Mátrabérc 2009

Amikor elkezdtem futni úgy két és fél éve, a távlati cél a Mátrabérc teljesítése volt. Idén végre eljött az ideje a nagy túrának.
Az, hogy a siroki sportcsarnokban nem sokat aludtam, nem csak a tömegszállásnak tudható be. Nem alakult optimálisan a felkészülés, több fontos edzés kimaradt, nem volt a lábamba elég szint meg km. Ennek ellenére bizakodó voltam, reméltem, hogy meg lesz a nyolc órán belüli idő.
A rajt után hamar rendeződött a sor, s így a pulzusra való figyelés mellett jócskán volt lehetőség átélni a tavaszi erdő szépségét. A gazos-kövi kilátás káprázatos volt, meg is állapítottuk a mögöttem jövővel, hogy már önmagában ezért érdemes volt elindulni.
Valamikor Oroszlánvár előtt alakult ki a sokáig ismétlődő ritmus: akik elhagytak felfele, azokat elhagytam lefele. Ennyit számítanak a botok.
Két óra negyven körül értem Kékesre, ahol készséggel teletöltötték a kulcsaimat. Ugyanitt egy kis darab -- édességnek tűnő -- valamit is felmarkoltam, majd kisvártatva nagy köpködés után megállapítottam, hogy a leveskocka korántsem ideális módja a sópótlásnak...
A Mátra-nyereg felé a botok ismét jó szolgálatot tettek, majd jó tempóban kezdtem meg a mászást Galyatető felé. Innentől nagyon sokáig csak gyalogosok között haladtam, s csak a sípálya alatti frissítőponton találkoztam újra "hosszútávossal".
A vádligörcs első jelei a Vörös-kő után jelentkeztek, de ekkor még némi gyors nyújtás elégnek tűnt. Visszatekintve, jó döntés volt, hogy nem itt használtam el egyetlen magnéziumos pezsgőtablettámat. Némi sík szakasz után az ágasvári kapaszkodó következett. Ezen a szakaszon volt leginkább zavaró a sok túrázó, akiket a szakadék és az áthatolhatatlan bozót között választva alig lehetett egyesével lehagyni. Hamarosan a turistaház mellé értem, ahonnan a piros kereszten kellett volna leereszkedni, egészen a Csörgő-patak völgyéig. Nekem ezt nem sikerült észben tartanom, így a piros keresztről hamar letértem balra a piros csíkra, s így csak utóbb, már majdnem Mátrakeresztesnél tudtam meg, hogy ezzel legalább 1 km-t kerültem. Sebaj, majd jövőre. Ekkor, úgy hat óra felé, már látszott, hogy van esély a tervezettek szerinti teljesítésre, bár a vádlik már annyira görcsöltek, hogy egyértelmű volt, hogy a magnéziumot nem lehet halogatni. Jól is jött a völgyben a várva-várt frissítőpont, ahol még azt a luxust is megengedtem magamnak, hogy kiöntsem a köveket a cipőmből. (Tetszettem volna kamáslit húzni.)
A Muzslára újult erővel, s működőképes vádlikkal indultam. Fölfele több futót is sikerült elhagyni. Itt egy (mint utóbb kiderült) Hanákos futó mögé álltam be, aki nagyon sokat segített a nyulazással. A csúcson 6:49-nél előre léptem, s lelkesen indultam lefelé. Innentől a mozgásom már leginkább csak bukdácsolásként volt jellemezhető. Ezen a szakszon szerencsére már alig volt gyalogos, jó is, hogy nem látták, hogy mit művelek a Diós-patak oldalában.
7:39 lett a vége, ami ahhoz képest, hogy öt óránál még nem futottam hosszabbat, nem is olyan rossz.
Frissítés: sok víz, kevés tea és műszörp, 6 gél + 1 leveskocka :-)