A cigányság és a politikai nemzet

Bár a politikai közvéleményt jelenleg más ügyek foglalkoztatják, soha nem mondhatunk le róla, hogy állandóan napirenden tartsuk azokat az alapkérdéseket, amelyektől hazánk sorsa függ. A cigánykérdés ezeknek az alapproblémáknak az egyike, és szerintem szüntelenül gondolkoznunk kell felőle – egészen addig, ameddig a megnyugtató megoldás körvonalai föl nem sejlenek.

A romakérdés két lényegi tekintetben is égető és tartósan időszerű. Az egyik maguknak a romáknak a szörnyű helyzete, a másik pedig az, amit ez a helyzet, következményei és bonyodalmai együttesen okoznak „a fehér többség” s a vele azonosított polgári demokratikus állam erkölcsi, szociokulturális, politikai és gazdasági állapotában. Bármennyire kívánatos lenne, e két külön problémát nem lehet egymástól logikailag függetlenül elemezni.

A romakérdés „jelenlétében” – nincs olyan politikai dilemma, amelynek ne volna egyik eleme a romák sorsa (és ennek megítélése a romák és a „fehérek” körében) –, amikor olyan egyszerű és mindennapos kifejezéseket használunk, mint „Magyarország”, „magyar nép”, „magyar nemzet”, rögtön szinte leküzdhetetlen nehézségekbe ütközünk.

Romániában a magyar nemzeti kisebbség nem tekinti magát „a román nemzet” részének, pedig a hivatalos (azaz: román) államdoktrína ezt várná tőle. „A román nemzet” terminus a legtöbb erdélyi magyar számára nem írja le azt, amit önmagáról (mint személyről és politikai alanyról) gondol. Romániában „a politikai nemzet” fogalma és kívánalma majdnem kizárólag csak az etnikai többség (közelebbről: a román elitek) asszimilációs szándékának fedőneve, ahogyan ez így volt a Trianon előtti Magyarországon is, ahol „az egységes magyar politikai nemzet” célfogalmát a nemzetiségek (románok, szlovákok, szerbek) nem fogadták el – ők önálló politikai „egyéniségre”, azaz autonómiára, föderalizmusra törekedtek, sokan pedig (az irredenták) a jövendő Nagy-Románia, Cseh-Szlovákia, Nagy-Szerbia („Jugoszlávia”) keretében látták valóra válthatni népük évszázados önállósági álmait.

Noha br. Eötvös, Csengery, Szalay, Trefort – no és Deák, gr. Andrássy – nemzedéke komolyan gondolta azt, hogy „a magyar nemzet” tisztán politikai-morális keretfogalmába belefér a „nemzetiségek” etnokulturális különállása, amelyet közigazgatási, önkormányzati, kulturális jogok (és bizony: előjogok!) támasztanak alá, s ezeknek az óriásoknak az őszinteségében, nemes szándékában, előrelátásában nincs miért kételkednünk, az utánuk következő epigonok – br. Bánffy Dezső, gr. Tisza István, gr. Khuen-Héderváry Károly, gr. Apponyi Albert – erőszakos asszimilációra (az ún. „magyarosításra”) alapozott soviniszta politikája évtizedekre kompromittálta ezt a gondolatot (s magát a magyar államot) Kelet-Közép-­Európában, s nem tagadhatjuk: joggal.

Ám a mai Magyarországon más a helyzet.

A mai Magyarország „történelmi nemzetiségei” nagyrészt beolvadtak. A Magyar Köztársaság Országgyűlésé­ben százával ülnek germán és szláv nevek öntudatos viselői, és pl. a HVG politikusportréiból ismételten kiderül, hogy magyar családnevű jeleseink igen jelentős része is német származású. A Magyar Köztársaság egyik korábbi, tiszteletre méltó elnöke német családnevet visel, és erős német kiejtéssel beszéli a magyar nyelvet – ez ellen az égvilágon senkinek se volt kifogása. Helyesen. A jelenleg regnáló miniszterelnök neve szlovák csengésű, Ďurčaň az ellenzék parlamenti frakcióvezetőjének a neve horvát, legtöbb hívük és ellenfelük ezt nyilván észre se vette.

Minden nemzetszociológiai kutatás, fölmérés, analízis egyértelműen és egységesen igazolja, hogy a régi Magyarországnak (sőt, az összmonarchiának!) a csonka országban megmaradt nemzetiségei (ill. leszármazottaik) ma hazánkban „magyar”-nak számítanak, a magyar/nem magyar választóvonal – Magyarországon belül, s nem véve itt tekintetbe a nálunk megtelepedett vagy ideiglenesen hazánkban élő külföldieket – nem a „magyarok” és a „kisebbségi” (pl. Békés megyei) „szlovákok vagy románok” között húzódik, hanem „a fehérek” és a romák között. A nálunk őslakos cigányságot a közvélemény nem tekinti „magyar”-nak, és a fehér többséget többnyire „magyar”-nak nevezi a roma közbeszéd, különösen falun. Ez nem volna annyira föltűnő, ha más kisebbségeket ugyancsak „nem magyar”-ként észlelnének a többség tagjai, de ez nem így van.

A cigányságnak ez a szimbolikus szférától a gazdaságföldrajzi tényekig mindenütt meggyökeresedett kitaszítása és kitaszítottsága, sőt: sokszor a nemzeti közösségnek kifejezetten a romákkal szembeni önmeghatározása rettenetes folyományokkal jár.

