(részlet)

...A nemek közötti zavaros viszonyok részben épp annak tudhatók be, hogy míg a férfiak és nők közötti különbségek biológiai, egyetemes adottságok - és ezért nemigen változtathatók meg -, a maszkulin és feminim jellegzetességek sok tekintetben a kultúra termékei, vagyis szerepek, amelyek bizonyos mértékben megváltoztathatók. A mi kultúránk jelenleg éppen a társadalmi nemek módosításán dolgozik, ami nem túl könnyű és meglehetősen kényes ügy.

Mondanál néhány példát?

Például általában igaz, hogy a férfitest izmosabb és erősebb, mint a női test, ám ebből nem következik az, hogy a maszkulinitással feltétlenül együtt jár az erő és a magabiztosság, a feminimitással pedig a gyengédség és a szerénység. Átmeneti korszakban élünk, a maszkulin és feminim szerepek átértékelésének és újradefiniálásának korában, ami sajnos azzal jár, hogy manapság a férfiak és a nők gyakran rosszindulatú acsarkodásokkal tarkított nemi háborúkat vívnak egymással.
A baj oka részben az, hogy míg a maszkulin és feminim szerepek tartalmát valóban újra lehet értékelni, át lehet alakítani - sőt, ez a nagytakarítás már réges-rég esedékes is volt -, a férfi és női jellegzetességeket nemigen lehet megváltoztatni, és abbeli igyekezetünkben, hogy a maszkulin és a feminim sajátosságok között áthidaljuk a különbségeket, vészesen közel kerültünk ahhoz, hogy a férfi és a nő közötti különbségeket is eltöröljük. És míg az előbbinek nagyon is van létjogosultsága, az utóbbi teljes képtelenség. És a trükk valószínűleg tényleg abban áll, hogy különbséget tegyünk a kettő között...

Vagyis a férfiak és a nők közötti különbségek egy része örökre fennmarad, más részén változtatni kell?

Valahogy így áll a helyzet. Ha a férfiak és a nők közötti - mind biológiai, mind kulturális - különbségeket vizsgáljuk, még a kultúra szférájában is találunk olyan eltéréseket, amelyek a különböző kultúrákban egyaránt felbukkannak. Úgy látszik, hogy a férfiak és a nők közötti biológiai eltérések olyan erősen meghatározóak, hogy még a kultúra területére is behatolnak, és a nemi szerepekben is felbukkannak. Hiába igaz tehát, hogy a nemi szerepek kultúrafüggők és nem biológiai adottságok, vannak a maszkulinitásnak és a feminimitásnak olyan állandói, melyek egymástól távoli kultúrákban is megjelennek.

Ez az elképzelés még egy évtizede is meglehetősen vitatottnak számított. Manapság viszont már jóval többen elfogadják.

Igen, ma már a radikális feministák is úgy tartják, hogy a férfi és női értékszférák igen erősen különböznek egymástól - mind biológiailag, mind a nemi szerepek terén. A férfiak hajlamosak a túlzott individualizmusra, számukra legfontosabb a függetlenség, a jogok, az igazságosság és a cselekvés, a nők pedig inkább a kapcsolataiknak élnek, számukra első a bensőséges érintkezés, a törődés, a felelősségvállalás és a kötődés. A férfiak inkább a függetlenséget tartják fontosnak, és félnek a kötődéstől, a nők szeretnek kötődni valakihez, és félnek a függetlenségtől.

Carol Gilligan és Deborah Tannen munkássága sokat lendített az ez irányú kutatásokon, de alapjában véve megdöbbentő, amit te is mondtál, hogy egyetlen évtized leforgása alatt a legkonzervatívabb kutatók és a legradikálisabb feministák gyakorlatilag egyetértésre jutottak a férfi és a női érdekszféra alapvető különbségeit illetően. Ez a kérdéskör azt az "evolúciós pszichológia" néven ismert új tudományágat is foglalkoztatja, amely a biológiai evolúciót kísérő pszichés változásokat is kutatja.
És most jön a bökkenő: hogyan számoljunk ezekkel a különbségekkel anélkül, hogy frissen szerzett tudásunkkal újfent a nők jogfosztását igazolnánk? Hiszen, amint valaki kijelenti, hogy egyes embercsoportok között különbségek állnak fenn, a kiváltságosok ezeket a különbségeket tüstént a saját érdekeik előmozdítására használják fel. Érted, mi itt a probléma?

