Kedves laszilo, köszönöm a válaszodat.

A helyzet az, hogy elég nagyméretű hőcsöveket szeretnék készíteni, képzelj el egy 6 méteres egycollos horganyzott vascsövet, de a cső hossza lehet akár többször tíz méter is, egyelőre maradjunk a 6 méternél, és pl. a hőcsöveket egymásba tekerve, "sorba kötve" talán egyszerűbb is megoldani, hogy legyen egy pl. 3o m hosszú hőcsövünk. Tehát a 6 méteres hőcsövet úgy érzem, elég nehéz volna kiforralásos módszerrrel elkészíteni, bát nyilván nem megoldhatatlan. Talán, ha a csövet végig hőálló hőszigetelővel borítanám, és csak a két vége lenne szabadon, akkor hűlési veszteség nem állna elő, "mindössze" a cső tömegét kellene lényegében felvinni 1oo fokra, nomeg persze a vízét, de abból számításaim szerint csak grammokra van szükség, kapilláris nélküli esetben.

Tehát méri az ember a csőbe betöltött viz tömegét, aztán méri a kiforraláskor kijövő és kondenzálódó gőz ill. víz tömegét folyamatosan, és amikor már csak a szükséges vízmennyiség maradt a csőben, akkor jöhet az elszorító fogó..., és a leforrasztás.

Ám ekkor sejtésem szerint csak a művelet elvégzésekor a műhelyben uralkodó helyiséghőmérséklet  értékétől fog hőt szállítani a hőcső, tehát ha 2o °C van a helyiségben a hőcső leforrasztásakor, akkor a hőcső 2o °C-tól fölfelé fog működni.

Ez pedig legföljebb hőtárolóhoz elég, de hőszivattyú-szondaként már közel O °C-tól szükség van szerintem arra, hogy a hőcső a földből energiát vegyen ki, mert nyilván kiderült már, hogy ilyesféle dolgokon igyekszem.

Jól gondolom ezt a leforrasztáskori helyiség-hőfokot?