Az egyik legföltűnőbb – és őszintén csak ritkán tárgyalt – jelenség e téren a lakosság jelentős részének elutasítása minden nagylelkű szociálpolitikai kísérlet iránt, amely a legszegényebb, legnyomorultabb, legszerencsétlenebb csoportok (és nemzedékek!) iránt állítaná vissza a társadalmi igazságosságot.

Maguk a szegények (a fehér vagy „magyar” szegények) is elutasítják a túl nagylelkűnek érzett segélyek rendszerét, mert attól tartanak, hogy a segélyek és egyéb preferenciális eljárások roma felebarátaik, honfitársaik előnyére volnának. Így a legelemibb társadalmi szolidaritásnak a legtöbb társadalmat mégiscsak jellemző minimumát is szétzúzza a romákkal szembeni elfogultság. Döbbenetes, de igaz: sok szegény – a dolgozó szegények – inkább a saját helyzete romlásába is belenyugszik, föltéve, hogy a romák relatív helyzete nem javul. (Egy pár évvel ezelőtti fölmérés szerint a munkáscsaládoknak az ipari munkanélküliség, a szakképzés összeomlása és a fölsőoktatási diszkrimináció miatt reménytelen helyzetbe került gyerekei, elsősorban fiai ellenzik a munkanélküli-segély folyósítását mint olyant, hol­ott tudják, hogy nekik volna majd erre a legnagyobb szükségük!)

A magyarországi romaprobléma egyik legvisszataszítóbb és leg­ag­gasz­tóbb aspektusa ez. A társadalmi szolidaritásnak – és a belőle származó emancipáló és egyenlősítő küzdelmeknek – az elfojtása „polgári” manipulációs erőfeszítés nélkül megy végbe. A szegények boldogtalanságukért, szenvedéseikért a többi szegényt – ez esetben a romákat – okolják. Nem csoda, hogy az egyre abszurdabb méreteket öltő gazdasági-társadalmi-műveltségi egyenlőtlenség nem váltja ki a normális körülmények között elvárható elégedetlenséget, pontosabban: ez az elégedetlenség csak a középosztály érdeksérelmeiig terjed, alább már csak demagógiát kell alkalmazni, egyébként szintén a középosztály számára, hogy ez utóbbi az egész megbántott társadalom képviselőjének érezhesse magát.

Amellett, hogy tiltakozunk a fajüldözés és fajgyűlölet ellen, hogy megpróbáljuk rábeszélni államunkat, vessen véget a közoktatásban a szegregációnak (faji elkülönítésnek) és a foglalkoztatásban a hallgatólagos kirekesztésnek (szociológusok kétséget kizáró módon bebizonyították, hogy a roma álláskeresők majd mindegyikét eleve elutasítják a cégek, kivéve a legkellemetlenebb testi munkákat), hogy szóvá tesszük: az egyetemeken se roma gyerekek, se „fehér” munkásgyerekek nincsenek a diákok között (kilencvennyolc százalék szülei maguk is diplomások voltak), emellett fogjuk szaván a polgári államot, és ünnepélyesen jelentsük ki – nem egyszer, hanem ezerszer és tízezerszer –, hogy a romák: magyarok. A magyarországi politikai nemzet nem etnikai jellegű. El kell érni, hogy ez alól ne legyen kivétel egyetlen etnikum se.

Nem igaz az, hogy a cigánykérdés pusztán szociális kérdés, hiszen egyik fő oka a faji megkülönböztetés. De az igaz, hogy helyes volna, ha pusztán szociális kérdésnek tekinthetnénk. Nem igaz az, hogy a romák – mint állítólag sokuknak a kriminalitásba menekülése bizonyítaná – a társadalom ellenségei, akik a kirekesztettségre agresszióval válaszolnak. De még a társadalom ellenségeivé válhatnak. Nem igaz, hogy az élet, amelyet a társadalom állítólag fölajánlott a romáknak – azaz a szegény fehér többség élete –, vonzó, erkölcsös, örömteli vagy akár kibírható. Nem igaz, hogy a munka (egyhangú, rosszul fizetett robot), amellyel állítólag a romákat kínálgatják (dehogy kínálgatják!…), értelmes vagy akár elviselhető. A romák nem szeretnek dolgozni? A dolgozók nem szeretnek dolgozni. Miért is szeretnének?

De ebben a torz, töredékes, rossz életben legalább csakugyan helyet kell adni a romáknak. Ennek egyik fontos, bár jelképes lépése: ha ez a mostani a híresztelések szerint csakugyan polgári liberális-demokratikus társadalom, akkor újítsa föl egyik alapvető tradícióját, építse és bővítse a magyar politikai nemzetet, amelynek gyámkövei: a közös iskola (azaz közös kultúra); az egyenlő esélyeket kínáló intézmények (munkaügy, családügy, segélyezés, humánus börtönreform, nem megtorlás alapú büntetőjogi reform: azaz közös társadalom); szociális orvoslás egyenlő honpolgárok számára, környezetvédelem a nyomornegyedek számára is (azaz „közös test”).

Minden tisztességes ember utasítsa vissza mától kezdve a magyar nemzetnek minden olyan képzetét, meghatározását, metaforáját, amelyből hiányoznak a cigányok. Mától kezdve a cigánymentes nemzetkép: magyarellenes. Mert a demokratikus magyar nemzetet csonkítja, ez pedig tilos.

Tamás Gáspár Miklós