Igen, de manapság mintha éppen az ellenkezője történne. Manapság ezek a különbségek inkább annak bizonyítására szolgálnak, hogy a férfiak természettől fogva érzéketlen tuskók, tesztoszterontól dagadó mutánsok, akik "úgysem értik meg". Mármint azt, hogy legyenek érzékenyebbek, törődjenek többet másokkal, legyenek kedvesebbek, és fektessenek több energiát a kapcsolataikba. A férfiak értékszférája ellen, ahogy te nevezted, több fronton is hadat viselnek. Az elvárás most az, hogy a férfiak legyenek olyanok, mint a nők.

Igen, mintha most az lenne a közhangulat, hogy "hadd járjunk most egy kicsit mi jól". Régen a nőket tartották "tökéletlen férfiaknak" - klasszikus példa a "péniszirigység" elmélete. Ma viszont a férfiakat vélik "tökéletlen nőknek" azok, akik a feminim tulajdonságokat kérik rajtuk számon, és ezek hiányával definiálják a férfiakat ahelyett, hogy a rájuk jellemző pozitívumokat emelnék ki. Mindkét megközelítés nevetséges, nem beszélve arról, hogy megalázó mindkét nem számára.
Mint már az előbb említettem, két igen nehéz feladatot kellene megoldani: egyrészt eldönteni, hogy melyek a legfőbb különbségek a férfi és a női értékszféra között (ahogy Gilligan teszi), másrészt megtanulni egyenlően értékelni őket. Nem az a cél tehát, hogy eltöröljük a különbségeket, hanem, hogy egyenlően értékeljük a két nemet.
A természet nemhiába osztotta fel az embereket hím- és nőneműekre, miért is akarnánk, hogy egyformák legyenek? Azonban még a legkonzervatívabb gondolkodók is elismerik, hogy a mi kultúránkban már jó ideje a férfi értékszféra javára billen el a mérleg. Ezért indult el az a kényes, kockázatos, igen nehéz és gyakran rosszindulattól sem mentes folyamat, amely a mérleg nyelvét a másik oldalra próbálja elbillenteni. Tehát nem eltörölni a különbségeket, hanem kiegyenlíteni a két oldalt.

Ezek a különbségek végül is a férfiak és a nők közötti biológiai különbségeken alapulnak?

Úgy tűnik, hogy részben igen. Különösen a hormonális különbségeken. A tesztoszteron szerepét vizsgáló - laboratóriumi, kultúrák közötti, embriókon és egészségügyi okokból tesztoszteroninjekciókkal kezelt nőkön végzett - kísérletek mind ugyanarra az egyszerű végkövetkeztetésre jutottak. Nem akarok vulgáris lenni, de a tesztoszteront láthatóan kettő, és csak kettő késztetés hajtja: dugd meg vagy öld meg.
A férfiakon jóformán életük kezdetétől fogva ül ez a biológiai átok, amelyet a nők még csak elképzelni sem tudnak. (Kivéve, amikor egészségügyi okokból tesztoszteroninjekciót kapnak, amitől teljesen ki is készülnek. Ahogy egy ilyen nő fogalmazott: "Folyton csak a szexre gondolok. Nem lehetne ezt valahogy megszüntetni?") S ami még szörnyűbb, egyes férfiak esetében nem különül el, illetve összegabalyodik a kétfajta késztetés, ami általában elég szerencsétlen következményekkel jár, amint ezt a nők szívesen hangoztatják is.

És mi a helyzet a nőkkel?

