Idézem a Nyelvművelő kézikönyv szócikkét.
„mindig – mindég
A köznyelvi változat a mindig, a mindég egy kissé régies és népies, de a régebbi nyelvben meglehetőn általános volt. „A muzsikás mindég fújja. Mindég szilajabban pörög ujja.” (ÉrtSz.: Arany) Az utóbbit akadémiai helyesírásunk csak 1922-ig engedte meg. [Nem egészen értem, hogy ejtésváltozatok közti választáshoz a helyesírásnak mi köze. A felső nyelvállású rövid-hosszú – úgy vélem – lényegében más kérdés, mert ott a kiejtés nagyon ingadozó általában is. r.] Utána egy ideig a mindíg alakot írta elő. 1950 óta csak rövid i-vel helyes.
A szépirodalomban olykor még a 20. században is felbukkan a hasonló jelentésű mindétig (~ mindéltig) forma is. Ez a köznyelvben már egyáltalán nem használatos.
Irodalom: Nagy J. B.: Emberöltő 259; Szemere: AkHTört. 93–4.”