Szia Brilians!

Amikor megtaláltam ezt a lehetőséget a levelezésre (sajnos még nem vagyok egy nagy netező, mivel annyi munkám van, hogy eddig nem tudtam rá időt szakítani - nem úgy most), pontosan a Te történeted fogott meg annyira, hogy elhatároztam magam a történetem megírására. Ezzel is szeretném megerősíteni, hogy tényleg léteznek ilyen esetek, nem egyedi a mi történetünk.Nálam még a munkahelyemen sem igen akarták elhinni, pedig egészségügyben dolgozom, csak amikor megnézték a két darab nyílt sebemet, akkor fogták fel, hogy micsoda fájdalommal is dolgoztam 3 hétig, amíg be nem kerültem a sűrgősségire. De hát dolgozhattam, mert a sebész úr egészségesnek nyilvánított.
Aki ezeket nem éli át, az nem hiszi el. Én 42 éves vagyok, két lányom van, egy 21 és egy 4 és fél éves. Képzeld el, hogy éli meg a pici lányom, hogy 8 hetig az anyja a szeme láttára fetrengett a fájdalomtól. Az oviba minden reggel reszketve bújik hozzám, mert fel van készítve, hogy talán megint kórházba megyek és nem mehetek érte.
Sajnos az egyik sebemnél, megint keményedik, melegszik - nem tudom mi lesz.
Holnap hívom a dokit, de már előre rettegek. Fájdalmam nincs, mert Contramalt kapok fájd.csillapítónak, amibe egy kis morfin is van, de igyekszem nagyon keveset szedni a hozzászokás veszélye miatt.
Szeretném, ha újból altatásban csinálnák, ha kell - attól nem félek.
Minden egyéb fájdalomtól, a legkisebbektől is reszketek. Eddig híres voltam a hatalmas fájdalomtűrő képességemről, most meg ....
Szenvedek a kiszolgáltatottságtól, a tehetetlenségtől, és félek nehogy kialakuljon a depresszió, amihez lassan igen közel állok.
Te ezeket, hogy tudod átvészelni, megoldani? Ha van valami titkod, írd meg!
Én is drukkolok Neked nagyon.
Szia: Juditka