JÓSKA

Általánosban szeptember vége felé többnyire nekem szegezték otthon a kérdést: aztán van-e már barátod? Nem mindig volt igen a válasz, nem voltam egy könnyen kapcsolat teremtő típus. Különösen idegenkedtem az első szóra erőfitogtató, a konfliktusokat első lehetőségként verekedéssel megoldani szerető társaktól. Még a játékos évődésből eredő lökdösődés is taszított; miért kell – akár kibírhatóan is – fájdalmat okozni a másiknak gyakran nem is igazán kontrollált erejű ütésekkel, mikor egy riposzt ügyesen megválasztott szavakkal, mondatokkal is elérhető. Ma sem tudom rossz érzés nélkül nézni, ha egy kamasz vicces kedvében odacsap a társának.

Akadt persze kedvemre való, hasonszőrű fiú is, akiről aztán mondhattam odahaza, hogy megvan a barát. A gyerekkor persze ritkán hoz létre igazi, hosszantartó, komoly barátságokat – azok jóval később keletkeznek – ilyenkor elég némi rokonszenv, hasonló érdeklődési kör vagy éppen csak annyi, hogy ne lakjunk távol egymástól.

Így jöttünk össze Heisler Jóskával. Soványka, csendes gyerek volt, többször mosolygott, mint nem. Egyke volt, mint akkoriban még én is, talán ez is közrejátszott abban, hogy egymásra találtunk. No meg a viszonylagos közelség.

A Bosnyák téri villamos remíz Thököly úti oldalán kellett csak végigballagni, s az azt követő első házban lakott Jóska. Édesanyjával és egy Juliska nevű fiatal cseléddel, akit akkor már – 1950-55 táján – háztartási alkalmazottnak illett nevezni. Édesapjáról sokáig nem tudtam semmit; ő nem beszélt róla, én meg nem kérdeztem. Megtanítottak otthon, hogy ezekben az években (öt-tíz évvel a háború után) nem illő távol lévő férfiakról kérdezősködni. Volt ismerős fiatalasszony, aki Oroszországból magáról hírt adott férjét éveken át várta feketébe öltözötten hiába, soha nem jött meg.

Jóska édesanyja nagyon szép, szomorú mosolyú, ápolt, elegáns asszony volt; halkan szólt, ha szólt, de ritkán. Jó időnek kellett eltelnie, míg valahonnan kiderült számomra, hogy a férje valamelyik haláltáborban fejezte be életét. Nem is tudtam meg többet a múltjukról.

A házukat megszerettem. Már maga a tény, hogy valaki egy ekkora saját házban lakik (bár az sem lehetetlen, hogy akkor már államosították, s ők csak bérlők voltak), a mi egy szoba, konyhánkkal összevetve, felébreszthette bennem a jómód, a kényelem utáni vágyat. A kívülről szinte ma is eredeti állapotában látható, talán a századforduló táján épült, magasföldszintes, háromosztatú polgári villa, elől-hátul egy-egy kellemes méretű terasszal, kényelmes lakásként szolgálhatott kezdettől fogva egy családnak. Olyan három-öt szobás lehetett, melyekből a hátsó front egy kisebb helyiségét Juliska lakta. Az alacsony, kedves, magányos parasztlány (vagy inkább fiatalasszony) hosszú, szőke haját állandóan egyetlen tömött copfban hordta, s ha csak tehette, ránk mosolygott. Ő viselt gondot a lakásra, főzött, mosott, s felügyelt Jóskára, míg édesanyja délután hazaért a munkából.

Ha készen voltam otthon a leckeírással, meglátogathattam Jóskát. Persze, lelkemre kötötték, hogy időben otthon legyek, meg is jelöltek valami hét óra körüli terminust. Amit aztán én – karóra hiányában – tovább adtam Juliskának, kérve, figyelmeztessen, ha mennem kell. Meg is tette minden esetben, én viszont néha elmerülve a játék élvezetében, el-elkéstem otthonról. De készen álltam a kifogással: nem szólt a Juliska. Szerencsére a szüleim sosem találkoztak vele.

