itt rigónak lenni. Emlékeimben (Kinizsi/Iszinik) a nyereg a hegy túlfelén van, tolom felfelé. Az igazi nyeregben elvesztem a piros jelet, megtalálom a PSZ-et, de megkeresem a pirosat és kepesztek felfelé. A Kő-hegynél eszmélek fel, elqrtam, nem kicsit, de nagyon. Vissza már nem megyek, a kevélyi köveket lefelé ezzel a lábbal nem vállalom be. Tudom, hogy időre már nem érek be. Előveszem a Pilis térképet, majd a szőlők között bemegyek Pilisborosjenőre. EP-re már nem számítok, bekapcsolom a Garminon a "vissza a starthoz" funkciót és próbálok a csiganyálon eligazodni. Hihetetlen szerencsével a kéken találom magam. A műút előtt elérem az EP-t, illetve inkább már seprűpontot (ha létezik ilyen), a pontőrök elkérik a dugókát és a rajtszámot, frissítővel kínálnak. Felajánlják, hogy bevisznek kocsival, de innen már tényleg be kell menni gyalog. Átkísérnek az úton. Rangjelzéseimtől megfosztva megyek tovább. A célból felhívnak, hogy zárniuk kell, megbeszéljük a cuccaim sorsát, elköszönünk egymástól. Utoljára a Csúcs-hegyen még előveszem a botokat. Lent már nincsenek kint a szalagok, megint a csiganyálat nézem, némi kevergés után 19:20-ra érek az iskolához.

Most leginkább a zuhany hiányzik, lemosakszom ásványvizzel a kocsinál és elindulok hazafelé. Két nap nemalvás, némi séta után Bicskéig bírom, itt beállok egy földútra, hátramászok a fekvőrészbe és csak a nap ragyogása ébreszt fel.

ps:
Nagyon színvonalas verseny volt ez. Az útvonal gyönyörű, változatos, nem piskóta. A frissítés kiváló, nekem bőven elég volt, a személyzet hozzáállása pedig csillagos ötös. Köszönöm mindenkinek!
Sajnálom, hogy nem sikerült (a cipőm monnyon le!), jövőre visszavágok! Valaki nem akarja esetleg az ősszel visszafelé megszervezni? SAZÁZSPERET?