A nők esetében a meghatározó hormon az oxitocin, amely már akkor is elárasztja a nőt, ha megsimítják a bőrét. Az oxitocint "kapcsolathormonnak" is nevezik, mert rettentő hevesen felkelti a ragaszkodás, kötődés, gondoskodás, ölelés és érintés uáni vágyat.
Könnyen belátható, hogy a tesztoszteron és az oxitocin fontos szerepet töltött be a biológiai evolúció során - az előbbire a szaporodáshoz és a túléléshez, az utóbbira az anyai feladatok ellátásához volt szükség. Az állatvilágban többnyire röpke másodpercekig tart a közösülés. A közösülés ideje alatt mindkét fél védtelen, ellenségei könnyen lecsaphatnak rá és felfalhatják. Ez a jól ismert "vacsora plusz szex" képletet kissé más megvilágításba helyezi, itt ugyanis aki közösül, az maga a potenciális vacsora. Úgyhogy sitty-sutty, aztán mindenki megy a maga dolgára. Semmi érzelgés, meg nyuszipuszi - és ezzel nagyjából mindent elmondunk a férfiakról. "Érzékeny urat" - a nőies férfi mítoszát - csak az utóbbi időben találták fel, és a férfiaknak még enyhén szólva kell egy kis idő, hogy hozzászokjanak.
Az anyaság követelményei egészen mások. Az anyának folyamatosan, huszonnégy órában egy hullámhosszon kell lennie a csecsemőjével, különös tekintettel az éhség és a fájdalom jeleinek észlelésére. Az oxitocin lehetővé teszi, hogy minden figyelme a csecsemővel való kapcsolatra irányuljon, és hogy nagyon, nagyon szorosan kötődjék hozzá. Az anyai érzelmek tartalma tehát nem az, hogy dugd meg vagy öld meg, hanem: kötődj hozzá, gondoskodj róla, áraszd el szeretettel, vigyázz rá, érintsd meg.

Az érzékeny férfi tehát olyan társadalmi nemi szerep, amely ellentmondásban áll a biológiai nemi szereppel?

Bizonyos tekintetben igen. De ez nem jelenti azt, hogy a férfiak nem képesek érzékenyebbé válni, vagy nem kellene érzékenyebbé válniuk. Ma okvetlenül szükség van erre. Azonban a férfiakat meg kell tanítani erre a szerepre. Számtalan érvet sorakoztathatunk fel arra, hogy miért kell a férfiaknak megtanulniuk ezt a szerepet, de azért azt nem várhatjuk el tőlük, hogy erőltetett menetben haladjanak előre ezen az ismeretlen, különös tájon.
Mindez a nőkre is igaz. A mai világ megköveteli a nôktôl, hogy megvívják a saját függetlenségi harcukat, és ne csupán, illetve ne elsôsorban a kapcsolataiknak éljenek. Nem a kapcsolatokban rejlő értékeket kell megtagadniuk, hanem a saját érett személyiségük értékeinek a megbecsülését kell megtanulniuk ahelyett, hogy azok megtagadása árán szolgálnák a Másikat.

Egyszóval ma a férfiak is, a nők is a biológiai adottságaik ellen küzdenek?

Bizonyos értelemben igen. De hát ez az evolúció lényege: túllépni azon, ami addig jó volt. Az evolúció harc az új határok felállításáért, majd a kiküzdött új határok ledöntéséért, meghaladásáért, annak érdekében, hogy átfogóbb, integratívabb, holisztikusabb létmódok jöhessenek létre. A hagyományos férfi-női szerepek valaha szükségesek és helyénvalóak voltak, mára azonban egyre inkább divatjamúltak és szűkösek lettek. Ezért aztán a férfiak is, a nők is azért küzdenek, hogy túllépjenek a számukra kijelölt szerepkörön anélkül - és ez a dologban a legnehezebb -, hogy egyszerűen eltörölnék azokat. Az evolúció mindig meghaladja, de meg is őrzi az előző állapotokat, beépíti és túllép rajta.
Egyszóval a férfiakat mindig is a tesztoszteron fogja űzni-hajtani - dugd meg vagy öld meg -, de a késztetés tartalmát az adott kornak megfelelőbb, helyénvalóbb viselkedésmóddá alakíthatják át. A férfiak mindig is hihetetlen energiákat fognak belefektetni abba, hogy ledöntsék a korlátokat, egyre messzebbre tolják a határokat, vadul, őrülten menjenek előre, és ezáltal új dolgokat fedezzenek fel és új találmányokat hozzanak létre.
A nők pedig, a radikális feministák szerint, alapvetően mindig oxitocin vezérelte, kötődő lények lesznek, de szilárdabb önbecsülésre, nagyobb önállóságra tehetnek szert, vagyis az érett személyiség értékeit is magukénak vallhatják, miközben továbbra is elsődlegesek maradhatnak számukra a kapcsolatokban megtalált értékek.
Vagyis a férfiak és a nők számára egyaránt így szól az evolúció parancsa: haladd meg és őrizd meg, haladd meg és őrizd meg! Ma az evolúciónak ahhoz a pontjához érkeztünk el, amikor az elsődleges nemi szerepeket - túlzott önállóság a férfiak, túlzott kötődés a nők esetében - bizonyos mértékben már mindkét fél meghaladta, a férfiak kezdik megtanulni a kötődést, a nők az önállóságot. Ezenközben mindkét nem képviselői időlegesen szörnyetegnek tűnhetnek fel a másik szemében, ezért kívánatos, hogy mindkét fél rengeteg tapintattal és kedvességgel közelítsen a másikhoz.

