Bősz besnyők marha talkumon

 

 

Babarczy Eszter írja: „Gyurcsány fogja a párt tökét, a párt fogja Gyurcsány tökét, és közben meredten…  hogy addig még több vödör szart kapjanak a nyakukba.”

 

Fel Bundy válasz | 2009.01.29 19:43:03 Š (10059)

Csoóri szerint a magyarság „asszimiláláshoz” a zsidóság „a szabad demokraták révén olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott soha”.

Érvényes ez a megállapítás?

Nem érvényes.

Illetve annyiban autentikus, amennyiben jelzi: milyen az, amikor a jeles költő zsidófaló hősi haragjában teljesen meghülyül. Vagy fordítva: Csoóri azért antiszemita, mert gyárilag hülye.

Tyúk-tojás probléma ez is. Mindenesetre Csoóri szerint a zsidó dobbantva asszimilál. Stilisztikailag dobbantva. Pedig dobbantót még a szabadelvű zsidók sem tudnak „ácsolni”, ezt a költő nekem, mint (goj) építésznek, illetve mint valahai sportolónak nyugodtan elhiheti. Hanem viszont dobogót szoktunk ácsolni, teccik tudni?, a dobogó viszont nem azonos a dobbantóval. Ekkora költői szabadság nincs, csak abban az esetben, ha a költő agyát végképp elborítja az antiszemita baszdüh. Ezért mondom, hogy már a stílus is árulkodó.

Előzmény: xyz4567 (10044)

 

Jobban utánanéztem a dolognak, s kiderült, árnyaltabb a kép, aminthogy azt korábban gondoltam. Mindenekelőtt tüzetesebben olvastam át a Nappali hold-at, melyben a költő elárulja, hogy ő valódi besenyő ősökkel büszkélkedhet. Persze csak nagyon szerényen, visszafogottan, mert az igaz besenyő szerényen büszkélkedik, mintegy muszájból, vagyis azért kell a besenyőnek magának előhozakodnia származásával (a „Csoóri nemzettséggel”), mert televan az ország bogarászó irodalmárokkal, bizonyítékokat csúsztató bogarászokkal, bizony, vannak ilyen irodalmárok hazánkban jócskán, így hát a besenyőnek hozakodnia muszáj.

 

Szó szerint ezt írja a költő: „Ha nincsenek bogarászó irodalmárok, akik romok alól előkerült bizonyítékokat csúsztatnak elém, én magam sose hozakodom elő azzal a Csoóri nemzetséggel, amely a család homályba vesző múltjában némileg eligazít.

Hitelesíthető okiratok szerint a nemzetség besenyő eredetű. Feltehetően még István király telepítette le őket Székesfehérvár mellé, hogy mint afféle nyugtalan társaság, szem előtt legyenek, és hűséggel szolgálják az Árpád-háziakat. A besenyőkről soha nem terjedt el a köztudatban, mint például a kiskunokról, jászokról, nagykunokról, hogy különb magyarok az eredetieknél, de Illyés, aki magát besenyő ivadéknak vallotta, huncutkodó szemvágások közben erősítgette ezt többször is.”

 

„Hitelesíthető” okiratok szerint – írja a Kossuth-díjasan besenyő stiliszta. Nem hiteles (esetleg hitelesített), hanem par excellence „hitelesíthető” okiratok szerint besenyő a költő. Kinek őseit a „hitelesíthető” okiratok szerint is csak „feltehetően” István király telepítette le, ám az már egészen biztos, hogy a „feltehetően” telepítő István azért telepítette a „nyughatatlan” besenyőket Székesfehérvár mellé, hogy azok ott szem előtt legyenek. És persze nyughatatlanul, ámde hűségesen szolgálják az Árpád-háziakat.

Ez hát a hűség és a nyughatatlanság besenyő dialektikája: Lábhoz, besenyő! Itt szolgálj nékem hűségesen! Illetve ez a Csoóri-besenyőféle hülyének nézés minősített esete.

Mindegy, a lényeg, hogy Csoóri nem Arany János híres verséből származik, miként azt korábban gondoltuk, sőt kiderült (a bogarasan bogarászó irodalmárok azt is kiderítették), hogy az Arany-eposz ismert szakaszának eleddig lappangó változata így hangzik:

 

Nem máskép tevének a lelkes cigányok:
Éljen Csóri, éljen, besenyő vajdájok!
Mind inába forrnak, majd agyon tapossák,
Azt miveli bennök a háládatosság.

