Köszönöm szépen az együttérző válaszokat, igazából erre meg egy kis biztatásra vágytam. Hisz az orvos azt elvette tőlem: az eddig valahogy fenntartott reményt, hogy lesz ez még jobb is. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy mindezt a doktornő egy görcsös igyekezettel magára vett nyájassággal adja elő, kedveskedő-megnyugtató szándékkal, ami elismerem, komoly fejlemény sok más orvos hozzállásához képest, de tulajdonképpen az az igazság, pont ugyannyira nem érdekli és nem veszi komolyan, amit mondok, pont ugyannyira nem tekint partnernek, hogy elmondja, mire számíthatok, mi miért van, stb., mintha még bunkó is lenne. Nekem semmi szükségem nem volt hamis álmegnyugtatásra, hisz nem aggodalmaskodtam (egészen odáig), nem panaszkodtam, csak egyszerűen tényszerű, tömör választ adtam a kérdésére - miért kellett az általam érzékelteket semmisnek kikiáltani, és teljesen felesleges állapotdiagnózist felállítani laborleletek nélkül? Na mindegy, tőle ez telik, és persze még érthető is a millió beteg mellett. De én is gondolkodom az orvosváltáson, mert kezdettől nem jön be nekem ez a nő, meg az egész rendszer (konzultáció leleltek nélkül, utána írásos utasítás az eredménnyel - szerintem kész röhej), csak hát ugye éppen ő az új orvosom. Biztos írtam már, hogy 6 éven át egy olyan fantasztikus orvoshoz jártam, amilyen a valóságban talán nincs is (belgyógyász-immunológus, nem endokrinológus, de nyugodtan kezelhet belgyógyász is pajzsmirigybeteget - csak valaki kérdezte ezt is nem rég), de ő sztk-ban rendel, az izotóp miatt meg a klinikára kellett mennem, és onnantól automatikusan ide vagyok visszarendelve. Bár persze járhatnék a régi orvoshoz is, csak hát most még minden bizonytalan, állítólag egy éven belül még bármerre fordulhat az állapotom, akár újabb izotóp is előfordulhat (bár gondolom, mostantól ennek nem sok az esélye)- szóval ciki lenni fél év múlva visszasomfordálni a klinikai orvosomhoz, ha most "leváltom". Meg aztán ez a munkahelyem szomszédságában van, egyszerűbb ide átugrani, és arra gondoltam, ha majd csak évente-félévente kell járni, beállt a gyógyszer, már tök mindegy lesz, hogyan kommunikál az orvos, viszont egyszerűbb az itteni visszarendelési szisztéma szerint visszajárni, mint azokat a köröket lefutni beutalókkal meg anyámkínjákkal, amiket az sztk-val művelnek. Na szóval épp nem tudom, mi legyen.
Mindenesetre most újra próbálom tartani magamban a lelket, hogy még csak egy folyamat kezdetén vagyok, és ahogy eddig is javultam, biztos még ezután is fogok, meg hozzá kell szoknia a szervezetnek a megváltozott állapothoz stb. És várom a laboreredményt, hátha majd abból is okosabb leszek. Igyekszem sokat mozogni, mert az az egyetlen, ami életre kelt - sose hittem volna magamról (mármint hogy valaha is az életem fontos része lesz a sport)!
Azért az érdekelne, hogy más alulműködésben hogy van ezzel a depivel, mert évekig olvasgatva a hozzászólásaitokat, valahogy az a benyomásom alakult ki, hogy ezt kevesen emeltétek ki mint legfőbb tünetet. Nekem van csak ilyen szerencsés hajlamom?