*felhő
2007.08.28
|
|
0 0
3744
|
Sík Sándor
A tó lelke
Állottam hosszan, hallgatag, A fák alatt, a tó felett. Halvány holdfény a gallyakat Sugárba vonva reszketett. Ködben, homályban állt a tó, A légben néma mély igézet, Félálmodásba ringató.
A tónak lelke megigézett.
Levél se mozdul, nesz se szól. Hallgat a víz, szunnyad a szél. Hullám közül, a víz alól, A sejtelem világa kél. A tó beszél. Én hallgatom. S a vízbe nézek, egyre nézek. Élek?... Nem élek?... Álmodom?...
A tónak lelke megigézett.
Testetlenül és nesztelen Hűvös sugalmak rajja kel, És átszűrődik lelkemen. A tó, a tó titkot lehel. Átsző mindent e lehelet. Minden titok, amerre nézek. Nedves köd ül a táj felett.
A tónak lelke megigézett.
Homály, homály! Minden homály! Ez a chaos! Ez a setét! A némaság ős lelke száll Nagy szürke szárnyon szerteszét. A nagy szárny zajtalan suhan. Még nincs napfény. Még nincsen élet. Az anyag áll csak hangtalan.
A tónak lelke megigézett.
A némaságba belevesz A gondolat, a képzelet. Igen, az első reggel ez: A Lélek a vizek felett. Elömlik, áthat mindenen. Csak egyet látok, egyet érzek: A végtelen! A végtelen!
A tónak lelke megigézett.
És halkan és önkénytelen Imádság fogan ajkamon Arcod előtt, ó Végtelen. Imádkozom, imádkozom. És bennem föllobog a fény: Mely elveszett a vak homályban, A Fényes Végtelen ölén A lelkem, a lelkem megtaláltam!
|
|