Kutyákat azonban nemcsak építési áldozatként öldöstek le eleink, hanem verbálszerződéseiket is gyakran ezzel erősítették meg.

 

Theotmar salzburgi érsek írja például IX. János pápához intézett levelében: „Amivel bennünket az említett szlávok vádoltak, hogy a magyarokkal megsértettük a keresztény hitet, kutyára vagy farkasra és más, felette gyalázatos és pogány dologra tettünk esküt és kötöttünk békét, és pénzt adtunk nekik, hogy Itáliába betörjenek”.

 

A lúdra, kosra vagy kutyára való esküvést rhadamanthüszi eskünek nevezték a régi görögöknél. „Hajdan nem is esküdtek az emberek, csupán a madarakra” – írja pl. Arisztophanész.

 

A szertartás alapelemei a Genezis alapján (15: 9–18) a Balikh és a Khabur folyók vidékére, a Kr. e. II. évezred első felébe vezethetők vissza. A legkorábbi előzményekről Gasur – másként Nuzi vagy Jorgan Tepe – hurri agyagtábláinak jogi szövegei között olvashatunk.

 

Widukind krónikájában is 933 telén a dalamancok úgy utasítják vissza az avaroknak a megtorló hadjáratra vonatkozó felhívását, hogy egy kövér kutyát vetnek eléjük, amikor azok be akarják őket vonni a Madarász Henrikkel szembeni megtorló hadműveletekbe. A krónika szerint ezzel akartak volna gúnyt űzni eleinkből, ami azonban Györffy György szerint csak „tódítás volt” a részükről, mert valójában „siettek kettévágott kutyára esküdve megújítani a szerződést a magyarokkal, de nem vettek részt az akcióban”.