Oszkar00-hoz hasonlóan nekem is ez volt az első hivatalos terepfutó versenyem. A T50 „hátsó traktus” oszlopos tagjaként vettem részt a versenyen. Amikor elhatároztam, hogy indulok, akkor a tisztes helytállást, szintidőn belüli beérkezést tűztem ki célul. Ez később sem változott, csak azt gondoltam, jobb, ha kitűzöm magamnak a 8:00-ás beérkezést, mert akkor legalább lesz miből leadni.

Rajt után egy darabig együtt haladtam Vajonmerrével meg Sistergővel. Biztonságban éreztem magam, hiszen Sistergő a 100-as távon nagyjából az én merészebb 8:00-ás időtervemhez hasonló részidőt tűzött ki magának a Kisrigóig, Vajonmerre pedig hozzám képest jobbat. A Remete-hegy megmászása után azonban mintha sugdosó hangokat hallottam volna: ezeknek a fiúknak ma nincs nagyon kedvük futni, ne várj rájuk, toljad csak bátran, bőven meg lesz az a merészebb időterv. Csak később – úgy Dobogókő magasságában derült ki –, kár volt ezekre a sugdosó hangokra hallgatni.

Zsíros-hegyen, a frissítőnél már 10 perc volt az előnyöm. A  Nagy-Szénás-i kaptatón egy 100-as különítmény előzött meg. Miután ők eltűntek a látóteremből, elég kihalt lett a pálya, már csak Tigyi László volt az, akinek elég hosszú szakaszon láthattam a hátát. Piliscsabán már 20 perc volt az előnyöm a merészebb tervhez képest, Sistergőék pedig még mindig sehol. Nagyon király vagyok – gondoltam magamban, csak így tovább! Piliscsaba után a sivatagos szakasz megfogott egy kicsit (néztem, hátha találok egy tevét), Piliscsév után pedig jött a kapaszkodás fel Klastrompusztára. Itt nagyon jól esett Balázsék készséges kiszolgálása. Az őszibarackbefőtt különösen finom volt, izoitalt is kaptam bőségesen az üvegembe. Rövid pihenő, aztán irány a Pilis-nyereg. Mire felértem Dobgókőre, elfogyott az előnyöm. Sajnos nem csak az előnyöm, hanem a vádlijaim is kezdtek elfogyni.

Dobogókőn is nagyon kedves kiszolgálásban volt részem. Itt az olivabogyó volt a sláger. Meg is kérdeztem a lányokat, hogy nem baj, ha én most átlag fölötti mennyiséget fogyasztok el? Mondták, hogy nem baj, nyugodtam megehetem az ő részüket is. Kénytelen voltam hosszabb pihenőt tartani, ápolgatni elfáradt izmaimat. Már éppen indulni akartam, amikor megérkeztek Sistergőék. Egymásra néztek Vajonmerrével, szinte biztosra vették, hogy előbb-utóbb utol fognak érni. Megmosolyogták a rutintalanságomat, én pedig beláttam, vigyázni kell a tempóval.

Vajonmerre gyorsan elhúzott, én pedig igyekeztem Sistergő tempóját tartani. Közben azon gondolkodtam: vajon jobb állapotban lennék-e, ha nem rohanok annyira az elején, hanem velük együtt haladok? Óvatosan kocogtunk lefelé, már nem járhattunk messze a dömösi ponttól, amikor megjött a kérdésemre a válasz: megbotlottam és elestem. Sistergő rendes volt, rögtön segített, visszahozta nekem az árokba berepült frissítős üvegemet. Szerencsére nem volt komoly az esés, horzsolás nem is látszott sehol. Csak a jobb combomon éreztem az ütéstől egy kis zsibbadást. A dömösi EP-nál aztán láthattam, mennyire szerencsés voltam az esésnél. (Ott láttam az egyik futótársamat, aki bizony vérzett jobbról is meg balról is, meg fent is meg lent is.) A ponton nem csak bőséges étel-ital választék várt, hanem a kiírás szerint masszírozást is vállaltak. SK vette kezelésbe a vádlijaimat. Éppen jókor jött ez a lehetőség, nagyon hasznos volt számomra SK-tól kapott szakszerű kezelés.

Dömöstől már nem volt annyira fontos, mennyire tudom tartani a merészebb időtervet, a szintidő nem forgott veszélyben. Sistergőtől is elmaradtam a masszírozás miatt, újabb útitársak után kellett néznem. A Szentfa kápolnánál ketten is bizonytalankodtak, merre is indul a piros háromszög jelzés. Hárman indulunk neki a Prédinek, majd Kékes Noémit érjük utol. Az egyik szerpentines kereszteződésnél ő is szívesebben menne jobbra vagy balra, mint tovább felfelé a meredek kaptatón. A Vadállóköveknél már nehezen veszem a levegőt, meg kell állnom egy rövid időre, kicsit kifújom magam.

Zsotyek vár az EP-nál nagy szemű mazsolával, betolok jó pár szemet. Nincs már jelentősége az energia utánpótlás szempontjából – hiszen mindjárt itt a cél –, csak szívesen csemegézek belőle. Kicsit dumálunk, miközben Noémi is megérkezik. Együtt vágunk neki az utolsó szakasznak. Javaslom, hogy kocogjunk egy kicsit, de Noémi „ez bizony fáj” megjegyzés kíséretében inkább a gyaloglást választja. Nekem is fáj, csak én nem mondom hangosan, hanem összeszorítom a fogam és kocogok tovább.

Meleg fogadtatás a Kisrigóban, Csanya vezérletével itt minden beérkező megkapja a tapsot, az elismerő szavakat. Jól esik! Még fel sem ocsúdok, máris a kezemben van az oklevél, a póló. A meleg leves is jólesik, de nem hagyom ki az előételt sem: olivabogyó sajttal. (Az egyik hölgy – látva a nagy étvágyamat – azt javasolja, egyek hozzá kenyeret is, nehogy baja legyen a gyomromnak.)

 

8:14-es idővel értem célba, nem maradtam el sokkal  a merészebb időtervtől. Nem lesz belőlem terepfutó, de nem is ez volt a célom, amikor az indulás mellett döntöttem. Elsősorban arra voltam kíváncsi, milyen egy rendes terepfutó verseny hangulata, fílingje. Meg arra is kíváncsi voltam, hogyan versenyeznek azok, akiket korábban, mint gyalogos teljesítménytúrázókat ismertem meg. Mindent összevetve, abszolút jól érezte magam, és hasznos tapasztalatokkal gazdagodtam. Köszönet érte a rendezőknek, szervezőknek, és mindazoknak, akik az előkészítésében, majd a lebonyolításában is idejüket, energiájukat nem kímélve, teljes odaadással vettek részt. 

 

Úgy tűnt, belátható időn belül nem indul busz Pomázra. Csanya figyelmét ez sem kerülte el, atyai módon gondoskodott, hogy helyet kapjak egy Budapestre induló gépkocsiban: Milánék vittek bennünket kis kerülővel. Köszönjük Milánnak és barátnőjének a fuvart. Vissza kellett mennünk a rajtba Tigyi László cuccaiért. (Neki sajnos egy korábbi sérülés kiújulása miatt 50-nél véget ért a 100-as). A rajt/cél helyszínén már készül a stáb az első beérkezők fogadására.

Jövőre, ha újra megrendezésre kerül, újra itt a helyem.