Az 1913. novemberében, futballmérkőzésen szerzett sérülésben elhunyt Stiller Gyula emlékére.


Marschalkó Teofil: A temetés után

Száz kicsapongás szűnj meg egy percre,
Víg tréfáiddal most megállj dalom!
Stiller Gyulára gondoltam naponta…
S ma egyik karomat koszorú nyomta,
A szívemet meg béna fájdalom.

Ma láttam megint kemény arcokat,
Kiket a gyepről már rég ismerek,
Vad indulat ma nem volt azokon,
A tört szív búja ült az arcokon,
Ma sírtak ők, a zordon emberek.

Ma láttam én sok cifra koszorút,
Búcsúszavakkal megtelt szalagot
És egy koporsót, melynek oldalán
Most nem tíz erős bajvívó talán,
Hanem tíz megtört béna haladott.

Ma láttam én egy szelíd barna űrt…
Melyre szemünk száz csókot vetett,
Hallottam könnytől ázott szavakat…
S míg szemem könnye rögére akadt,
A földbe temették az életet.

Ma láttam megtört, meggyötört anyát,
Amint elsírta százszor: „Nem adom!”
S míg búcsúdalok halk hangját lesem,
Alélva hull a földre csendesen
Egy jegygyűrűs, egy bájos hajadon…

Száz kicsapongás szűnj meg egy percre!
Vad iramában álljon a labda!
Gondoljunk rá, ki el van már temetve,
Aki a labdát annyira szerette,
Hogy életét is oda adta.

Stiller Gyula, eltemettünk, igen.
De ezrek szívében nyíltak ma ajtók
S te jöttél keményen, frissen be rajtok.
Te jöttél, emléked ott is maradt,
Szívünkbe hullott minden csepp véred!
Nem érhetted meg a forró nyarat,
De szívünk mélyén ragyogva megéred!


Sport-Világ, 1913. november 17.