Liliane Wouters  

 

Az írnok naplója  

(részletek)

 

                                 De az írástudatlan rabszolga, ki engem legyez,

                                 vállam fölé hajolva ismeretlen

                                 nyelven olvasni kezd.

(…)

 

Tízezer harcos a fejemben,

tízezer kézműves, tízezer fellah,

tízezer kereskedő. De költő csak egy.

 

(…)

 

Bizonyára van valami,

van valami.

 

A piramis zárt kapui.

Fáraó, gyolcsaidban, ékszereidben, beolajozva,

nem tudod, negyven évszázad alatt

hitvány halandók gyűlnek köréd,

megszámolják fogaid, bordáid,

megszabják orrod görbületét,

hímtagod ívét.

 

Ahogy te is, kutattam az eget,

szemléltem a sivatag káprázatát,

ahogy te is, elgondoltam:

bizonyára van valami,

van valami.

 

Ahogy te, én is meghalok.

 

(…)

 

Csepp voltam a tengerben, tenger

voltam, ki cseppet őriz.

 

(…)

 

A földön guggolok, sebeimet

vakarászom egy cserépdarabbal.

Unokafivérem, Jób már a trágyán…

A földön guggolok, mint egy

megkönnyebbülő kutya,

fenséges Neb, könnyű neked a felhők közül

végigmérni engem.

 

(…)

 

Régészek,

íme Byblos romjai, íme

Jerikó bástyái,

Dugaszoljátok fületek, a trombiták

még szólnak. Jeruzsálem,

ha elfelejtelek, száradjon el a nyelvem.

És te, Tenochtitlan, és ti, Hirosima,

Karthagó, Babylon, Drezda.

Keressétek régészek, keressétek buzgón

a húsz sesterciust, mi kezembe volt,

és a hamvába hullt nefelejcset.

 

(…)

 

Hiszed, hogy birtokolsz, semmid sincs.

Hiszed, hogy haladsz, nem mozdulsz.

Hiszed, hogy ott vagy, elkerülsz.

Hiszed, hogy lakozol, átjársz.

Hiszed, hogy lezárod, elkezded.

 

(…)

 

Hic et nunc. Életeim utolsó dátuma.

Az előzőkről már semmit nem tudok,

a következőkről mit is mondhatnék?

Emlékezz! Sejts! Láss jövőbe!

 

Megszületve elfeledtem mindazt,

amit megtanított nékem a halál.

 

(…)

 

Ne beszéljünk a másikról, még ne.

És milyen másikról? Férfi ő vagy nő? És

melyik létezésben? Megosztottam

gyakran a kenyeret, az ágyat,

voltam nyíl vagy tegez. Naia

te vagy a középpont és én a kör. De

soha tested nem lélegzett leheletemből,

soha leheleted nem keveredett az enyémmel.

 

Te te maradsz, én meg én.

Kivéve néha.

Néha.

 

(…)

 

Tudni kell

mindent elveszteni, önmagad is,

önmagad emlékét is. Elhagyni a

helyet, kilépni az időből,

elvetni a kétes ruhát, eldobni

hat kártyát, elfogadni,

hogy a hetedik a maggal együtt elrohad,

hogy a folyóvíz mindent befed,

hogy a nap kiszárítja a vizet,

hogy a sivatagi szál letörli

nyomát a homokról.

 

(…)

 

Ma pontosan tizenegyszer

öt évet éltem és tizenhárom napot.

Nem számolva korábbi ezer létezést.

Nem számolva tízezer jövendő életet.

 

Tizenegyszer öt éve próbálom

megtalálni aki voltam,

elfogadni aki leszek,

azzá válni aki vagyok.

 

(…)

 

A kút mély vizében

szemlélem vonásaim.

A puha áll apámé, a finom

szálú haj is.

A girbe-gurba ajkat egyenest

anyámtól kaptam.

És e nagy homlokot kitől? És kitől

esetlen mozgásomat, balga járásomat?

 

Szívem folyója sok forrásból fakadt.

Mégis, én én vagyok,

én, ahogy az egész mindenség

elképzelte,

a jelen kockázatban,

az aktuális mesében,

az alakuló valóban.

 

(…)

 

Végtelenségig ismétlődő tükör:

a nap ragyog szemünkben, mint az állatok

szemében,

mint minden egyes harmatcseppen.

A hold is tükröződik szemünkben

és a régóta halott csillagok

és az örökké teremtődő világ.

 

Mindenki magában hordja a Mindent,

egyben talán a Semmit is.

 

(…)

 

A néma háziállatok,

és türelmük és bizodalmuk a

gazda kezében. És kegyetlen

sorsuk.

 

Az anyja mellett tébláboló bárány,

ha a napsugár cirógatja,

a kés árnyékát látja már?

 

(…)

 

A bolond lakja a jelent,

a bölcs a végtelent.

 

Azt mondom, a jelen nem létezik,

tegnap s holnap közt haladunk

pókszőtte fonálnál finomabb

fonálon,

tegnap és holnap közt

csak lélegzetnyi tér.

 

Nem, a jelen nem létezik,

csupán egy fal, mi rajtunk áthalad,

míg rajta át nem haladunk.

 

(…)

 

Írnokod vagyok, Fáraó,

de a Mont Cassin-i bencés is én vagyok,

tekercsre írom a holtak nyelvét,

a Bodh Gaya-i sáfrányruhás ember,

ő cirkalmazza a nyolc nemes utat,

a fekete boszorkányt, ki jeleket magyaráz.

 

Hohenstaufen krónikása vagyok.

S a Plantageneteké, a legősibb

skandináv éposz dalnoka.

 

Az emberek pártjának titkára vagyok,

feljegyzem az érkezést, indulást,

a Danaidák hordójának könyvelője és

Sziszifusz munkájáé. Isten ostorának

kriptográfusa vagyok,

száz népirtás történésze,

a fájdalom levéltárosa,

a csönd nagy emlékírója.

 

A homokra író Jézus vagyok.

 

(…)

 

Mesterem szavak mérlegelője.

Azt mondja: a fehér lappal semmi sem ér fel.

A tinta bepiszkítja a papiruszt.

 

Mesterem, így igaz.

Tekercseim porrá lesznek,

írásom elmosódik.

 

Szerepem mégis a dolgokat megnevezni.

Tartsanak bár egy napig vagy ezer évig.

 

Megnevezek tehát vagyok.

 

Mikor valamit megnevezek semmi sem létezik,

                                                mondom magamban,

de hiszem, hogy létezem.

 

 

(fordította Ferenczi László)