Én is így gondolom,ahogy Ön.És örüljön és legyen boldog,h a lánya még kicsi volt,és nemigazán maradtak emlékei Erdélyről.19 éves leszek és kicsivel több,mint 2 éve,h átköltöztünk.Hosszú történet a miénk is.Otthon nem volt álláslehetőség,és édesapám itt vállalt munkát.Nyolc évig éltünk úgy,h egy hónapban csak egy hétig láttuk apukánkat.A bátyám is Pestre került egyetmere.Nővérem 2 éve érettségizett még otthon,és neki is dönteni kellett.Álmait feladva döntött ő is Pest mellett.Így édesanyámmal ketten maradtunk volna a kis lakásban.A család elhatározásra jutott:költözünk.Nagyon nehéz volt,sírtunk,szomorkodtunk,haza vágytunk!Magváltozott minden egy új iskola/munkahely,új város,új ház,új ország!Sajnos,h ezt kell mondjam,hiába volt régen egy ország,mostmár nem az.Édesapám 9 év után kapta meg az állampolgárságot.Az eskütételen az újságiró megkérdezte,h hol érezte magát otthon?Hol érzi magát magyarnak!Sajnos a válasz az,h:otthon!Otthon pedig Partiumban van.Nem elfelejteni,nem csak Székelyföld van!Ott legalább magyarnak mondtak!Hiába volt nehéz és rossz.DE csak ott vagyunk igazán otthon!Mégmindig hiányzik és mindig is fog.De legalább az én gyerkem elmondhatja majd magáról,h magyarországi magyar és büszke lehet majd arra,h felmenői erdélyiek voltak!Ahogy Ön is,az én szüleim is azt remélték,h nekem és az én családomnak könnyebb lesz!Jól döntött!Még akkor is ha Ön nem tudja hol van otthon.De a lánya tudni fogja és hálás lesz Önnek azért,h nem neki kellett döntést hoznia.

Tria non!