Az imént szó volt arról, hogy már régóta férfiközpontú társadalomban élünk, és hogy ideje lenne helyreállítani a felbillent egyensúlyt.

Igen, ez az, amit "patriarchátusként" szoktak emlegetni, mindig egy jó adag megvetéssel és undorral. A kézenfekvő, ámde naiv megoldás az, hogy egyszerűen kijelentjük: a férfiak rákényszerítették a nőkre a patriarchális társadalmat - márpedig ez csúnya, durva dolog, nem lett volna szabad ezt tenniük -, így hát a férfiaknak most mindössze annyi a dolguk, hogy ezt beismerjék, és azt mondják: "Juj, bocs, igazán nem akartunk benneteket elnyomni, méghozzá ötezer éven keresztül! Hogyan is tehettünk ilyet? Kezdjük elölről, jó?"

Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Voltak bizonyos elkerülhetetlen körülmények, amelyek következtében a "patriarchátus" volt az emberiség fejlődésének jelentős hányada során az egyetlen elképzelhető megoldás, és éppenséggel mostanában érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, amikor ez a berendezkedés már nem szükségszerű, így hát elkezdhetjük "dekonstruálni" a patriarchátust, vagy finomabban szólva kiegyenlíteni a különbségeket a férfi és a női értékszférák között. Ám arról szó sincs, hogy egy durva erőszakkal kikényszerített tényállást változtatnánk meg, ami másképp is alakulhatott volna: a helyzet inkább az, hogy ez a tényállás idejétmúlttá vált, az emberiség mára kinőtte.

Ez egészen másképp hangzik.

Hát bizony, mert amennyiben az általánosan elterjedt véleményt hangoztatjuk, mely szerint a patriarchátust a szadista hajlamú, hatalommániás férfiak kényszerítették a nőkre, akkor ezzel elkerülhetetlenül egy bizonyos férfi-, illetve nőkép mellett tesszük le a voksot - nevezetesen, hogy a férfiak disznók, a nők pedig birkák. Amennyiben a férfiak szándékos elnyomás alá kényszerítették az emberiség másik felét, akkor muszáj, hogy a férfiakról lesújtó véleményünk legyen. Csakhogy, tesztoszteron ide vagy oda, a férfiak egyszerűen nem ilyen gonoszak.

Egyébként a patriarchátus jelenségének ez a magyarázata ugyanakkor elképesztően hízelgő képet is fest a férfiakról. Eszerint ugyanis a férfiak - akik a feministák szerint annyira, de annyira függetlenségmániások, hogy képtelenek bármiben is egyetérteni - mégis valahogy egybegyűltek, és megbeszélték, hogy elnyomják az emberiség másik felét, és ami még figyelemreméltóbb, ez minden általunk ismert kultúrában sikerült is nekik. Férfi lévén hízik a májam, hogy a nők egy része képesnek tart bennünket erre: ennél szebbet feminista már jó ideje nem mondott a férfiakról. Egyébiránt a férfiak még sohasem tudtak egyetlen olyan zsarnoki politikai rendszert sem kitalálni, amelyik néhány száz évnél tovább tartott volna, ám a feministák szerint ezt a másik kemény elnyomó rezsimet már ötezer - egyesek szerint százezer - éve fenntartják. Micsoda vagányok ezek a fiúk, egyszerűen imádnivalók!

