És ha szabad ilyet:
"Ahogy elhelyezkedtem, a köpeny persze azonnal szétnyílt, de mégis valahogy kevésbé éreztem magam kitakarva, mint amikor az ember alulsemmiben belejt. A lábtartó a belelépős fajta volt, jó hideg, azonnal lúdbőrös is lettem, ahogy a lábam hozzáért.
Aztán odajött a dokicsaj; a szokásos „lazítson!” nála sem maradt el. Benézett a lábam közé, egyetlen határozott mozdulattal széthúzott alul, és beküldte a kezét, olyan igazi határozott, menedzserasszonyos, nem vacakolós mozdulattal. Hirtelen nagyon furcsa volt, fájt is egy egész kicsit, és nem ugrott be azonnal, mi nem stimmel. A következő másodpercben rájöttem, hogy a hüvelyemmel párhuzamosan a fenekembe is benyúlt a középső ujjával. Az ember az évek során megszokja a nőgyógyászati terpeszt, úgy-ahogy megtanul elhelyezkedni azon a nyomorult bútordarabon, és odatartja a kíváncsi ujjaknak-szemeknek, amit kell, de a fenék az már tényleg olyan magánügy, végképp nem kirakni, mutogatni való; mindig bízom benne, hogy nincs nagyon képben, ahogy ott terpesztek. Erre pofátlanul bevágja az ujját a hátsómba ez a velem egykorú lány. Úgy éreztem, teljesen be vagyok töltve, éreztem a hasamban összetalálkozó tűhegyes ujjait. Mintha a lényem közepéig hatolnának föl. Úgy látszik, időről időre kell valami újabb kellemetlenségi fokozat. Ha nem a talpam kell mutogatnom, akkor seggen ujjaznak? De mire kiszégyenkeztem magam, már ki is húzta, ugyanolyan határozottan, mint ahogy betolta. A végén megkérdeztem, mire szolgál ez a dupla behatolás, azt mondta, így „tágabb képet kapni” a benti dolgokról; náluk ez a sztenderd vizsgálati eljárás. Szeretem, ha tág képet kapnak rólam; a gyereknőgyógyászat jutott eszembe, ahol kislánykoromban majdnem meztelenül, csaknem nyakig fölhúzott egy szál pólóban vizsgálgattak, és a minél tágabb képalkotás jegyében ott is jól belenéztek a seggembe. Nagyon érdekes lehetett."