 

(A szövegváltozat bogarászó hitelesíthetősége folyamatban van, melynek eredménye természetesen nem kétséges. Tudniillik a fent idézett változatot Madách Imre írta, Arany öntötte végleges formába. Mint kiderült, tévesen. Madách tudta jól.)

 

De nem is ez az igazán fontos, hisz’ újabb bogarászások során napvilágra (Holdvilágra) került, hogy nem csupán Csoóri és nem csak Illyés, hanem Babits is besenyő származású értelemszerűen. Tehát nem pusztán művészileg, de nemzetségileg is kontinuus a három költő. Karinthy rosszul tudja, nem Babits Bihály, hanem Babits Besenyő az igaz neve a Nyugat főszerkesztőjének. Karinthy tévedett. Babits édesanyja nem véletlenül, hanem Bion bölcseinek mesterkedése okán rontotta el az alliterációt az elemzett költeményben (s ezt kompenzálta valamelyest a szekszárdi szüléssel).

Továbbá azt is föltárták a Csoóri-bogarászok (s ez végleg eldöntötte a kérdést), hogy Babits híres sorai eredetileg így hangoznak: „Szekszárdon besnyőnek születtem, / besenyő színésznőt szerettem”. Ezt a versrészletet a kurátorköltő később átírta (a „széphangzás mián”), ám hogy ne hulljon porba a preturuliánus pedigré, Babits kijavította Messze… messze… című költeményének első szakaszát is:

 

Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bősz besnyő barna balkonon
bereng a besnyő alkonyon.

 

Itt persze a közvetlen ihlet a náthából fakad („bereng”), a spanyolnáthából, ám ami az alapmondandó lényegén nem változtat.

 

Sőt. Bogarászó b-irodalmárok előbogarászták a Babits-Illyés-Csoóri vérvonal jászoli genezisét is, megállapították, hogy maga Jézus is besenyő. Nem hunor, nem magor, miként azt a hígak állítják talkumnak tűnő zsizsikport hintve a fehérvári turulok árva szemébe, hanem valódi besenyő. (A betlehemi jászolból származnak a jászok is – innen a név: jászok – jászol – jászik – jászunk… jásznak.)

Tudjuk továbbá, hogy a magyar himnikusan porlik. Mint a kő – amely kő egyébként marad, a kő marad – porítottan marad? (mindegy, ezen már nem veszünk össze). Wasskeményen marad. Szóval a lényeg, hogy Jézus is besenyő. Szekszárdon született. Eredeti neve Bézus Brisztus. És ebbéli minőségében találkozott Borbán Biktorral Alcsútdobozon (nota bene nem Balcsútdobozon, hanem Jobbalcsútdobozon!), szóval hogy ők ott azután együtt ajánlották Bária kegyelmébe a miniszterelnök autósmatricáját (ők is dáthásan).

Ez történt. Nem a hígvelejű történészekre kell tehát hallgatnunk, hanem azon dúsvelejű bogarászokra, akik Illyés „huncutkodó szemvágását” tartják hitelesnek. Illetve hitelesíthetőeknek. Már csak azért is, mert köztudott, a „huncutkodó szemvágások” nem a huncut zsidót, nem a huncut cigányt, hanem a nyughatatlanul hűséges besenyőt jellemzik Fehérvárott.  Illetve a fehervaru rea meneh hodu utu rea. És nem a Szvatopluk-féle labanc-huncutokat ám, hanem a turul-kuruc-huncutokat.

 

Egyébként Spiró is két változatban írta meg ominózus sorait, melyek végleges variánsa így szól: „csönd van. Senki se pisszen. Alantról / kevéske költő huncutkája int”. (Nem oly szépen lejtenek a sorok, mint az eredeti változatban, de így sokkal jobb, mert így gerinchúrosabb.)

