"összehasonlítva az angollal például, ahol köszönőviszonyban sincs az írás a kiejtéssel.
Szinte 2 nyelvet kell megtanulni...
Szerintem ez legenda. Az angol kiejtési szabályok elsőre talán szokatlanok, de elég következetesek. Lehet, hogy az angolban valamivel több a kivétel, de nagyságrendi eltérés nincs."

Lehet elmélkedni és vitatkozni azon, hogy mennyivel több az angolban az olyan -- szerinted -- kivétel, ahol az írásképből nem következik a kiejtés és fordítva.

A gyakorlatban viszont az a nyelvtanuló jár jól, aki nem rád, hanem rece fice olvtársra hallgat és eleve "két nyelvet" kezd el tanulni, amikor belefog az angolba. A középkorú vagy idős generáció (köztük én is) többnyire még úgy tanulta az angolt, ahogyan te is gondolkodsz: az "oo" az többnyire [u], stb. A berögzült helytelen kiejtést utólag nagyon nehéz már korrigálni.

Az angol kiejtési szabályok szerintem is következetesek, de ismeretük mély tudást feltételez: a "great vowel shift" előtti angol nyelv alapos ismeretét. Nagyságrenddel könnyebb megtanulni az íráskép mellett a helyes kiejtést is, mint a középkori angol nyelv tudósává válva, esetenként levezetni a mai kiejtést.