A Mokép bemutatja...

FASISZTA KRÓNIKÁK. (A BRAZIL FILMSOROZAT KÖVETKEZŐ EPIZÓDJA.)
Főszerepben: Izaura, Lucelia Santos - Detre Annamária,
Leonsio - Rubens de Falco - Mihályi Győző...)
http://www.youtube.com/watch?v=0ibLo8r6Cts

EGY ÁGYBAN AZ ELLENSÉGGEL, AVAGY HOGYAN ISMERKEDJÜNK MEG EGY LÁNNYAL A REICHBEN.

Na szóval, a közös életünk kezdetén semmi sem mutatott arra, hogy ebből még házaság is lehet. A tányérokat addig sem nagyon mostam el, a bakancsaimat, viccen kívül, legalább fél éve nem pucoltam. Az egyetlen, éberséget és érdeklődést önmagamból kiváltó érzés, a szex volt.
Egész életemben bámulatos szexóriásnak tartottam magam, az ágyakrobatika nagymesterének, de az utóbbi hónapokban ez a bizonyosság kissé megkopott, ha meg még pontosabb akarok lenni - tisztára kiveszett belőlem.
Amikor a legelső lövöldözésre kivittem a csajszit, el sem tudtam képzelni mennyi ,,szenvedélyteli óceánnyi láng" tombol benne.
Együtt élni sem kívántam senkivel sem; arra számítottam, hogy ,,majd meghúzom egyszer-kétszer ezt az operaénekesnőt, kezdésnek közvetlenül a lövöldözéssel egybekötött tábortüzes szalonnasütés után."
Tulajdonképpen akkor még nem tudtam, hogy össze is fogunk költözni, mint ahogyan azt sem, hogy erre én fogom kérni, ismeretségünk harmadik napján. Most nem viccelek.
Természetesen azt sem tudtam, hogy egy olyan vén nácit, mint amilyen én vagyok, oly könnyű lesz elkapni a tökénél fogva, hogy guvvadt szemekkel és lógó nyelvvel készségesen lihegek majd megismerkedni a kedves családdal. Hiszen én voltam addig a nemi stabilitás bástyája, a szüzek csábítója (a Kátyával való ismerkedés pillanatában már kettőnél tartottam), sziporkázó kisördögnek, zsugori disznónak és Hobseknek tartva önmagam.
Viszont gestanyó mejelenése az életemben, viccen kívül, káós ütést mért a vén fasiszta önbecsülésére, méghozzá a titkos front szinte minden szakaszán.
Eleinte, szokásomhoz híven, miután megszereztem a telefonszámát, elkezdtem felderítő tevékenységemet, hogy mindent megtudjak a frojlánról... Amint hozzájutottam a vezetéknevéhez, az hosszabb időre gondolkodóba ejtett. Sokáig tanácstalan voltam, emlékezve Mittelman Gabi szemita spanom édesapjának szavaira, miszerint ,,Fiatalember, jegyezze meg - Németországban már rég nincsenek németek!"...
Végül alaposabban megnéztem, egy barátomnak hála, egyik barátnójének iskolai albumában a fotóját, és rá kellett jönnöm, hogy nemigen létezhetnek vöröshajú, zöldszemű zsidólányok. A további kutatások végül elvezettek a biztos felismeréshez - a lány szintén folkszdojcs.
,,Vaze..." - mondta belső hangom, és kénytelen voltam egyetérteni, a ,,vaze" valóban váratlanul kísértett meg...
Donnervetter! - gondoltam. - Ha megszerzem ezt a bigét, akkor garantált a tiszta padló és kitakarított lakás (közben kétségbeesetten szemügyre vettem azokat a limlom kupacokat, amelyeket az előző nálam lakó nőszemély hagyott).
Na szóval, rövidebbre fogva a mondókámat, rácsörögtem, és megbeszéltünk egy randit.
Úgy öltöztem fel, ahogy általában ruházkodom, azaz régi pilótakabátomat vettem fel, amelyben általában a motorom körül babráltam, a ,,tartozásoktól futok" típusú csőfarmeremet, amely három centivel rövidebb volt, mint a zoknim, no meg persze egy átlag ,,botanikus" egyéb stílusjegyeit aggattam magamra, majd a pofámba húztam a zöld üveges napszemüveget, a'la ,,Nagyi Hirosimában".
A csaj a randira vagányan bekanyarodott egy sötétszürke Ladával, mely láttán első gondolatom az volt ,,csak nem a körzeti meghízottól lopta?", mert annak hasonló gazenvagenje volt.
Úgy döntöttem, hogy teljes műsoridőben részesítem a hölgyet, a ,,szeress engem bűnben, bajban, romlásban és szegénységben" című, prímán kidolgozott kabarém szerint. Nem annak az embernek a lazaságával libbentem elibe, mint aki éppen két hete vett 500 dolcsiért egy vadi új Urál motort (hölgyeim és uraim, 1992-őt írunk!), hanem igyekeztem azt mutatni, hogy én egy szegény diák vagyok, aki a következő életfilozófia szerint készül a májsorvadásra és korai kopaszodásra: ,,Ösztöndíj, nem emlékzem semmire, megint nem emlékszem semmire, nagyon jó lenne enni, éhes vagyok, ösztöndíj, nem emlékszem semmire, nem emlékszem semmire, nagyon éhes vagyok, ösztöndíj, stn..."
Egész megjelenésemmel azt mutattam, hogy egy büdös vasam sincs, de azért széles karlendítéssel meginvitáltam Kátyát a ,,Kis mackó falatozó" nevű minusz háromcsillagos késdobálóba, amit az egész város csak úgy ismert, mint rablógyilkos ifjúsági bandák, és lecsúszott egzisztenciájú értelmiségiek májnagyobbító törzshelyét, amit a köznyelv a városban kizárólag úgy nevezett, mint ,,Kantin a Vidám Cirózishoz".
...És itt ért utol engem a sors első tökönrúgása. A leányzó ezt ondta: ,,Cicafiú, te csak foglalj valami asztalt, ma a vendégem vagy."
Az öreg fasisztát a szavak nehéz mauserlövedéke homlokon találta. Persze azonnal felháborodtam és ellentmondást nem tűrő hangon odavágtam: ,,Te ülj le, majd minden megveszek", majd királyi karlendítéssel elővarázsoltam a zsebemből egy gyűrött tízrubelest.
A hátam mögött meghallottam gestanyó hangját: ,,Várj egy kicsit, had nézzek körül, nem-e drága ez a hely, nehogy túlköltekezz itt nekem." (A szavak hallatán a pultnál három volgai autógyáros lakatos is félrenyelt a sörrel és Mexapultos kezében megszakadt egy leheletnyi időre a pohár örökös körforgása a törölköző körül.)
O'K, drágám - gondoltam - az egyes számú teszten átestél. Fura gondolatok kezdtek el nyikorogni a poros agyamban, mint nagymamám olajozatlan Singere. Végül kisebb szóváltás után sikerült vennem két csésze kávét, cukor nélkül, mivel a kisasszony előadta fő műsorszámát, hogy ,,nem is vagyok éhes", de ha esetleg harapnék valamit, ő aztán szívesen kiugrik a nemrég épült mekibe, és hoz pár ,,halat"".
Ser gut, mondtam magamban, és áttértem az ismerkedés második fázisára. Váltva pár szót erről-arról, elbuszoztunk a rakpartra, ahol ilyen időben általában gondterhelt párocskák flangáltak, akiknek nem volt még saját pecójuk, melyben nyugodtan kefélgethettek volna, a demográfiai statisztika nagy örömére.

(Folytatás következik. Meg minden.)