 

Jézus konkrétan a második besenyőtörvények szerint számít besenyőnek, ugyanis minimum három nyughatatlan nagyszülője volt besenyő, de inkább öt. És ami a legfontosabb, közülük hatan hűséges ácsok, mégpedig a legelső ácstörvények szellemében. Így Jézus közvetlen fölmenője is az ácsszakmában dolgozott természetesen. Szigorúan magánvállalkozóként, merthogy az állami szektor nem hatékony. Jézus édesapjának volt egy kis szakműhelye, melyben besenyő embereknek besenyő dobbantókat ácsolt termelői áron. És olyan jó minőségben, hogy azóta is a József által egybeácsolt dobbantók dobbantják meg a besenyő szíveket. De ácsolt József minden más epedázatot is, ácsolt turul vaságyakhoz acélsodronyt (wassból nyilvánvalóan), ácsolt teherautófédert, sőt gumiasztalt is.

József legismertebb ácsolata a betlehemi világkiállításon fölállított monumentális bándzsidzsámping. Besenyő bándzsidzsámping. Amely onnan kapta nevét (túl az alliteráción), hogy Józsefnek akkoriban már enyhe szemtengelyferdülése volt, illetve hogy az ünnepi avatóbeszédet az akkor legtekintélyesebb Csóri-besenyő vajda mondta el, s aki a bandzsi szót tradicionálisan bándzsinak ejtette.

 

Ez a teljes és hiteles(íthető) történet; s amiből következően (immár be kell látnunk!) logikusan adódik Csoóri állításának igazságtartalma, mely szerint a „szabadelvű magyar zsidóság” asszimilálja a magyarságot. Nem a „zsidó liberalizmus” asszimilálja, hanem a „magyar zsidóság”. Az a szabadelvű.

 

Kossuth-díjat tehát a költő stilisztának! Még egyet neki! Prímán cukrozott Primissima-díjat!

 

Visszatérve a kiinduló tételhez (már a stílus árulkodó): akár a tehetségtelen, ványadt, vödör-szaros Nausziká-karjaival hadonászó („bunkósbotozó”) Gloster néni, akár a tehetséges, ámde nyughatatlan jobbágyivadék, a huncut-besenyő Csoóri szövegét vesszük példaként, mindegyre kiderül: dühből nem lehet jól írni. Csak viszont nagyon rosszul lehet írni. (Még Eörsi István sem képes dühből megfelelően stilizálni. Van példa rá, kocsideréknyi.)

 

Kérem, az én szövegeim azért olvashatóak, mert nem csupán istennek, hanem annál is többnek: szabad embernek születtem. Nem liberális vagyok, hanem épp ellenkezőleg: szabad. Ami azt jelenti, hogy nem akarok senkit legyőzni, még kevésbé meggyőzni, fölvilágosítani, fölszabadítani. Nem akarok senkit „megdugni” (épp elég már az is, ami itthon a kötelezőgyakorlat ugyebár – az ún. rövidprogram), továbbá nem akarok senkit kimoderálni, kimoderáltatni, fórumot bezúzni, bezúzatni (de én még csak korábban sem szorgalmaztam ilyesmit – nyugodtan mondhatjuk így is: soha), nem vagyok lelkileg, „eszmeileg”, törzsileg elkötelezett…  egyszerűen nincs jobb szó erre: szabad vagyok.

 

A szabadság (a totális szabadság) elengedhetetlen föltétele a valódi teljesítménynek, a minőségnek, minőség alkotásának, teremtésének. Ismét Marxot idézem: „Magunkfajta emberek… hogyan is illenénk egy ťpártŤ -ba? Nekünk, akik fütyülünk a népszerűségre… minek egy ťpártŤ, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket? Valóban nem veszteség, ha nem tartják többé rólunk, hogy ťigazi és adekvát tolmácsaiŤ vagyunk azoknak a korlátolt állatoknak, akikkel az utóbbi években összeverődtünk”.

 

Mármost ez abszolúte hiteles szöveg. Bizonyítja: Marx nem volt elkötelezett, sőt ellenkezőleg. Marxot társzerűsége tette olyanná, akihez csak elkötelezetten lehet viszonyulni. Vagy pró, vagy kontra. Ez a dolog furcsa paradoxona.

Aki viszont elhatározza (egyik a napról a másikra), hogy ő most már aztán nagyon nagy bunkó lesz ám, vagyis aki – láthatóan – nem élvezi az írást (mintegy l’art pour l’art élvezkedve), hanem eszköznek, cséphadarónak, „samunak”, „Maximkának”, „bunkósbotnak” tekinti a szót, a mondatot, a hozzászólást, a publicisztikát, a glosszát… nos, az stilisztikailag elveszett ember.