A ráerőszakolósdi-elmélet nyomán - mely szerint a férfiak az első perctől fogva zsarnokoskodnak a nők fölött - azonban még lesújtóbb képet kapunk a nőkről. Hogy lehet az, hogy valaki ugyanolyan erős meg ugyanolyan okos, mint a másik, mégis elnyomják? E szerint az elmélet szerint tehát a nők, mint elnyomott birkák szükségképpen gyengébbek és/vagy butábbak, mint a férfiak. Ennek az elképzelésnek a hívei, ahelyett, hogy észrevennék: a férfiak és a nők az evolúció minden egyes fejlődési pontján együtt hozták létre együttműködésük társadalmi módozatait, a nagy Másik által formált passzív teremtéseknek ábrázolják a nőket. Vagyis ezek a feministák éppen azt a nőképet veszik készpénznek, sőt erőszakolják rá másokra, amit elvileg el akarnak törölni. Csakhogy a férfiak korántsem ekkora disznók, és a nők sem ennyire birkák.

Vizsgálódásaim során (a legújabb feminista kutatásokra is támaszkodva) megpróbáltam nyomára lelni annak a titkos erőnek, amelyet a nők birtokolnak, és amely befolyással volt, sőt egyenrangú szerepet játszott a történelem során létrehozott változatos kulturális struktúrák megteremtésében, beleérte a patriarchátust is. Ezáltal többek között felszabadíthatjuk a férfiakat attól a tehertől, hogy alávaló gazembereknek, a nőket pedig attól, hogy agymosott, nyájszellemű kreténeknek kelljen tartanunk őket.

Az emberiség fejlődése során te öt vagy hat korszakot különböztetsz meg, és megvizsgálod, hogy a férfiak és a nők milyen szerepet töltöttek be az egyes korszakokban.

Igen, az emberi tudat evolúciójának vizsgálata során megnézzük azt is, hogy a nőknek és a férfiaknak mi volt a státusa az egyes korszakokban. Reményeim szerint ebből bizonyos nyilvánvaló következtetéseket lehet majd levonni.

(...)Senki sem tagadja, hogy egyes társadalmi berendezkedések erősen problematikusak, sőt, néha egészen rettenetesek voltak. Úgy látszik azonban, hogy amikor a nemi szerepek túlságosan polarizálódnak vagy mereven elválnak egymástól, azt mindkét nem képviselői megsínylik. Az adatok arra utalnak, hogy a "patriarchális" társadalmak sokkal nagyobb terheket róttak az átlagos férfira, mint az átlagos nőre, különféle okokból kifolyólag, amelyekről később még beszélhetünk. Mindenesetre az ideológiával meg az áldozatkereséssel nem sokra megyünk. Ha a nők áldozatokból zsarnokká válnak, az egész folyamat kudarcra van ítélve, hiszen éppen azt a helyzetet termeli újra, amit meg akar szüntetni.

Szóval azt mondtad az imént, hogy két tennivalónk van, és az első az, hogy megállapítsuk, melyek az egyetemes biológiai eltérések a nemek között.

Igen, a második pedig az, hogy megnézzük, milyen formában nyilvánultak meg ezek az állandó biológiai eltérések az emberi kulturális fejlődés öt vagy hat szakasza folyamán. Általános célunk az, hogy ezáltal elkülönítsük azokat a tényezőket, amelyek történelmileg "egyenlőségelvűbb" társadalmak létrehozásához vezettek - vagyis olyan társadalmakhoz, amelyekben a férfi és a női értékszféra nagyjából azonos státussal rendelkezett. Sohasem létezett olyan társadalom, amelyben a férfiak és a nők egyformák lettek volna, csak olyan, amelyben a mérleg egyensúlyban volt. Ezeknek a tényezőknek az ismeretében a harmonikus társadalom elérésére tett mostani kísérletünk során tisztábban láthatjuk, hogy pontosan mit kell megváltoztatni és mit nem szabad megváltoztatni.
Így talán megtanuljuk értékelni a férfi és a női értékszféra közötti eltéréseket, amelyek még a radikális feministák szerint is valószínűleg örökre fennmaradnak - megtanulhatjuk, hogyan értékeljük mindkettőt egyaránt.


(Ken Wilber: A Működő Szellem)