Folyt.
.............

Mindezek után elgondolkodtam további életemen. Milyen rendes jány ez, csak na!
Felhívtam...
- Katerina, májne liblih, szeretnék veled valamit megbeszélni.
Megszerveztem a szükséges fasiszta külsőségeket: virágcsokrok, gyertyafény, egy hasznos kis könyvecskéből megtanultam szervizt felrakni és szalvétából virágokat hajtogatni. Röviden - felajánlottam neki, hogy költözzünk össze.
Nincs értelme az ilyesmiben elmerülni, mert szinte mindenki átesett életében az elmezavar eme kórtünetein. Viszont miután a gestanyó kiejtette lányosan elpirulva azt a szót, hogy ,,Igen!", a mátrixba hiba csúszott...
A folyosón megszólalt a telefon, és ő elindult, hogy felvegye...
Ekkor hullottak Kölnre az első bombák...
- TE PATEK! - embertelen üvöltés hasította ketté a führerbunker idiljét.
- Was? - válaszoltam kissé tétován.
- TE IDIÓTA! Nézd meg, hogy hagytad a cipődet a folyosón!
- Miért, hogy? Szerintem jól elvannak ott...
- Mi az hogy elvannak! A cipőknek egymáshoz párhuzamosan, az ajtóhoz merőlegesen, 90 fokos szöget zárva kell elhelyezkedniük családi fészkünk folyosóján. Ferstein???
- Mivantessék? - kérdeztem. - Úgy hagyom ott, ahogyan nekem tetszik!
- Tekerd le a volumét, de hírtelen! Én takarítok itt, így hangot le. Éltél egy kicsit disznók társaságában, de most már úgy fogsz élni, ahogyan majd azt én megmondom.
- Izé... figyelj ide. Had döntsem már el, hogy miképpen élek saját lakásomban, O'K?
- De döntésképtelen vagy. Én jobban tudom, hogy NEKED mire is van VALÓJÁBAN szükséged. Nyomás a konyhába, vacsora, fogmosás, utána pedig be az ágyba, mert holnap reggel munkába mész.
,,Heilige Fotze!" gondoltam rémülten, majd eszembe jutott az ,,Egri nők" című kép.
Aludni nem tudtam. Életemben először éreztem magam impotensnek. Az átélt sokk hatására semmim sem működött, és ami a legfontosabb - semmit sem akartam többé.
,,Hát igen, - gondoltam magamban. - Így kezdődik az ember életének hátralevő része." Majd lázálomba zuhantam.
Északa négyszer ébresztettek engem - ,,sorakozó, névsorolvasás!" - és próbáltak engem rángatni különböző testrészeimnél fogva. Kezdtem sajnálni, hogy beléptem a pártba és fasiszták közé keveredtem... Eszembe jutott az az egyszerű orosz lányka, akit Goldának hívtak, könnyes szemekkel gondoltam hatalmas melleire... Volt min elgondolkodnom...
- Min gondolkozol, amikor ÉN ITT VAGYOK melletted? Szeretni ki fog?!.
Elharaptam magamban a feltörő zokogást, nekicsapódtam a párnának és mélységes sötétségbe zuhantam...

Oldalba böktek.
- Á! Mit?! Már megint???!!!
- Nem, drágám. Ideje munkába menned!
- Munkába! Munkába! - szinte üvöltöttem a boldogságtól, törölgetve a hideg verejtéket homlokomról
- Rovarkám, főzz légyszi nekem egy kávét.
- Hö?
- Légyszi-légyszi...
- Nem kérdés.
Rájöttem, hogy valóban itt a Vég, és most már semmi értelme az ugrabugrálásnak.
- Mellesleg, mikor mutathatlak be anyunak és apunak - ért utól a kérdés a konyhában.
- Ma... Vagy máma... Ahogy tetszik.- mondtam. ,,Ha már mindennek vége, minek halasztgassam az elkerülhetetlent."-gondoltam.
- Ja, igen, drágám, én itt egy kicsit átrendezem az interiőrt. Ide adnád, kedves, a kalapácsot, szögeket és a szerszámkészletet? Majd én mindent elintézek, amíg munkában leszel.
,,Mégis csak van a Földön boldogság" gondoltam, amikor ünnepélyesen átnyújtottam a kért holmikat életem választottjának...
- Na jól van, menj dolgozni, kedves. Én addig elfoglalom egy kicsit magam. Egyáltalán nem tetszik nekem az, ahogyan itt élünk. Rendbe kéne hozni a lakást, hogy ne szégyenkezzem, ha meglátogatnak minket a barátnőim. UGYE semmi kifogásod, ha beugranak a csajok? Nincsenek túl sokan, talán lehetnek tizen, ugye?
- Semmi kifogásom, ugyan már. - mondtam beletörődött, monoton hangon.
- Jaj de jó! Tudtam, hogy szeretsz. Menj, és dolgozz jól. Emlékezz - neked büszkének kell lenned rám. És jó rajzolást!
- Hm... én írok...
- Igen? Hm... Nem mindegy? Na puszikaaaa.

Vége.