"…Hamarosan erre is sor került, és jót dobbant a szívem, amint megláttam a brutális vizsgálóasztalt, meg a reflektort, meg a műtősmaszkba öltözött dokinőt+asszisztenst. Zöld csempe, a falon konzolokon több monitor és rengeteg drót. De hát végül is ez nem műtét lesz, nyugtatgattam magam, nem vágnak vagy szúrnak belém semmit, csak kényesen fertőzésveszélyes ügy, ezért a fokozott készültség. Üdvözöltek, amint beléptem, majd az asszisztensnő megkért, vegyem le a köpenyt és a papucsot, és másszak föl az asztalra. Vagyis teljesen meztelenül, erről eddig nem volt szó! Más az, amikor otthon masztizom és doktorokról meg vizsgálatokról fantáziálok, és más az, amikor tényleg ott vagyok… Szerencsére amint fölfeküdtem, rám terítettek deréktól fölfelé egy világoskék műtőlepedőt, úgyhogy nem voltam mégse tökpucér. Deréktól lefelé annál inkább… Az asszisztens megfogta a lábam, és segített a tartóba helyezni, oly módon, hogy az a vádlim és a bokám között támasszon alá, szemben a nőgyógyásznál megszokottakkal, így a térdem hegyesszögben behajlítva, a lábszáram pedig vízszintesen feküdt. Nem egészen a nőgyógyászati terpesz volt, sokkal inkább a gerincemen feküdtem, némileg begörbülő háttal, vagyis a medencém teljesen kitárulva fölfelé fordult. A meztelen talpaim pont a dokinő arcába néztek, a fenekem luka szintén, és éreztem, hogy testhelyzetemnek köszönhetően teljesen szétnyílik és megfeszül; a legkisebb rándulás, levegővételt vagy köhintést kísérő összehúzódás tehát mind a személyzet arcába történik, közvetlen közelről; hát elég abszurdan éreztem magam. Tulajdonképpen nem képzelhető el ennél megalázóbb szituáció, vigasztaltam magam a hirtelen jött felismeréssel, és jobb híján szégyenkeztem, mint állat. Abban bíztam, valami lepedővel majdcsak kitakarnak odalent is, de nem, az anális bemutató egész idő alatt tartott. Azért most elég rendesen ki vagy terítve, végül is erről álmodoztál mindig, nem?! – mondtam magamnak, és fölváltva öntöttek el a félelem, a szégyenérzet és az izgalom hullámai. (Néha egyszerre.) Az asszisztensnő megkérdezte, kényelmesen(!) fekszem-e. Mondtam, jobb már nem is lehetne. Ezek után a lábaim kezdték el bebugyolálni lepedőkkel, külön-külön combtól bokáig, a lábfejem valamiért fedetlenül hagyták.
…Kellett ez az egész neked?! Hülye perverz barom. De hát végül is orvos utalt be, nem én kértem rá, jutott eszembe.
…De nem tudtam ezen túl sokat töprengeni, mert az asszisztens kesztyűt húzott, szétnyitotta a kisajkaimat, és törölgetni kezdte valami enyhén csípős, mindenesetre jó hideg folyadékkal. Ahogy odalent hozzám ért, összerándultak a lábujjaim, meg aminek még kell. Egy fecskendőből bespriccelt a húgycsövembe valami folyadékot, azt mondta, síkosító és érzéstelenítő egyben. Pár percig várni kellett, amíg hatott, majd megvillant a rettenetes műszer… Bonyolult, krómszínű fémcsöves lidércnyomás, olyasmi, mint a Men In Black alien-fegyverei, amennyire futólag ki tudtam venni. Vékony fémcsőben végződött, és azt mondták, egy kamera van benne; ezt alig tudtam elhinni. Most lazítson, hallottam, és hevesen verni kezdett a szívem.
…Hát nem mondom, hogy kellemes volt. Úgy is mondhatnám, pár másodpercig szerettem volna mégis inkább máshol lenni és valami mást csinálni. A fájdalmak széles spektruma futott végig rajtam a szúró-kaparótól a tompa nyomáson át a kegyetlenül égetőig. Aztán benn volt a cucc; tisztán éreztem, ahogy áthaladt a belső záróizmon, és be a hólyagba. Kezdetét vette a nézgelődés. A gyerekkori Uránia Csillagvizsgáló jutott eszembe a Gellérthegyen, teliholdas éjszakákon… Azzal a különbséggel, hogy most másvalaki nézelődik, mégpedig belém, a csillagokat meg én látom… Az asszisztens néha megkérdezte, hogy vagyok, aztán általában a hozzá közelebbi monitorra nézett, utána meg a pucér lábfejemre. A jó ég tudja, mit olvashatott le róla, tán hogy ideges vagyok-e. Vagy azt találgatta, hol kapok cipőt ekkora lábakra. Próbáltam magamra képzelni egy fekete tűsarkút, de be kellett látnom, hogy nem illett volna ide."
Na jó, leallunk mos'má' ezze, mer' még bajunk lesz.