A vágyálmok kategóriájába volt sorolható az is, hogy Jóska egy teljes, saját szobával rendelkezett. Tágas, nagy belmagasságú, szép, nagy ablakkal a Thököly útra. És persze sok játék. Voltak ólomkatonáink, felállítottuk őket egymással szemben, volt köztük egyszerű honvéd meg tiszt, de akadt cowboy, indián, még lovas is. Aztán ahogy ezt a fiúk szokták, s ahogy a kor harcos, háborús filmjeiben láttuk, csatáztunk az utolsó emberig. Ha eluntuk, elővettük vágyaim másik tárgyát, a kismozit. Talán a diafilmvetítő egyszerűbb változatának nevezhetném. Rövidebb végére állítható, téglaalakú doboz, lapján egy cigarettásdoboznyi ablakkal. Hátoldali ajtócskáját kinyitva láthatóvá vált alul és felül egy-egy henger, az egyikről le, a másikra feltekeredett egy papírszalag, melyen színes képek sorjáztak. Volt még benne laposelem zseblámpaizzóval a képek hátulról való megvilágítására. Leeresztettük a redőnyt az ablakon, és Jóska a doboz oldalán lévő gombot tekergetve mozizni kezdett. Én meg a szőnyegen hasalva olvastam az egymást váltó, kivilágított képek feliratait. Akkor elhatároztam, hogy ha nagyobb leszek, barkácsolok én is ilyet magamnak. Vagy ha túl soká tartana, akkor a gyerekeimnek. Sejthetik, hogy ez is a meg nem valósított elhatározások közé sorolható.

Egyszer járt nálunk is Jóska. Tán csak pár percre, hogy áthívjon, mert a mi kis zsúfolt szobánkban nemigen volt lehetőség játékra, az udvart pedig Laborcz bácsi, a volt háziúr gondosan ápolt, művészi ízléssel elrendezett virágoskertje – mondhatnám parkja – uralta. Amíg rám várt a barátom, szüleim feltették neki az obligát kérdést, mi leszel, ha nagy leszel. Botikus – felelte Jóska, majd elmagyarázta, hogy az mindenféle növényekkel, virágokkal, fákkal idejét töltő foglalkozás, így rájöhettek a kérdezők, hogy botanikus lenne a szentem. Ebbéli szándékát motiválhatta az is, hogy otthon nem volt kertjük. Pontosabban megvolt a ma is látható, utca felőli előkert, de az – talán zajossága, porossága okán – szinte idegen territóriumnak minősült számunkra. A hosszan hátranyúló telken viszont, nem messze a lakóháztól egy terjedelmes asztalosüzem foglalt el minden helyet. Talán valamilyen kisipari szövetkezet volt, de valószínűleg nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy a háború előtt magántulajdonban, éppenséggel a ház lakóinak tulajdonában állt. Ennek a státusznak megváltoztatásáért nem kellett megvárni a háború utáni államosítást, elég volt meghozni néhány zsidótörvényt, s máris megoldódott a dolog.

Napközben zúgtak, sivítottak itt a gépek, folyt a termelés, de délután, mire én átértem, elcsitult a vidék, csak a feldolgozott fa csodálatos illata terjengett a levegőben. Ilyenkor – ha Juliska is elfoglalta magát valamivel a házban – Jóskával belopakodtunk a kihalt telepre, s igen hamar rátaláltunk egy-egy, kardnak alkalmas lécdarabra, aztán egy rövidebbre is. Kerítettünk szöget, kalapácsot, a rövidet keresztben a hosszúra, s már kész is volt a kard, mehettünk harcolni. Az üzem hosszan hátrafelé elnyúló épülete és a villamosremíz kerítése közt egy keskeny, de igen hosszú, gazos, bokros senkiföldje terült el. Ez volt a harcmező. Az ellenség meg a bokrok, bogarak, néhány rémülten menekülő macska, s amit még túláradó fantáziánk odaképzelt. Talán mondanom sem kell, minden alkalommal győztünk.

Ezek az ideig-óráig igen élvezetes barátságok gyakran a felnőttek jóvoltából egyik napról a másikra meg is tudnak szakadni. Egy költözés, másik iskolába átíratás vagy valami hasonló egy csapásra véget vet a kapcsolatnak; az ember rövidesen talál új barátokat, s a fakardos csaták lassan emlékké mosódnak.

Valahogy így szakadhattunk mi is el Jóskával, ködbe tűnik az oka, s a nyolcadikos osztályfényképen már hiába keresem kamaszos vigyorát. A házból is régesrég elköltözhettek, s ha él valahol, nagyapa lehet ő is.

Persze néha fel-felötlik egy-egy név a múltból. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha a mindentudó internetet hívnám segítségül? Beírtam Jóska nevét a keresőbe. No keress! És megjelent egy szöveg, melyben az a mondatrész állt, hogy „Heisler József faárugyára Zuglóban”. Több ugyan egy szóval sem, de talán ha venném a fáradságot és elmennék egy nagy könyvtárba vagy levéltárba… Ki tudja?